158.

Deon

Anya szerintem örülne, ha kapna három gyereket, mert annak ellenére, hogy Ayako és Mamoru vele van, néha úgy érzem, hiányolja a társaságot. Nem is csodálom, Ayako mostanában sokat lóg a barátnőivel, Mamoru meg nem társalkodónőnek lett kiküldve, anya ismerősei pedig mindig csak rövid időre érnek rá. Három gyerkőccel nem panaszkodhatna és szerintem élvezné. Ha tudtam volna, hogy apám ennyire átbassza a fejem, jobb gyereke lettem volna anyámnak. Mindegy, ez már a múlt.

- Ha magadnak nem okozol csalódást, Tatsukinak sem fogsz – jelentem ki teljesen komolyan gondolva ezt az állításomat. Én is sok faszságot csináltam, többször hittem azt, hogy itt a vége, sértettem és bántottam is meg a pirszingesemet, mégis... Már nem olyan a kapcsolatunk, mint régen, mert távolságot tart tőlem, de nem azért, mert csalódást okoztam volna neki. Még azt is teljesen helyénvalónak találta, hogy lecsapott rám egy yakuza, akivel nagyon megtaláltuk egymásban, ami hiányzott nekünk. A yakuzám... az én bolond yakuzám, aki most nem tudja szerintem, hogy mit gondoljon... Igen, mennem kellene, hozzá, most már lenne kedvem bújni és dörgölőzni is, mint Shabu, de megint azt kérdezné, miért sírtam, mert látná rajtam, én pedig... Mit mondjak? Hogy kellett? Hogy eszembe jutott, amikor majdnem meghalt és meséltem róla Jeremynek, hogyan is éltem meg? Egyszerű lenne ezeket megmondani, csak úgy látszik, én szeretem bonyolítani a dolgokat. - Nem t'om – vallom be vállat vonva, aztán elnyomom a csikkemet és hátradőlök az ágyon. - Most spec én sem tudom, mit csináljak. Kicsit fáradt vagyok, de aludni nem tudnék. Úsznék egyet, csak nem akarom összevizezni a hajam. De lemennék a dojoba is letolni egy erősítő edzést, csak amiatt megint csak hajat kéne mosnom. Vagy tekernék egy fél óra-órát, a házat viszont nem akarom elhagyni. Meg kíséret nélkül amúgy sem mehetnék sehova, szóval a kocsikázás is kilőve – sorolom szinte játékosan, a tehetetlenségtől mégis kissé kínlódva.

- Látom sokrétű vagy – mondja elmosolyodva. - Akkor esetleg pihenj, hátha az segít. Sok mindent nem tudok felajánlani, maximum beszélgetni. - Ledobja magát mellém az ágyra, már várom, hogy megszólaljon, de hallgat. A szemeiben látom, hogy mondana valamit, majd csak nem bírja ki és a kezembe nyom egy rajzot. - Befejeztem, lezártam, ahogy megígértem és döntöttem is. Megoldom az egészet. De... nagyon kihúztam a gyufát nálad, igaz? - kérdezi csendesen, talán kicsit aggódva is. Elkerekednek a szemeim, mert nem vágom, mire gondol, miről beszél. Talán a lapon megtalálom a választ. Egy hatalmas, erős, bár kissé lezúzott sárkányt látok, meg egy erős, karcsú kis feketepárducot. Ja, hogy úgy! Tatsuki és Shinji... Ahhoz képest, hogy mennyire különböznek, még rajzolt formában is jók együtt.

- Túl gyors – mondom meg őszintén. - Döntöttél, ennyivel kiegyezem veled – teszem hozzá. Kétlem, hogy ennyi idő alatt le tudná állítaná magát, le tudta zárni az egész belezúgási mizériát, legalábbis ha csak magamból indulok ki, akkor ez lehetetlen. Odalesz továbbra is Shinjiért, max nem próbálkozik nála sehogy sem. - Megoldod, ezt is el tudom fogadni – szólalok meg újra. - Néha hevesen reagálok, de ha haragudnék rád, nem állnék veled szóba. Én nem spanolok valakivel, aki nekem nem jön be emberileg, ha meg megbántanak, megsértenek, vagy felbosszantanak, jobb, ha békén hagynak. Nem vagyok kiengesztelhető, nem lehet engem lekenyerezni – mondom meg neki a tutit. - Ha valamelyikük nyit feléd, az más, mintha te nyitnál feléjük. Ha te nem nyitsz egyikük felé sem úgy, nem lesz gond szerintem. Egyébként nagyon szép rajz, megértem, miért csapott le rád Tatsuki – vallom be, aztán visszaadom Jeremynek a lapot. - Viszont a szignód ne felejtsd el, mert szálanként húzgálja ki a hajad.

