157.

Tatsuki

Fel tudja baszni a hülyeség az agyam, azt meg nem tűröm, hogy egy nyikhaj kétségbe vonja a döntéseim helyességét. Közel negyven éve lavírozok a kurva egyensúlyokon, harminc évemet költöttem arra, hogy a legnagyobbak közé kerülhessek, úgyhogy van némi tapasztalatom. Tudom, mit csinálok, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy nem. Ha komoly szar lenne, Bakari itt rostokolna felettem, vagy lépésenként tájékoztatva a kölyköt intézkedne. Sőt, továbbmegyek: ha elbasztam volna valamit is, már nem élnék. Ez nem a játszótér, ahol elgyepálnak a lapáttal, kivinnyogod magad a csúszda alatt kuporogva, aztán újult erővel ülsz be a homokozóba, hogy felépítsd a kis váradat, s ha megint szétrúgják, akkor te is szétrúgj pár puha segget, hanem az az élet, amit negyvenhárom éve élek.


Deon okos kölyök, de néhány infó lent maradt az emlékei mélyén, amit az alvilágról mondtam neki, vagy csak megint nem gondolt bele alapvető dolgokba. Tudja a faszom, mindenesetre legalább lekoppantak neki a lényegek, ha utólag is.

- Bakari jelentkezett? - teszem fel szigorúan a kérdést, hiszen ez fontos és nem szólt róla a fáma. - Olivia elvégezte a rábízott feladatot? - Gondolom, nem, máskülönben nem a házban lenne kiakasztva valahova, hanem még üldözné Tetsujit, Kitamurát vagy Naokit. - Mit csinált velem és ki? - kérdezem végül, miközben végignézek magamon. Precíz munka, de hogy nem Bakari csinálta, az biztos. Felettem tornyosulna, ha a házban lenne, még akkor se ment volna ki a szobából, ha Shinji az életére esküszik meg, hogy velem együtt fog lélegezni, úgy vigyáz rám.

- Bakari még mindig nem jelentkezett - mondja komolyan. - Olivia nem látta el a feladatát - válaszolja meg a következő kérdést, majd a harmadik előtt apró szünetet tart, mielőtt válaszolna. - Takashi látott el, lefertőtlenítette a sebeid, összefoltozott. Vért kaptál.

- Kitől? - kérdezem kissé meglepetten. Ha Shinji most azt várja, hogy őrjöngeni fogok, mert idegen orvos látott el... nem, nem fogok. A lényeg, hogy élek. Remélem, hogy nem valami hentest hívtak, bár még Asame is él, Takashi tudtommal az ő orvosa, Ryuuichi is elég ideje szolgál itt, Shinji is egészséges, úgyhogy nincs miért aggódnom. Ha meg mégis, amit azért kétlek, Bakari csak túléli, bármit is csinál. Kicsit jobban vigyáz magára nálam. Utána meg rendbe rakja, amit a másik orvos elszúrt. De kétlem, hogy bakizni merne bárki, mert amilyen hiszti lenne Deon-Jeremy-Shinji miatt, azt senki se akarná magának. Deon egymaga is képes pokollá tenni a dolgokat, Jeremy úgyszintén, Shinji meg túl csendes és túl nyugodt, szóval kinézem belőle, hogy ha egyszer bedurran, olyan lesz, mint egy atombomba, mindent visz. Az egyetlen, ami az elmondottakból meghökkent, hogy ki adott nekem vért. Aztán van még egy kis apróság, amiről szót kéne ejteni. - Ti hogy vagytok? Te, Deon és Jeremy – pontosítok. A kölykön láttam, hogy kissé kivan, de megmarad. Aki miatt inkább aggódom, az Jeremy, mert ő még simán hülyeségeket csinál, és ha valaki nem vigyáz rá, még a végén kinyírja magát.

- Deon iderendelte Katsurit, ő adott neked vért - mondja csendesen. Okos gyerek, és az emlékezőtehetségével sincs akkora gond, mint amekkorának néha tűnik. Biztos szeret sumákolni, vagy csak idő kérdése, hogy visszanyerje az emlékeit, esetleg csupán a megfelelő alkalom kell. - Azt hiszem, megmaradunk mindannyian. Deont megkértem, hogy figyeljen oda Jeremyre és ha bármi van a kölyökkel, azonnal szóljon. Nehezen viseli ő is, de túllesz rajta, ahogy mindannyian - mosolyodik el halványan.

