115.

Deon

Fél szemöldököm felemelem. Most nem tűnik el a frufrum alatt, mert az nem elég hosszú hozzá, de azért közelít ehhez. Shinji rámordult volna Jeremyre? Nem úgy ismerem, mint aki csak úgy odadörrent valakinek, arról nem is beszélve, hogy a srác elmondásából ítélve Shin segített neki dolgokban. Ahogy viszont lesüti Jeremy a tekintetét, úgy tűnik, hogy valami komoly mégis történt, amit valószínűleg szégyell.

- Sorry, de még nem tanultam el Asamétól a gondolatolvasás művészetét – jegyzem meg neki halvány mosollyal, de őszintén, jelezve, hogy ebből most nem sikerült kihámoznom, mire gondol „nem indult valami zökkenőmentesen az ismeretségünk” alatt. – Nem nagyon izgat, ha le kell vívnom ezt a csatát Tatsukival, mert ha egymagam nem tudom meggyőzni, magam mellé hívom Bakarit és ha kell, Shinjit is. Hárman csak meg tudjuk győzni, aztán meg hogy egy ideig dühöngeni fog, ugyanúgy nem érdekel – jelentem ki határozottan. – Bakari meg már a vele töltött évek alatt hozzászokott a kiképzéshez, úgyhogy emiatt se fáj a fejem. Megmondtam, hogy nekem célom megvédeni azokat, akik hozzám tartoznak és ezen célom elérése érdekében az sem okoz lelkifurdalást, hogy aljasnak kell lennem, mert nekem ez a legfontosabb. Tatsuki és Asame nélkül meghaltam volna már, ezért az életük védelme elsődleges a számomra – közlöm állhatatosan, a belelendüléstől keményebben. – A kétrészletben történő munka nekem is jobban fekszik – mondom meg Jeremynek. – Még nem csináltam ilyet, ne röhögj kii! – szólok rá játékosan, sértődékeny stílusban.


Felröhögök aztán, ahogy tovább heccel.