- Nem fogok nyitni - mondja komolyan, majd halványan elmosolyodik. - Azt még elfelejtem - vallja be csendesen, de már veszi is a lapot és aláírja. Ezen nekem kell mosolyognom. - Tatsuki is említette, hogy ezt ne felejtsem el... Nekem még az is új, hogy amit megcsinálok, az megmarad, nemhogy még alá is firkantsam - kuncogja el magát. - Deon... annyi minden új van ebben az egészben. Hogyan tudok feldolgozni ennyi dolgot? Neked hogyan sikerült?

- Tatsuki csak azokat a munkáit dobta ki, amiket firkaként vagy éppen gyakorlásként készített – válaszolok a kifogására könnyedén -, sőt, néhányat még azokból is megtartott. Van pár kurvajó rajza a csontozatról és az izomzatról, ilyen anatómiai cucc. - Engem azok a művek lenyűgöztek, hiába mutatta meg rajtuk a hibákat. Igen, miután felismertem őket, ordítottak, de addig annyira lenyűgözött maga a részletesség és az élethűség, hogy nem figyeltem fel a pontatlanságokra, vagy a bakikra. - Fingom sincs – ismerem be elkuncogva magam. - Az elején rengeteget sírtam és dühöngtem. Ordítoztam Asaméval, nekiugrottam mindenkinek, aki csak egy erélyesebb szót is szólt hozzám – vallom be. - Jó, mondjuk én, mire idekerültem, már láttam dolgokat. Múlt nyáron belebuktam egy ügyletbe, az elég kemény volt, ki is buktam miatta rendesen. Felmutatta az üzleti partnerem annak a pasinak a fejét, aki a háttérből védett engem. Kicsit... beijedtem. Akkor kaptam a Szőke Nyúl elnevezést, mert olyan kurva gyorsan megléptem otthagyva a pénzt is, meg a szajrét is, hogy pislogni nem volt idejük, a nevemet meg senki se tudta. Emlékszem halványan, hogy rám lőttek, de az a két, majdnem három hét szinte egy az egyben kiesett, úgyhogy ahhoz képest, hogy én nem itt kezdtem az ipart, is elég nehéz volt – mondom őszintén.

- Adott nekem egy albumot - mondja mosolyogva, és érzem a hangjából, hogy erre nagyon büszke. - Még nem jutottam vele messzire, de nézegettem benne egy csomó mindent, és nagyon jók, bár igen, vannak benne hibák, de valahol komoly fejlődés is látszik a rajzok között. Ezért tetszik nagyon - vallja be élvezettel beszélve. - Meg hát... Na jó, igazából akkor nyert meg Tatsuki egy perc alatt, mikor negyedszerre tökéletesen megrajzolta a rózsámat, mégsem hatott másolatként. Az került az oldalamra is. - Elgondolkodik egy kicsit. - Én nem tudom... mármint nem tudom, most mondjuk sikerült sírnom, de általában nem megy és csak gyűlik, gyűlik addig, hogy fojtogatni kezd és akkor már baj van, mert onnan már csak egy lépés, hogy rohamot kapjak - vallja be csendesen. - Most is majdnem, csak még annyi időm volt, hogy betoljam magam a zuhany alá. A hideg víz segít, csak... ha rosszkor jön, akkor meg is halhatok, meg nem tudom, mit tennék még közben. - Miközben ezt mondja, nem néz rám, én pedig kiszúrom, hogy azért, mert ezt egy kicsit szégyenli. - Te és Tatsuki... mennyi időt voltál mellette és...? Szóval mit adott ő neked?

- Kurva jól másol, hamisított is már dolgokat – árulom el vigyorogva. - Ha összekevered a másolatot és az eredetit, csak ő tudja megkülönböztetni őket. Én semmi különbséget nem láttam, míg ő vagy nagyon jól adta el magát, vagy nagyon is megismeri a saját munkáját, nem t'om – mondom vállat vonva, hiszen végülis bármelyik lehetőség esélyes. - Te legalább érzed az átmenetet – jelentem ki egyszerűen. - Nálam ez körülbelül egy kattanás... Most már kicsit uralhatóbb, de sosem merném kijelenteni biztosra, hogy többet nem kezdek el őrjöngeni. Az meg, ha rosszkor jön, akkor rosszkor jön, nincs mit tenni. Nekem sokat segít a meditáció, meg mielőtt gond lenne, masszírozni kezdenek. Az is előny, hogy tudok sírni, üvöltözni, úszni, rohangálni, elmehetek bringázni vagy vezetni, mert ha le tudom adni a feszültséget, nem robban ki belőlem. Ezzel én... - Gyors fejszámolást végzek. - úgy négy éve élek együtt, sz'val... türelem. Sosem voltam úgy Tatsuki mellett, mint te – térek rá végül a másik témára. - Bejárogattam hozzá a szalonba az első pirszingem megkapása óta. A leghosszabb idő, amit ténylegesen vele töltöttem, az az a két hét, amíg a lakásán próbált visszazökkenteni bizonyos emberi normák közé, vagy mi – vallom be. - Nem adott semmit, csak tanított. Vagy ha úgy vesszük, beültetéseket kaptam, de még nem jött elő mind, egyelőre csak egyet tudok pontosan, a többi csak alkalom adtán jön elő és tök automatikusan működik, észre sem veszem. Meg vett nekem cigit, ruhát, bringát, laptopot az eredményeimért cserébe. Néha dolgokat kellett cserélnem, néha tesztelt, néha csilivilire varázsoltam a szalont, néha csak egy jót dumáltam vele, ezekért kaptam a cuccokat. Sosem volt velem bőkezű – ismerem be mosolyogva. - Tudod... nekem az tetszett meg benne, hogy korrekt volt és kemény. Lazán vett mindent, mégis megvoltak a saját szabályai, amik rám is vonatkoztak, dobott ki szó szerint a szalonból, ha elege lett belőlem, ugyanakkor elbírta a szövegelésemet órákon át, vagy néma csendben ücsörögtem a szalonban és néztem, ahogy dolgozik. - Akkoriban nem fogalmazódott meg bennem, de szerettem Tatsukinál lógni és a mai napig szívesen emlékszem vissza rá. Ahhoz képest, hogy mennyire antiszociális voltam, rengeteg időt töltöttem vele, ahhoz képest viszont szinte semennyit, mint amennyit Jeremy tölthet, ha Tatsuki felépül és maga mellett tartva tudja tanítani. Hogy irigykedem-e? Kicsit. Ugyanakkor nem cserélnék vele, mert én itt vagyok otthon, Asame mellett van a helyem. Jeremy ezek hallatán elmosolyodik.