- Inkább javasolnék egy beszédesebb testőrt Jeremy mellé – jelentem ki komolyan, aztán kihúzom a kezem a srácéból és átkarolva a nyakát magamhoz húzom. Engedi, noha azért vigyáz rám, nem akar nekem fájdalmat okozni, így nem is dől nekem, inkább megtartja magát. Nem mondaná meg sosem, igazából hogy van, de azért látszik rajta, hogy kimerült, noha nem fizikálisan értve, hanem inkább sok lelkierőt követelt tőle az a néhány óra, amíg eszméletlen voltam. Nem mintha rengeteg pihenőt hagytam volna neki éjszakára. Az viszont mosolyt csal az arcára, ha csak halványat is, hogy a közelemben akarom tudni őt. - Deonnak kiesnek félnapok, feltűnt már? - kérdezem meg csendesebben, miközben lejjebb csúszom, de a srácot nem eresztem. Remélem, mindenki betartja most már azt a kimondatlan szabályt, hogy kopogás után három másodpercig még nem nyit be az ember, ha meg nem, kikelek és kivágom az ablakon, aki ránk ront. Két kivételt képez a két hülye kölyök, de beléjük talán csak szorult annyi, hogy még azt is megvárják, hogy kiszóljunk, hogy szabad. Jólesne egy fájdalomcsillapító, bár tudom, hogy be fog altatni, ettől függetlenül hamarosan kérek, mert amit érzek, azt jobb végig sem gondolni. Összefoltoztak, nos igen... ez elég találó.

- Végig Deonnal volt, a kölyköt meg nem lehet lelőni, ha beszédről van szó – nyugtat, de nem kell nekem bemutatni a srácot, bár fogalmam sincs, mit kezdene egy kiborult, őrjöngő Jeremyvel. Nem is akarom tudni. - Feltűnt... - bólint rá. - Beszélnetek kellene viszont komolyan Deonnal - teszi még hozzá.

- Figyelj rá, lécives – kérem komolyan -, mert nem egy természetes állapot elfelejteni így dolgokat. Derítsd ki, mikor áll be nála az emlékezetkihagyás. Valószínűleg valami érzelmi túltengés lehet, de jobb lenne megszüntetni – magyarázom. – Miről kéne vele beszélnem?

- Figyelni fogok rá - jelenti ki komolyan, ezzel is megígérve, hogy kideríti, mi van a kölyökkel. Nem csak miattam csinálja, hiszen barátok Deonnal, ezért is hívtam fel a figyelmét erre az abnormális jelenségre. - Aggódik - kezd bele. - Úgy érzi, egyre jobban eltávolodsz tőle és ez bántja. - Most erre mit mondjak? Sóhajtok egyet, noha bár ne tettem volna, mert mintha lenyilaznák a mellkasomat...!

- Ez így van, Shinji - mondom csendesen, miközben a hajába temetem az arcomat. Próbálnám jobban átkarolni, de amint nyúlik a jobb oldalamon a fércelt bőr, inkább nem feszegetem a dolgot. - Szándékosan távolodtam el Deontól - vallom be. - Tudom, hogy bántja, látom rajta. - Ennek ellenére nem vagyok biztos benne, hogy rossz ez a helyzet így. Fennáll a veszélye, hogy ellenséges lesz Jeremyvel, ha a kölyöktől nem kezdek el távolságot tartani, de egy pofára esés elég volt bőven, úgyhogy meg kell oldanom ezt a problémát. Nem akarok még egyszer olyan mélyre süllyedni, mint amit Deon rajza ábrázol, melyet a születésnapomra kaptam tőle. Mégis talán ez áll fenn, csak már nem vele...


Vagy nem csak vele? Shinji el tudja csavarni a fejem, még ha ennek nincs is tudatában, bár ő ne lenne... Jeremy meg tartok tőle, hogy rájön, hogyan csavargassa az ujjára az embereket, mert annak az erőnek, ami neki van, nehéz ellenállni, hiszen egy olyan számára, mint én, szinte észrevehetetlen. És Deon... Eltelt pár hónap úgy, hogy távolítom el a közelemből, egyre messzebb lököm magamtól, de még most is elég volna egy jel, egy csettintés és megkefélném újra. Azt nem hiszem, hogy... Nem, ha hinném, a közelembe engedném. Sokat csökkent az iránta táplált vonzalom, már nem bolondulok meg teljesen a közelében, sőt, azt, vagy valami ahhoz hasonlót Shinjivel érzek, de hogy ne indulnék be rá, azt el sem tudom képzelni. Márpedig az végzetes lenne, én viszont élni akarok. Talán erősebben is, mint korábban bármikor.

