157.

Jeremy

Annyira, de annyira feleslegesnek érzem magam, mint még soha. Nem tudok semmit sem tenni és valójában most sehol nem látnak szívesen, ettől pedig valahogy sajog belül. Hülye vagyok, tudom, mert mit vártam? Nem tudom magam sem, de most valahogy ez a teherérzet kiüt belőlem mindent. Ha tényleg felesleges vagyok itt, akkor mennem kéne valahova. Na de hova? Vagy csinálni valamit. Na de mi? Nem tudok mit kezdeni magammal és az ablakban ücsörgés sem segít sokkal többet, ráadásul tartok attól, hogy Tatsuki el fog küldeni, hogy ennyi mindennel nem fog tudni foglalkozni és én leszek az, akit le fog passzolni. Márpedig... ezt nem akarom semmiképpen sem. Ha kell, akkor nem tudom... Majd megoldom, hogy láthatatlan legyek, vagy hirtelen felnövök a feladathoz, csak ne kelljen elmennem. De ez még messze van és lehet, csak én parázom rá feleslegesen.


Kezdenem kell magammal valamit, mert beleőrülök az egészbe, így hát előkotrom a maradék egy papíromat és nekiállok alkotni valamit. Addig is lefoglalom magam és nem kell másnak foglalkoznia velem. Remek ez az egész helyzet... Nem tudom, mi sül ki belőle, csak húzgálom a vonalakat, aztán az összevisszaságból csak kisül valami. De nem, így megfordítom a lapot és most már valami olyat rajzolok, aminek értelme is van. Legalábbis így gondolok rá, és ezzel együtt valamit nyugtázok is magamban. Először csak a szokásos nagy sárkány jelenik meg a képen, mint mindig, mert azért ez még mindig rabságban tart, de most valahogy nem tetszik magában a dolog. Azt hittem, csak a vonalak miatt, vagy mert nem annyira kidolgozott, de ahogy haladok előre és csinálom, nem akar olyan lenni, amilyet szeretnék. Nem, valami egészen más hiányzik. Találomra elkezdek rajzolni valamit, de már tudom, mi kerül oda, még ha nem is akarok beletörődni. Lassan bontakozik ki egy párduc a kezem alatt, gyönyörű fekete állat felszegett fejjel, feszesen, megfeszülve. Fekete bundáját próbálom árnyalni is, több-kevesebb sikerrel. Ezt még gyakorolni kell, de azért egész tűrhetőre sikerül. Sőt, ahogy összekomponálom őket, már tényleg össze is illenek, a vonalakban van valami lágyság, valami, ami a különbségek ellenére mégis összetartja őket. A megtépázott sárkányom, amin látszik, hogy kiállt nagyon sok próbát és mellette ez a kecses állat, akinek a tekintetében van csak benne a tapasztalat és a tudás.


Mikor késznek tekintem, csak leteszem magam elé és nézem, nézem a papírt, mert hát le se tagadhatnám, hogy kiket ábrázol. Sőt, talán direkt rajzoltam úgy, ahogy. Rendben van, Jeremy, akkor itt az ideje magaddal is őszintének lenni. Mit is akarsz te valójában? Tanulni, ez egyértelmű, Tatsuki mellett, ez is biztos. Rendben van, de akkor mégis mit csinálsz? Nem is csináltam semmit. Nem... Dehogynem... Nem... De... Nem... De... Nem... Jó, azt hiszem, a magammal való gyerekes vitát itt az ideje lezárni és komolyan venni a dolgokat. Igen, tetszik Shinji, talán jobban, mint ildomos lenne, de... erről nem tehetek, mert... Vagy igen? Hát tehetek én róla, hogy ő kelti fel az érdeklődésemet? De... amit Deonnak ígértem, be tudom tartani, marha egyszerű, el kell kerülnöm az ilyen helyzeteket, márpedig képes vagyok rá. Csak... ha esetleg... Nincs ha esetleg. Ha esetleg kanos leszek, majd felszedek valakit, ennyi. Nem fogom eljátszani ezt az egészet, nem fogom, mert szükségem van rá, ennyi. És ha ehhez az kell, akkor majd kinevelem magamból ezt az egészet, elnyomom, elfedem, elfelejtem. Képes vagyok rá, képesnek kell lennem rá. Oké, nem lesz könnyű, de eddig mindig sikerült leküzdenem az ilyeneket és most is menni fog. Amúgy is... Mit amúgy is? Nincs amúgy is. Majd megoldom valahogy, mert meg akarom oldani, és ha valamit akarok, akkor azt el is fogom érni. Nem könnyen, de el tudom és ez a lényeg. Márpedig ezt el akarom. Kész. Ennyi. Lezárva. Befejezve. Punktum.


Tovább nézegetem a képet, majd komolyan elgondolkodom azon, mit is akarok én ettől az egésztől. Már semmi egyebet, csak lehetőségeket és talán azt, hogy valamennyire elismerjenek, erre pedig megvan minden alap, mert Tatsuki, ha mást nem, a tehetséget tuti értékeli, az meg nekem van, minden nagyképűség nélkül mondhatom, csak még csiszolni kell rajta és akkor minden rendben lesz vele. Ezt akarom és ezért igenis képes vagyok sutba dobni minden mást. Majd maximum keresek egy szeretőt, ahogy Tatsuki ajánlotta, vagy nem... Majd a helyzet hozza és adja. Mindegy, a döntés megszületett és végleges bennem. Amit megígértem Deonnak, úgy van és úgy is lesz.


A merengésből a telefonom pittyegése riaszt fel. Elmosolyodom, mikor meglátom Rick nevét a kijelzőn. Csak azt akarja tudni, minden rendben van-e. Mosolyogva válaszolok, hogy igen, bár nem igaz, de neki jobb, ha ebben a tudatban van és vissza is kérdezek, de úgy tűnik, náluk is rendben van a dolog. Ez a másik, amin már agyalok egy ideje. Az elején biztos voltam abban, hogy jobb lenne egy szerető, nem alvilági családot találni nekik, de aztán jött pár csinos de a dologba. Mert ha ne adj isten megtalálnak, vagy rájönnek, ki vagyok, akkor ők lesznek az első célpont és... meg kell adnom nekik az esélyt, hogy meg tudják védeni magukat. Mert így van esélyük rá, ha nem így döntök, akkor egy ilyennel beborítom az egész életüket, vagy még rosszabb lesz a dolog. Nem tudom, talán ezt majd még megvitatom valakivel, de jelen pillanatban így gondolkodom. Aztán még változhat, de nem hiszem, hogy nagyon fog.