- Szerintem a készítő mindig megismeri a munkáját, még akkor is ha nagyon jó másolat, mert tökéletes úgysem lesz, szóval... Meg szoktak rajta hagyni ilyen pici hibákat, amitől kezelhető lesz, bár nem tudom, én még sosem hamisítottam, ellenben egy-két faszinak a nappalijában lógott olyan másolat, mint hatszáz másik és mégsem vették észre, ellenben én igen - árulja el büszkén, mire elvigyorodom. - Tudom, csak nehéz most bírni vele. Sosem volt még ilyen, ez az első eset és elég nehezen tudom kezelni. Pláne, hogy kábé már attól pánikoltam, hogy mi van velem, mert nem értettem, mi történik. Tatsuki meg nagyjából úgy kent fel a falra, hogy nyikkanni sem tudtam. - Ezt elég jól el tudom képzelni. - Tudom, igaza volt, meg azon akadt fenn, hogy magamat szadiztam ki, de használt a reakciója és most már valamennyire az érzést is be tudom lőni – mondja belenézve a szemembe. Nekem aztán nem kell elszámolnia ilyesmivel, én is produkáltam dolgokat. Hajjaj, de még hogy! - Tehát amit kaptál, azért mindig megdolgoztál. Valami ilyet mondott nekem is, hogyha megdolgozom a dolgokért, akkor megkapom őket, ha lusta leszek és elbaromkodom, akkor viszont meg fog vonni. Ráadásul engem van mivel kötnie, nem mintha tervem lenne nem azt tenni, amire kér. Nagyon szeretnék tanulni tőle, talán olyan lenni, mint ő majd egyszer, de ez még nagyon a jövő. Ellenben nem fogok kudarcot vallani, mert nem lehet és nem is akarok. Egy percig nem áltatott, hogy kedves lesz, követelt és ennek is volt valami értelme, azt hiszem. Ugyanakkor mikor szükségem volt arra, hogy ő legyen a szilárd, biztos pont, akkor hagyta. Tudod... Na jó, ez hülyeség lesz, de nekem könnyebb érintenem, fognom és ezzel mondanom el dolgokat, éppen ezért jó hozzábújni, mert akkor tudom, hogy van, hogy biztosan van és nem fog elmenni, nem fog eltűnni. Lehet, hogy ezt hanyagolnom kéne ezentúl, igaz? - kérdezi tőlem. - Nálam csak egyetlen gondja van, azt hiszem, hogy képtelen vagyok befogni a pofám, a csönd zavar, mert rosszat sejtet. - mondja aztán elvigyorodva.

- Tatsuki sosem fog adni valamit csak úgy – jelentem ki határozottan. - Jutalmaz, vagy ösztönöz, vagy fel kell használnod, amit kapsz, de olyan nincs, hogy ajándék, ő nem az a típus – világosítom is fel konkrétabban a srácot. - Nem a testvéreiddel fogja kezdeni a húzgálást, a tököd közelebb van – mondom elvigyorodva. - A testvéreidet csak utolsó esetként használná fel, előbb téged ruház meg módszeresen lelkileg és fizikálisan – osztom ezt is meg vele őszintén. - Nem hülyeség, én is teljesebben kommunikálok az átlagnál – mondom könnyedén, elmosolyodva. - Majd megmondja, ha zavarja, hogy odabújsz hozzá, megöleled, belekapaszkodsz. Én is a második pirszingem belövetele után óta kapaszkodom belé, mint biztos pontba és igen, fizikálisan. Az meg évekkel ezelőtt volt – teszem hozzá. - Ah, azt megszokta! - röhögöm végül el magam, s Jeremy is felnevet.