- Miféle tervre gondolsz?! – kérdezem meg nevetve. – Egyébként tök mindegy, csak Asame szobáját kerüld el – válaszolok azért. Vicces srác, ez tetszik benne. – Mumusaink nincsenek, ellenben testőreink annál többen. Bakarinak van külön szobája, aztán Ryuuichinek és Shinjinek egy irodafélesége, van ugye az én szobám, vendégeink rajtad kívül meg most nincsenek, úgyhogy keresve se találsz olyat, akibe nem kéne belefutnod – árulom el vigyorogva, aztán ahogy mesélni kezd, megkomolyodom, mert nem akarom azzal megbántani, hogy amikor kellemetlen, fájó emlékekről mesél, én vidámkodok. Megértem azt, ami az apjához kötötte, én is szerettem az öregemet, amíg el nem dobott, mikor haszontalanná váltam a számára, ám azon kiakadok, amit a bátyáról mond Jeremy. Ledöbbent és még a hideg is kiráz tőle. Kell pár pillanat, míg egyberendezem magam, de aztán odalépek hozzá és a vállára teszem a kezem. – Azt hiszem, kijelenthetem, hogy tudom, mit érzel– mondom a srácnak sokkal csendesebben, mint ahogy eddig beszéltem vele. – Én évekig úsztam versenyszerűen, mert az apám ezt látta jónak, aztán lesérültem és nem tudtam folytatni, mert fél óránál többet a mai napig sem bírok igazán a vízben egy dupla kulcscsonttörés miatt. Volt egy kínai mentorom hajdanán, aki pénzelte a külföldi útjaimat, meg minden cechet állt, ami az úszókarrieremet szolgálta. Az apám miatt nem tanultam semmit, ami Japánhoz kötött volna, főleg, mert a helyem életem végéig biztosítottnak látszott a profi sportolói pályafutás, vagy a cégének tulajdonosi és igazgatói székében. Csak hát a sérülésem és a lázadásom miatt elfordult tőlem, aztán később kiderült az is, mikor már Asame mellett voltam, hogy kínai exmentoromnak is eladott kurvának. Elég nagy botrány volt belőle tavaly, a média teljesen rákattant a dologra, szóval ha annyit mondok, a családnevem Elerden, szerintem nem kell jobban bemutatnom, nekem milyen apám van. Egy betelepült senki, aki vacakokat próbált eladni az országnak. Gyerekkorom óta féltem Luxtól, mégis odavetett neki a cége miatt, ráadásul az üzletelésével majdnem elkaszálta anyámat, Minasae Yanami színésznőt, és a húgomat is. Nem beszélve arról, hogy Lux itt verte a nyálát, és még csak egyszerűen le se lehetett kapcsolni, mert kínai nemes volt, vagyis ha megöljük, Japán és Kína közt háború robbant volna ki. Mindezért megvetem az apámat – jelentem ki halk hangon, a szavaimból kiérezhető megvetéssel. – Már nem gyűlölöm, egyszerűen csak megvetem őt. Azt viszont be kellett ismernem, hogy azt a hihetetlen nagy kreativitást és vakmerőséget tőle örököltem, amivel rendelkezem. – Ezzel befejezem a monológom és Jeremy válláról is leveszem a kezem. – Néha én is bevetem magam a konyhába – árulom el elmosolyodva. – A palacsintámat majd meg kell kóstolnod, nálam jobban anya se tudja elkészíteni – jelentem ki. Azt hiszem, most lopta be magát a szívembe Jeremy és ezzel az ajánlattal végülis elfogadtam őt, mint barátot. Nem mindenkinek lennék hajlandó palacsintát csinálni. – Remélem, édesszájú vagy – teszem hozzá -, mert én úgy szeretem. De ha nem, azt is meg tudom oldani – teszem hozzá, aztán büszkén elvigyorodom. – De kedves vagy! Nem baj, visszakapod – figyelmeztetem játékosan. – Például mázli, hogy nem forrón isszuk a kávét, mert most komoly gondod lenne, ha véletlenül megbillenne feléd a kezemben tartott tálca - heccelem, aztán végre bejutunk Asaméhoz. A szobában a jól ismert tömény füst fogad, most is egy szál ég a kezében, s már nem túl nagy lelkesedéssel, de bújja a dokumentumokat, amik előtte hevernek. Jöttünkre felemeli a fejét, majd végigmér engem. A mosolya és halk hümmögése elismerő, amit akár nyugodtan dekódolhatok úgy is, hogy ha Jeremy nem lenne jelen, most felkelne a székből, nagymacskás, lassú és nesztelen léptekkel hozzám lépne, elvenné tőlem a tálcát, aztán felkenne az ajtóra és...


Hm. Azt hiszem, ezt most nem kéne tovább elképzelni, mert a pólóm nem elég hosszú, a nadrágom meg elég passzos ahhoz, hogy túlságosan egyértelmű legyen, hogy már a gondolat is felizgat, mit művelne velem most legszívesebben. Előtte nem is tudom tagadni, a mosolyomból és a pillantásomból tutira kitalálta, hogy vettem a lapot és kedvemre való is lenne a dolog, Jeremy előtt azonban valahogy nincs késztetésem bevállalni, mennyire szenvedélyesen imádjuk egymást. Nem mintha ez nem lesz hamarosan a srác számára nyilvánvaló, hiszen nagyon jó a megfigyelőképessége és a meglátása is olyan, mint az enyém.

- Megjött a felmentősereg - mondom neki elvigyorodva. Asame összecsukja a dossziét és félrecsúsztatja, mert tudja, hogy máskülönben rápakolom a tálcát, egyértelműen jelezve, hogy itt a munka vége, én pedig leteszem az asztalra, majd ablakot nyitok, hogy némi levegőt is szívjunk idebent, ne csak füstöt. Néha csodálom, hogy ő hogy nem fullad meg.