- Tudod, hogy nem fog megnyugodni, míg magyarázatot nem adsz neki - mondja komolyan, majd kibontakozik az ölelésemből, s míg megkerüli az ágyat, kihúzom karomból az infúziót, mert utálom, viszket, éget és még folyton hugyoznom is kell majd miatta, aztán a másik oldalamon helyezkedik el mellettem, óvatosan átkarol, vigyázva, hogy ne okozzon nekem fájdalmat. Lassan még lejjebb kúszom, fészkelődöm, nehézkesen azonban csak elérem azt a fekvő helyzetet, ahogy Shinji fejét a vállamon tudom, az arcom újra a hajába fúrhatom, közel lehetek hozzá, átfoghatom, de nem akar megőrjíteni a fájdalom. Sokáig hallgatok, mert gondolkodnom kell a válaszon, végül fásultan fújtatok egyet.

- Persze... de mit mondjak neki? - kérdezem komoran. - Nem hülye, nagyon jól érti, miért kezdett el megváltozni a viszonyunk, és erre nincs is ékesebb bizonyíték, mint az, hogy az első egy-két hónapban egy rossz szava nem volt. Szükségtelen magyarázkodni - jelentem ki végül.

- Szükségtelen, Deon azonban mégis akarja - mondja csendesen. - Jeremyről is beszélni akar veled. A két kölyök egész jól lepacsizott egymással... - Elégedetlen fújtatással válaszolok erre.

- Miről? - kérdezem. A Deon-témát lezártnak tekintem, hiszen természetesen nyilvánvaló, hogy a kölyköt nem lehet eltántorítani attól, amit akar, ha időbe is kerül neki, de megoldja, hogy teljesüljön az akarata.

- Nem tekinti Jeremyt ellenfelének, semmilyen értelemben, sokkal inkább a szövetségest látja benne és... hajlandó minden zokszó nélkül elfogadni, ha a kölyköt választod örökösödnek. - Elfelejtek levegőt venni. Olyan érzésem támad, mintha megállna az idő és ezzel együtt fordulna velem egyet a szoba. A plafont kezdem nézni, de nem jutok dűlőre az egésszel.


Deon lemond valamiről? Pláne arról, amit évek óta ígérek neki? Lemond egy helyről, ami egyedien csak az övé lehetne? Nem az önzetlensége lep meg... Meglep? Sokkal inkább megijeszt. Az “alvilági yakuza” annyira ő, ezt mindenki tudja, ezért is támogatja még Asame is abban, hogy tanítsam, erre a kölyök önszántából “hajlandó minden zokszó nélkül” lemondani róla? Vagy hirtelen nagyon sokat fejlődött, amit nem vonok kétségbe... De a francba, ez nem az! Ismerem annyira azt a kis szarházit és tudom, hogy nem arról van szó, hogy le tud mondani róla, hogy fel tudja adni, hanem arról, hogy... Fárad bele a sikertelen próbálkozásokba? Beletörődik, hogy elveszít valamit, akár engem? Ez a részéről nem önzetlenség, hanem... jel... jele annak, hogy tényleg... bántja. Fájdalmat okozok neki és már nem tudja tovább elviselni, ezért... visszavonul. Talán... elmenekül.


Felküzdöm magam ülő helyzetbe, hogy igyak, mert erre kell pár tudatfrissítő korty. Shinji segít, amiben csak tud, de valószínűleg látja, hogy bennem most megállt az ütő és lezúdult egy lavina. Megrendültem. Valami olyasmit teszek a kölyökkel, amit sosem akartam. Igazi fájdalmat okozni neki, olyat, amibe lassan vagy azonnal beleroppanna, nem akartam osztani a számára. Sok embert találhatok, akit halálra kínozhatnék, de Deont még akkor sem akartam bántani, mikor botrányosan nagy pofával ugatott be nekem, mintha az ő seggéből sütne a Nap. Tetszett benne, ahogy az is, hogy nem áll le, nem adja fel, egyszerűen tudja magáról, hogy egy győzelemre született alkat, hogy ő valaki és ha a Nap nem is süt a seggéből, de minimum ő szarta a spanyol viaszt. Egy beképzelt, egoista kis lázadó, akit nem érdekelnek a szabályok, a gátak, semmi, ha ő akar valamit, akkor azt meg fogja kapni, mert megharcol érte. És amikor abbamarad a harc... akkor valami elkezd meghalni benne.