- Én úgy vagyok vele, hogy ha az én hibám, akkor fizessek meg érte én, ha én követtem el, akkor ne más bűnhődjön – jelenti ki őszintén és ezzel is teljesen egyet tudok érteni. - Nem is vártam ajándékot, mert annak nem lenne semmi értelme. Nem az apám, vagy a családtagom, vagy a jószívű nagybácsi. - Ezt hallva elvigyorodom, mert már a feltételezés is vicces szerintem, hiába van annak a marhának családja. - Ha ezzel tud ösztönözni, akkor tegye – mondja elmosolyodva. Tud. Tatsuki tudja, hogy kell valakit ösztönözni. - Remek, hogy nekem két nap elég volt hozzá – mondja aztán talán kicsit keserűen. - Talán elhamarkodott volt, ugyanakkor... eddig minden azt mutatja, hogy a kötődésemnek van alapja, hogy nem tévedtem, aztán majd kiderül. - És megvonja a vállát. - Ő nem ezt mondta. Azt hittem, keresztbe megesz engem akkor. Ráadásul azt hittem, én mondtam valami olyat akkor, ami miatt percek múlva kivág, vagy valami hasonló és nem értettem, mert én nem éreztem annak. Egyébként is szeretek beszélni, lehet, ez a problémám még majd kap orvoslást - kacsint rám. Ööö... ezt most nem vágom. Vajon mire gondol? Fingom sincs, hogy lehet a beszédkényszert orvosolni, főleg, ha kacsintás jár mellé. Be lesz tömve a szája? Ez az egész nagyon arra hajaz, hogy duma helyett leszopja Tatsukit, az meg a pirszingesemnek is kedvére való lenne. Na jó... bakker... hagyjuk! - Szerinted ha később benézek hozzá, akkor Shinji közelebb is enged, vagy megint kirak három szó után? - kérdezi meg őszinte kíváncsisággal tőlem, mire megvonom a vállam.

- Passzolom, kirak-e. Esélyes, ahogy az is, hogy nem. Attól függ, Tatsuki alszik-e, vagy ébren van. Ha utóbbi, akkor valszeg nem Shinji dönt a maradásodról – válaszolok azért a kérdésére szóban is, így kifejtve a véleményemet. - Mi lenne, ha nem a döntése helyességén agyalnál? - kérdezem meg szinte játékosan, de persze komolyra véve a hangot, felhúzva az egyik lábam. - Megint csak bonyolítod az egészet magadnak, pedig kurva egyszerű lenne egyszerűen elfogadnod, hogy lehetőséget lát benned. Mi a feszültség ebben, Jeremy? Te nem látod be, hogy jó vagy valamire? - kérdezgetem meg teljesen komolyan. - Nem tartod magad alkalmasnak valamire – jelentem ezt azonban már ki, hiszen nincs szükségem helyeslésre. - Ebben viszont én nem tudok neked segíteni, ahogy senki más sem, mert ez csak rajtad múlik, hogy el bírod-e fogadni, egyáltalán fel bírod-e fogni, hogy nem vagy selejtes, elhasznált, értéktelen, vagy valami hasonló – közlöm aztán tényleg komolyan vele, mert tudom, hogy ezt a harcot magával kell megvívnia, ahogy nekem is magammal kellett.

- Nehéz elhinni - mondja halkan, talán kicsit szégyellve a dolgot. - Mármint éveken keresztül azt sulykolták belém, hogy nem vagyok jó semmire, hogy maximum szajhának lehetek jó meg ágymelegítőnek - vallja be, de nem néz a szemembe. Mintha az ő hibája lenne, hogy semmibe vették, lenézték, vagy megalázták. - Semmiben nem voltam jó, egyedül rajzolni tudtam, sem matek, sem irodalom... Mindent tanultam, mert kellett, de egyedül a művtörit szerettem és ennyi. Tatsuki az első, aki lát bennem valamit és nem csak elpusztítani akarja, amit csinálok, éppen ezért nehéz elhinni, hogy így van, hogy tényleg van bennem valami, ugyanakkor egyre jobban hiszem, hogy ez nem kamu, hogy nem fogja senki azt mondani holnap, hogy bocs, ez egy vicc volt, te nem vagy jó semmire. És ezért küzdök most magammal is erősen, mert nem akarom, hogy ez legyen, jó akarok lenni ebben, meg akarom tanulni, amit lehet, hogy bebizonyítsam magamnak és másoknak, hogy igenis vagyok valaki. - Felnéz most már a szemlesütésből, hajlandó állni a tekintetemet. - Ennyi a lényeg, és tudom, hogy ezt először magammal kell leharcolni, de le fogom, mert már most afelé haladok.

