156.

Jeremy

Elhadarom Deonnak, amit akarok, de valami olyan furcsa benne, így csak rákérdezek, hogy nincs-e valami baj, de igazából válaszra sem méltat, csak elhúz mellettem és már el is tűnik Tatsuki ajtaja mögött. Remek. Most duzzoghatnék, de feleslegesen tenném, mert fontos neki Tatsuki, nem kétlem, így hát beletörődöm a dologba. Végül úgy döntök, hogy visszamászom a szobába és elszívok még egy cigit erősítő gyanánt. Tehát a tetováló jól lesz, csak bírja ki és ne fertőzze el a sebeit. Gondolom, erről Shinji fog gondoskodni. Valahol hihetetlenül feleslegesnek érzem magam ide, és valahol tehernek is. Ugyan nem mondja ki senki, de ettől még ez van bennem, mert itt szart sem érek és szarra sem vagyok jó. Észre sem veszem, hogy legördül egy könnycsepp az arcomon. Össze kell szednem magam, mert különben ebből semmi nem lesz. Mindenki megtűr maga mellett a házban, nem dobnak ki, de ettől még nem vagyok közéjük való, ezt érzem minden tekintetben, minden mondatban, amit hozzám intéznek. Deon tanítani akar, csak... csak neki is a terhére vagyok azzal, hogy vagyok. Talán itt be kéne fejeznem ezt az egészet, csak nem tudom, hogyan. Ennek így nem sok értelmét látom, mert... mert utálom ezt érezni, mert megint senkinek érzem magam, elúszott az a különleges érzés, ami eddig megvolt és most nem tudom... Maradt valami üresség, és a tudat, hogy talán nincs is bennem meg az a valami. Vagyis még nem találtam meg, vagy valami hasonló.


Végül nem bírok magammal, mennem kell és a konyhában találok menedéket, mert itt nincs senki a házinénin kívül. Csak egy kávét szeretnék, de vagy ennyire lerí rólam az éhség, vagy csak valami egészen más indíttatásból, de enni is kapok, amit most szívesen fogadok mégis, mert jólesik, meg hát... ha még magamnak sem vallottam be, de már kezdtem igazán éhes lenni. Ez meglepetés magamnak is, mert azt hittem, most egy darabig nem vesz majd be semmit a gyomrom, aztán meg láss csodát, csak lapátolom befelé, amit kapok. Ráadásul a néninek tetszik is, hogy így eszem és nem fogom vissza magam, ezért a végén még sütit is kapok a kávé mellé, ami megmosolyogtat, mert tényleg szimplán csak jólesik. Szépen megköszönök mindent, de mivel ezt kevésnek érzem, végül még visszalépek és átölelem a hölgyet, majd gyorsan távozom a konyhából. Most kicsit jobban érzem magam és ugyan folyamatosan összeakadok ezzel-azzal a folyosón, viszonylagos béke uralkodik a házban, senki nem kapkod, nem siet, nincs el nem döntött, meg nem fontolt lépés. Most van egy kis időm jobban megfigyelni az embereket, a testőröket, akik itt járkálnak. Egyikükön sem látszik semmi, mégis tapintható a feszültség, ami azért megvan bennük, de valahogy elrejtik mélyebbre, vagy csak nem tudom... Valahogy csak akkor látom, mikor egyikük-másikuk szemébe nézek és elkapom a tekintetét. Nem tudom, az egész annyira összeszedett és mintha komponálták volna a darabot, mindenki a megfelelő irányba, a megfelelő időben mozdul. Az egész ház él, és mégis mintha teljes nyugalom lenne.


Így jutok vissza a szobámhoz. Nem tudom, Deon előkerült-e már, vagy sem, de nem akarok ráakaszkodni, meg a terhére lenni, ezért csak behúzok a szobába. Komoly dilemma előtt állok, mert már csak két szál cigim maradt és ha most elszívok egyet, akkor már csak egy lesz, szóval most vagy tartalékolok, vagy feláldozom azt a szálat arra, hogy lenyugtassam magam. Végül csak nem bírom ki és rágyújtok. Milyen vicces, mielőtt beléptem Tatsukihoz, ugyanilyen módon filóztam azon, mennyit szívjak el és végül elpusztítottam az összeset, hogy meglegyen a bátorságom. És ez idáig kavart... Ironikus az élet, azt hiszem. Mindenesetre megint egyre jobban nyomaszt egyedül lenni. Az alapvető dolgok nincsenek meg, mint érintés, szavak és ez hiányzik. Kontrolálom magam, de már nem annyira könnyen, ugyanakkor muszáj leszek megküzdeni magammal is, igyekszem is ezt elérni. Már sokkal könnyebben megy, mint eddig. Még mindig rossz egyedül, de már nem érzem annyira fojtogatónak, hogy magányos vagyok. Nem tudom, egyre kevésbé nyomaszt, vagy valami hasonló. Újra a párkányon kötök ki és csak nézek kifelé az ablakon, ez is segít, mert leköt. Gondolkodhatok nyugodtan, aztán valaki csak hiányolni fog. Vagy ha nem, majd lesz valahogy. Maximum meghúzom itt magam, amíg lehet.