Nagyobbat hibáztam, mint az előző két alkalommal. Az elsőért kicsit több, mint két hétig böjtöltem, de hálás voltam érte, mert azalatt a srác olyasmikre tanított akaratán és tudtán kívül, amiket jó volt érezni. A másodikért kevesebb ideig, ám annál mélyebbre hatóbb büntetést kaptam. Ez a harmadik viszont... Deon úgy akar eljárni, hogy nekem jó legyen. Ez egyszerűen megrémít. Tudom, hogy a kölyök önzetlen és mindenkinek jót akar, akit szeret, de amikor elkezd lemondani, méghozzá ilyen nagy mértékben, az tőle abnormális.


Ha nem tudnám, hogy Shinji inkább ájulatig verne, mintsem kieresszen a szobából, most felkelnék, hogy megkeressem azt a kis csírát és beszélnék a fejével. Mégsem akarom, hogy távolság legyen köztünk. Mégsem akarom, hogy lemondjon rólam, hogy békén hagyjon, hogy... Ha ez azzal az áldozattal jár, hogy kipusztul belőle valami, akkor nem akarom. Amúgy sem háríthatok mindig, vele még talán könnyebb is lenne megtanulni azokat, amik érezhetőek, hiszen évek óta ismerjük egymást. Deon sokkal stabilabb lelkileg, már nevelt és tanult Jeremyhez képest, úgyhogy nem a tökalsón kéne gyakorlatoznom, hanem szembenézni a pokollal, amit az érzelmiség jelent a számomra.


Letolom magamról a könnyű anyagot, amivel betakartak, hogy aki betéved, mégse a farkam bámulja, aztán felhúzom a lábam. Nem érdekel a srác ellenző, haragos pillantása.

- Hugyoznom kell - közlöm vele, ezzel jelezve, hogy nem ment el teljesen az eszem, csak még nem tartok ott, hogy magam alá csináljak. Negyven év múlva elfogadhatónak tartanám talán az ilyesmit, most még azonban semmiképp. Nem érdekelnek az alternatív megoldások sem, ha magam erejéből, vakon, némileg sokkos állapotban eljutottam ide, akkor a sebeim ellátása után ki bírok menni a klozetra csövelni. Ez nem vitatéma.


Felhúzom a bal lábam, majd karjaimon és azon támaszkodva közelebb teszem a seggem az ágy széléhez. Naná, hogy majdnem megzöldülök, úgy fáj már ennyitől a combom és az oldalam, a kíméletesség azonban magammal szemben sem ismertes a számomra. Átfogom a térdem alatt a lábam, majd leteszem a földre a taplam. Kicsit jobb. Újra emelem magam, kijjebb csúszom. Nem kell segítség, nem vagyok béna! Sikerül lekeverednem az ágyról és álló helyzetbe is vergődöm magam. Az egyensúlyérzetem nem az igazi, bal lábon támaszkodom és Shinji is rögtön átfog, méghozzá úgy, hogy bebújik a bal karom alá, így rá is tudok támaszkodni. Jó... ha ennyire ragaszkodik hozzá, hogy kisegítsen, legyen. Még a végén nyugtalanul aludna, hogy mellettem volt és tétlenül nézte, ahogy elbotorkálok a vécéig, imbolyogva pisálok, megmosom a kezem és a pofám, majd visszatotyorgok az ágyra.


A segítségével azért könnyebb a művelet, na. Észreveszek némi kaját is, mire megkordul a gyomrom, ezért teszek egy kis kitérőt. Azt a kemény két percet még kibírom állva, amíg magamba tömöm, gondolom, Shinji maradékát. Kérhetnék friss ételt, de mire ideér, nem leszek ébren, ahogy érzem. Kezd kiütni a fáradtság, a fájdalom és talán a sebláz. Még iszom a kávéból, mert kell az íze - jólesne egy szál cigi is, mondjuk a testőréből -, aztán nehézkesen visszavonszolom magam az ágyhoz, persze megint Shinji segítségét igénybe véve, majd elfekszem és szinte azonnal magával is temet a sötétség.