- Megnyugodhatsz, nekem még csak erősségem sem volt a tanulás – vetem oda könnyedén a szavakat a srácnak. - Nem volt szükségem rá, mert a sport minden időmet és figyelmemet lefoglalta. Az ilyesmi abszolút nem fontos az alvilágban vagy a yakuzavilágban. Az egyetlen, ami mérvadó, hogy milyen képességeid vannak, mit akarsz és mennyit vagy hajlandó áldozni azért – közlöm vele. - Nekem is mondták, hogy semmire se vagyok jó, csak pofázni, miután lesérültem. Abban legalább jó vagyok tényleg – mondom vállat vonva. - Méghozzá évek óta töretlenül – teszem hozzá flegmán. - Viszont most úgy vagyok vele, hogy bármiben jó tudok lenni, amiben jó akarok lenni. Megkeresem Shabut – közlöm egy hirtelen váltással és kipattanok az ágyból is. Valahogy lefutottnak érzem ezt a beszélgetést, az pedig, hogy nem lenne új témánk, idegesít, mert talán ideje lenne megkeresnem Asamét, csak... feszült vagyok és még feszültebb leszek attól, hogy ugyan kérdezni lehet, hogy nem fog, mert okult abból, hogy nem lehet... de a kérdések akkor is ott lesznek a fejében és én nem tudok rájuk válaszolni, mert nem nyílik ki a szám, mert nem tudom magam rávenni, hogy megmondjam.


Jeremy elképed a hirtelen váltásom miatt, úgy fest, meglepődik, ami nem is csoda, mert én sem számítottam rá, hogy egyszeriben eszembe jut valami, amitől feszíteni kezd az ideg.

- Menj csak – mondja rábólintva. - Biztosan nincs semmi gond? - kérdez azért rá nyíltan, mire felsóhajtok. Fogalmam sincs, mit feleljek erre. Nyugtalan vagyok, tele feszültségekkel, amiket nem tudom, hogyan vezethetnék le. Nem értem azt az egész esetet Asaméval.

- Nem tudsz benne segíteni – mondom, ezzel elismerve, hogy nem felhőtlen a kedvem. - Akkor maradsz? - kérdezem meg, miközben az ajtó felé tartok. Kétlem, hogy tudnék beszélni arról, hogy mi gondom van, amúgy sem biztos, hogy ez Jeremyre tartozna. Ha Shinji kérdezné, vele tudnék beszélni, mert vele valahogy tök természetes a téma, de hogy miért... Ő elég kitartó, jól kérdez és... nem tudom, amikor Tatsuki megkefélt, is vele tudtam megbeszélni a dolgokat.

- Mi bánt, Deon? - faggat mégis csendesen, mielőtt lelépnék. - Ha nem akarsz beszélni róla, esetleg elmondhatnád ezt a kínais hacukát, mert erről is már hallottam egyet-mást, de ettől még nem tudok túl sok mindent. - Erősen elgondolkodom, szó nélkül hagyjam-e, vagy sem, úgyhogy kinyitom az ajtót és a szokásos grümmögő módon hívom a macskát. Ha hallótávon belül van, jönni fog. Párszor megismétlem a hívást, s mikor Shabu előkerül a szobámból álmoskás fejjel, leguggolok. Lusta, kéjelgő léptekkel jön felém, majd amint a közelembe ér, felemelem és a karomba véve megyek az ágyhoz, ahova leülök, leteszem a cicát és körégömbölyödöm. Simogatom őt, Shabu pedig kényelmesen elhelyezkedik és becsukva sárga szemeit dorombolni kezd. Már folytatja is a szunyát a dögje.

- Volt egy pár kínai. Cheng, Fei, Lux, Zhijian, ... Ezekkel mindig a gond van, de én leginkább Feiről és Luxról tudok – mondom. - Mind ugyanazt akarja egyébként, területet az országban, hogy beindíthassák Japán megszállását és elfoglalását. Szerencsétlenek nem fogják fel, hogy nem bírnak el velünk, ám ha mégis sikerülne nekik, akkor a világ gazdasága szépen megborulna – teszem azért hozzá némileg könnyelműen, jelezve, hogy nem ez a kedvenc témám. - Ami meg bánt... nem tudok róla beszélni – osztom ezt is meg vele, hogy tudja, hiába faggat.

- Látom, ez még mindig mélyen érint téged. Ne haragudj, hogy felhoztam – kér tőlem bocsánatot. - Az a helyzet, hogy jelenleg kifogytam a témákból, szóval... nem tudom, miről beszélhetnénk még most.

- Engem nem zavar a csend – vallom be őszintén. - A kínais mizériák kemény dolgok, Cheng nem sokkal azután, hogy idekerültem, ki lett nyírva, noha hagyott maga után egy lőtt sebet, Fei miatt viszont Asame majdnem meghalt. Feit gyűlöltem – ismerem el nyíltan. - Találkoztam vele, vadászott rám és egy ingerkedő rohadék volt, csak túljártunk az eszén. Lux meg... - Kicsit elakadok itt, kezem is megáll a macskán, aki erre kíváncsian felpillant rám. - Lux meg... a legnehezebb téma számomra az összes közül, mert voltaképpen miattam tért vissza Japánba és játszotta az ügyes, cseles, szemét kis játékait. Minden tette rám irányult, mindennel engem akart tőrbe csalni, hogy magával vihessen és kurvaként tartson maga mellett Kínában. Visszataszítónak tartom azt az embert, a legrohadtabbnak az összes kínai közül. Képes lett volna a saját országát ráugrasztani a mienkre miattam. Most erről mit mondjak? Elmebeteg vén fasz volt, akit még Feinél is jobban gyűlölök. - Igen, még most is. Hiába győztük le, az, amiket velem művelt, sosem fognak elmúlni, mindenesetre Jeremyt megdöbbentik a hallottak, talán nem számított rá, hogy ennyire nyíltan ki merem mondani az érzéseimet.

- Megértem, hogy gyűlölöd őket, valszeg én is ezt tenném. Gondolom, marhára megviselt ez az időszak - mondja együttérzően. Persze, mégis vállat vonok, mert ezt nem látom értelmét bővebben megvitatni. - De a lényeg, hogy megoldottátok és helyt álltál te is, mert hát ezt tetted. De akkor most egy darabig vége van ennek a kínai mizériának, nem? Oké, biztosan fognak újra próbálkozni, de nem a közeljövőben. Vagy van erre esély? - Elgondolkodik, talán azon, hogy feltegyen-e még egy kérdést, de végül felteszi - Deon, a te yakuzád... szóval hol helyezkedik el a többiek között? Van valami rangsorféleség?

- A yakuzák közt nincs rangsor – jelentem ki. - Vannak olyanokat, akik kicsit nagyobb tiszteletet szereztek maguknak, mint Asame és Nishida, hiszen mindketten komoly, kemény és kegyetlen yakuzák, de ha rangsor lenne köztük, nem működhetne szervezetként a yakuzavilág, mert acsargás lenne – mondom. - A yakuzák másképp viszonyulnak egymáshoz, mint az alvilágiak, a yakuzáknak össze kell időnként fogniuk, hogy rendbe tegyék vagy megvédjék az országot, vagy kivégezzék azt maguk közt, aki az ország ellen fordul. Az alvilágiak ezzel szemben csak a saját céljaikkal törődnek, függetlenek mindentől és mindenkitől, Tatsuki klánján kívül nem sokan törődnek az országgal. Ők az igazi söpredékek, legalábbis a legtöbb. Sokszor bánnak és beszélnek úgy egymással, mintha állatok volnának, nem is véletlenül kutyákhoz hasonlítják magukat. Ők nem törődnek magasabb szintű dolgokkal, ok-okozat kapcsolatokkal, csupán a saját érdekeiket nézik. Az országot, vagy csak a városukat csak akkor védik, ha maguk miatt muszáj, mert megdöglenek máskülönben, vagy elveszik tőlük, ami az övék, míg a yakuzáknak ez feladatuk. Az alvilágiak azt csinálnak, amit akarnak, amíg ki nem nyírják őket, a yakuzák pedig addig csinálhatják azt, amit akarnak, amíg ellátják a feladatukat, máskülönben meghalnak.


Végighallgat, de látszik az arcán, hogy amit hall, az cseppet sem tetszik neki, néha fintorog, s gondolkodik.

- Én ezt... ezt nem akarom - szólal meg végül némi töprengés után. - Ugye Tatsuki sosem engedné, hogy ilyenné váljak? - A hangja megremeg egy kicsit a kérdés feltevésekor. - Én sosem akarok ilyen lenni, mármint... ez... kicsit talán sok - próbálja összeszedni a gondolatait. - Nem tudom jól megfogalmazni, az az igazság, hogy sikerült sokkolnod most - vallja be végül. - De... ahhoz, hogy ilyenné váljak... Csak nem akarom, ennyi... Hogyan lehet ezt kikerülni? Vagyis mit kell tenni? Vagy mit nem?

- Olyanná válsz, amilyenné akarsz. Az alvilág szinte határtalan – jelentem ki könnyedén. - Én az átlagról beszélek. Tatsuki nem átlagos – emelem ki ezeket, hiszen fontosak. - Mondtam, yakuza is lehetne, csak feleslegesnek tartja, hogy harcoljon ezért. Úgy van vele, hogy a hátralévő életére minek. Elért mindent, amit akart, ezért ha Kitamura nem baszakodna vele, már nagyjából lógathatná a lábát. Ne szarj be előre az alvilágtól, hanem tapasztalj belőle minél többet! - szólítom fel, azt hiszem, baráti módon Jeremyt. - Csinálj magadnak helyet, szerezz minél nagyobb elismertséget és élj úgy, ahogy akarsz. Tatsuki is így csinálta – közlöm, azzal felállok. - Bocs, de nem tudok lenyugodni, kattogok, ezrét muszáj járnom egy kört – kérek tőle kurtán elnézést, azzal elhagyom a szobát. Majd ha Shabu ki akar jönni, a srác úgyis kiengedi, a simogatást, dögönyözést, játékot meg tőle megkaphatja.


Fel kell keresnem Asamét. Egyszerűen muszáj. Nem fogom tudni rendezni ezt az egészet, de lehet, hogy csak ő tud lenyugtatni. A siker nem garantált, ha viszont meg sem próbálom, az baromság. Céltudatosan a dolgozószobájához megyek és halkan benyitok. Bedugom a fejem, hogy megnézzem, mi vár odabent és ha nem olyan a terep, amin meg bírok állni, gyorsan kihátrálhassak. Nincs egyedül, Ryuuichivel beszélget és ahogy elcsípek pár szót, meg az arcukat nézem, munkáról. Persze nem maradok észrevétlen, de a munkában nem akarom zavarni Asamét, főleg nem akkor, ha még csak egyedül sincs, úgyhogy visszahúzódom. Mielőtt becsuknám magam előtt az ajtót, a yakuzám utánam szól, hogy másszak vissza a dolgozószobába, vagyis nem úszok meg semmit. Lehajtott fejjel visszamerészkedek, becsukom az ajtót, végigszelem szabályos léptekkel a szobát, végül megállok az asztal előtt és felnézek rá. Kíváncsi vagyok, mit szeretne, s mivel Ryuu előtt nem fog előszedni olyasmit, ami csak kettőnkre tartozik, nincs mitől félnem, mégis nagyon minimálisan feszült vagyok.


Asame szelíden elmosolyodik, szinte észrevétlenül maga mellé int, így odalépek. Feláll, magához karol és csókot nyom a fejemre. Nem igazán tudom, ezt minek szánja, de én is átfogom őt.

- Valami változás? - kérdezi meg tőlem.

- Voltam bent Tatsukinál és magához tért – válaszolok csendesen. - Azt mondta, Olivia maradjon lent a pincében, mert ugyan tényleg segített neki, de az nem jelenthető ki teljes magabiztossággal, hogy egy oldalon áll velünk. - Némi szünetet tartok az elbeszélésben, közben eleresztem a férfit és kicsit távolabb lépek tőle, s vetek egy pillantást Ryuuichire. - Egymásnak mentek Kitamurával – mondom el ennyivel, hogy mi történt a pirszingesemmel. Ha érdekli valamelyiküket bővebben, úgyis megkérdezik, feleslegesen nem traktálom őket.

- Gondolom, ennél többet tudsz – feltételezi. Visszaül a székébe és persze rágyújt, nekem pedig felkínálja az asztal tetejét, mint szokásos posztolóhelyemet. Ma már csak a ritka vagy új vendégek lepődnek meg azon, hogy hova teszem fel a fenekem. Nem mintha problémáznék ilyesmin, felhuppanok, majd elcsaklizom magam mellől a cigarettásdobozt és kihúzok belőle egy szálat, mert Asame cigije jelenleg jobban esne, mint a sajátom. - Ryuuval épp a biztonsági intézkedésekről beszéltünk, de ehhez jól jönne, mi az, amit te is megtudtál - avat be és egyben ösztönöz arra, hogy beszéljek bővebben is az összetűzésről. - Mire számíthatunk nagyjából?

- Tatsuki ki akarja irtani Kitamura bandáját mindenestől – jelentem ki, miközben az öngyújtót a számban tartott szál elé tartom, aztán beleszippantok. - A hónapok alatt alaposan felmérték egymást, Tatsuki megpróbált megegyezni vele, de Kitamura nekiment, ezzel pedig a háború elindult kettejük közt. Tatsuki már Kitamura elődjével, Kitaroval is összerúgta a port, de így, hogy Kitamura Shinjire vadászik már évek óta, szinte megszállottságig fokozva a dolgot, márpedig Tatsuki nem fogja hagyni, hogy levadásszák mellőlem őt, így be volt borítékolva, hogy nekimennek egymásnak, csupán idő kérdése volt az egész – magyarázom a cigarettámra figyelve. - Tatsuki meg van róla győződve, hogy ez alvilági ügy, ezért nem kért befolyást a részünkről, én viszont úgy gondolom, hogy megint övé lesz az első vonal, a miénk pedig a második. Sokkal hatékonyabbak vagyunk, ha összefogunk, sz'val egyelőre szerintem ő szervezze le, hogy akire vigyázni kell, az biztonságba húzódjon, rendelje vissza az embereit a harcvonalba, rakja össze a tervét, mi pedig a háttérből segítsünk – javaslom. - Sok ember tartozik Tatsukihoz, de egy részük független, tehát ha jobb ajánlatot kap, vagy kivonja magát a háborúból, mindjárt nem lesz akkora Tatsuki előnye. Ezért kell Oliviát is a pincében tartanunk, ő is ilyen független – térek ki erre röviden. - Sanszos, hogy meglógna, elhozná Katsuritól a fiát és meglépne, vagy pedig meglépés helyett Tatsuki ellen fordulna. Jeremyt le akarja küldeni a város déli részére, hogy bármi is lesz a háború kimenetele, a srác megkapja azt, amit ígért neki, Shinjinek és nekem pedig azt mondta, hogy ne avatkozzunk bele a dolgaiba. - Ennyivel lezárom a mondandóm és érzem, hogy jót tesz az újabb elfoglaltság, ez a téma, no meg az, hogy Asaméval vagyok, mert a feszültség kioldódik belőlem.

- Egyetértek abban Tatsukival, hogy mindenképpen nem egészséges és célszerű belefolyni egy ilyen háborúba - kezd bele, kifújva a füstöt. - Nem hiányzik jelenleg egy háború a yakuzák és az alvilág között, hiszen épp csak túlvagyunk a Triádokon és még mindig nem nyugodhatunk meg ettől függetlenül teljesen - mondja komolyan. Eddig természetesen mindenben egyetértek vele, így csak hallgatom őt. - Ugyanakkor Shinji az én emberem – Itt viszont rafináltan elvigyorodom egy kicsit. -, jogom van kiállni érte, innentől kezdve pedig az egész nem alvilági ügy. Yakuzaként le kellene szarnom magasról, hogy melyik emberem vadásszák le éppen, mint ahogy azt nagyon sok yakuza teszi, lévén belefér ennyi veszteség, úgyis csak vérebek, én azonban ennél kicsit többnek tekintem. Ha nem lennének a testőrök, már egyik-másik yakuza rég a föld alatt oszladozna. Elég régóta van némi kapcsolatom az alvilággal, hogy tudjam, hogyan tudok keresztbe tenni nekik, ha kell, megküzdve ellenük, és ez most sem lesz másképp. Egyelőre azonban várunk akkor - jelenti ki. - Akihito őrszemeket rendelt Shinji családjának a házához, ha bármi adódna, azonnal kimenekítik őket onnan és eltüntetik, míg rendeződik minden, emiatt nem kell aggódnunk.

- Shinji az én emberem – javítom ki Asamét. Nem kicsinyes enyém-tied harcot akarok vele vívni, hanem csak tisztázni, hogy mi a helyzet. Ezt fontosnak érzem, mert ezzel a viszonyok is mások lesznek, mert én másképp kezelem az embereimet, mint Asame az övéit. Le kéne szarnom a testőrömet, van másik mellém kirendelhető véreb? Egy nagy szart! Shinji a barátom is, és a leghűségesebb testőr, akit valaha mellém lehet adni, ebben biztos vagyok, hiába ő az első is. - Alapvetően mindegy, hogy Tatsuki alvilági ügynek tekinti-e, vagy sem, hiszen az utódja vagyok, tehát ez az én ügyem is, ezáltal pedig a te ügyed is – közlöm könnyedén, ezzel lezárva a vitát, milyen ügy ez a mostani. - Mi legyünk mindenre készek, mivel várható, hogy Kitamura fejvadászokat küld ide. Elsődleges számára, hogy Shinjit elkapja, de ha emellé meg tudja ölni Tatsukit, vagy valakit, aki számára fontos, az jópont lesz neki az alvilágban. Megpróbálja rátenni a mancsát arra, ami Tatsukié, és mindenkit megölni, aki bosszút állna érte.

- A lényegen nem változtat. Azt kérni, hogy maradjunk ki belőle, a legnagyobb baromság a kijelentések között, amiket tenni lehet. Mindenesetre Kitamura kemény fába vágta a fejszéjét, ha mindenáron meg akarja játszani ezeket a lépéseket, annak érdekében pedig, hogy Kitamura mindenképpen elbukjon, mindent meg fogunk tenni Akihitoval magunk is. - Kész, le vagyunk szólva. Elnyomom a csikkemet, aztán lecsúszom az asztalról, mert ezt mindketten szerintem megbeszéltnek tekinthetjük, a leosztás meg, amit kaptam, rohadtul nem esett jól, szóval ha nincs más, én lelépnék, bebújnék az ágyba és aludnék egyet. Szerintem fáradt vagyok, azért tudnék minden szaron hisztizni.

- Nyilván Kitamura se hülye, szóval tisztában van vele, mit csinál – közlöm be ugyanazzal a stílussal odavágva Asaménak a mondandómat, ahogy ő cseszte elém a sajátját. Nincs ínyemre, hogy a pirszingesemet hülyének tartja, ennek pedig, ha nem is nyíltan, de hangot adok –, és Tatsuki se véletlenül mondta, amit. Én nem álltam le vele veszekedni, hogy ez kinek az ügye, mert abszolút és tökéletesen lényegtelen, én is jogot formálhatok akármire, aztán leshet, de ezzel nem volt kedvem idegesíteni őt ma. Amúgy is ismer – teszem hozzá vállat vonva. - Van még valami?

- Nincs - válaszol morogva, így hát kirobogok a szobából és célba veszem a szobáját, hogy a takaró alá bújjak és... nem tudom... Kibőgjem magam? Vagy belenyomjam a fejem a párnába és üvöltözzek? Majd kitalálom, ha odaértem.