165.

Deon

Szinte be sem csukódik mögöttem az ajtó, mikor Kageru elkap és felken a falra. Többet kell felfognom és jobban, ezért hármat csettintek. Mindjárt kitisztulnak az érzékeim, észreveszem, hogy Tamaki csillapítani próbálja, sötétkék szemeiben megbújó riadalmat bátyja hevessége miatt, míg Kageruban megérzem az ellenállást, azt, amit egy vadállatban érzékelhet az ember, amelyiknek elege lett a cirkuszból, szabadságra vágyik. Abból, ahogy megérkezése után beszélt, felfedezni véltem a sorok közt, hogy gyengül a Tatsukiba vetett bizalma, de leginkább függetlenné akar válni, de amíg a pirszingesem él, láncra vert kutya marad. Nekimenni valószínűleg nem mer, Tatsuki még sérülten is olyan ellenfél, akivel nem kísérleteznek, nem beszélve arról, hogy három testvére, Shinji és én, ha most próbálkozott volna, leterítettük volna és bizonyosan ki kellett volna végeznünk, mert a tetoválómesterem nem tűri az árulást, azzal pedig nagyon is tisztában van, hogy amit egyszer egy makacs ember a fejébe vesz, arról nem tesz le egykönnyen. Most nincs idő sem arra, hogy ajánlatokat, egyezkedéseket bonyolítsanak le ők ketten, ahogy az esélyét sem szabad megadni annak, hogy bárki belülről verhesse szét a csapatot. Márpedig Tatsuki bízik másodszülöttjében, ezért rögtön bedurran az agyam a felfedezéseim okán.

- Hol van az új kölyök? - mordul rám. Ha elárulom, megöli Jeremyt, hogy ne kelljen vele foglalkozni, ne terheljen le senkit, ne okozhasson problémát, ha viszont nem, szétveri a képem. Egyikből sem eszik.

- Fogalmam sincs – válaszolom higgadtan. Nem támadok. Tudom, hogy a kezdő lépést okosabb lenne nekem megtenni, de amilyen erő van Kageruban, nem biztos, hogy szeretnék vele harcolni. Már abból, ahogy a falnak vágott, tudni vélem, hogy ugyanolyan lehengerelő harcmodort folytat, mint az apja, az ellen pedig, főleg leszorítva, semmi esélyem.

- Kétlem, hogy Tatsuki és a yakuza pártfogoltját kéne cseszegetned, egyik sem tűrné el ezt – szólal meg selymes, csendes, mégis határozott hangon a szőke srác.

- Ha nem értesz velem egyet, menj előre! - mordul öccsére, s amint mozdul, én is. Megpróbálja megragadni a torkom, kezét azonban elütöm és igyekszem félresiklani. Tőrt ránt, ezért Tamakihoz ugrok, mintha a védelmére volna szükségem, ám valójában eszemben sincs megfutamodni, csupán szükségem van a tőrére. A szöszi meglepetten fordul utánam, ezalatt Kageru felénk lendül. Félrelöki az útból öccsét, rövid tusát vívunk, s megint landolok a falra kenve, a csatát azonban eldőltnek nyilváníthatom. Pengéje végigsiklik a bőrömön, égető fájdalmat érzek, az enyém markolata azonban beletalál egy olyan fájdalompontba a torkán, amitől összerándul és hátratántorodik, levegőt sem kap. Ennyivel viszont nem érem be, muszáj teljes mértékben leigáznom, hogy többé ne próbálgassa rajtam az erejét, így kirúgom a kezéből a tőrt, aztán amikor épp csak rám fókuszál, oldal irányból orrba gyűröm, ezzel a másik irányba törve azt, mint amerre állt. Még mindig nem teljes a dolog, Tamaki is csatlakozni kíván a harchoz, így megkapaszkodom bátyja orrában és térdre kényszerítem. Erős alak, fájdalmas nyögéssel és fújtatással reagál csak, de végre feladja, engedelmesen elém ereszkedik, ezzel pedig a szöszit is megállja bírja.

- Osztom a lapokat – szólalok meg ridegen és magabiztosan. Igyekszem nem törődni vele, hogy sűrű, vörös, bűzös vér csorog a kutya orrából az ujjaimra, végighalad kezem szélén, majd csuklómról csöpög alá a szőnyegre. Felfordul a gyomrom, ám most nem engedhetem meg magamnak a gyengeséget semmilyen mértékben vagy módon. - Eltakarodtok innen, méghozzá annál gyorsabban, minthogy a yakuzámnak hiányozni kezdjen a társaságom, vagy Shinji kidugná a fejét az ajtón, különben árván maradnak a kölkeitek. - A beszédem nyugodt, mégis tele van fenyegető élekkel, mintha egy feneketlen, jeges barlang mélyéből hangzana. Asame nem fog keresni, a dolgozószobájában várja, hogy visszatérjek hozzá a megbeszélésről, szerintem dolgozik, ellenben ha csak egyetlen testőr is ránk pillant, nem garantálható, hogy nem lesz itt másodperceken belül, ahogy az sem, hogy Kageru és Tamaki élve kijutnak az épületből. - Úgy jártok el, ahogy Tatsuki parancsolta, sehogy máshogy, ellenben értesítem őt róla, hogy rám támadtatok és az új tanítványát is a túlvilágra kívántátok küldeni. Ne merészeljetek még egyszer kételkedni a döntése helyességében, vagy a választottjaiban, mert azt ugyanígy megemlegetitek, mint a mait! – fenyegetem meg őket sötéten, majd oldalra rántom a korcsot. Hajszál híja, hogy nem tépem le az orrát, ez a kegyetlenség azonban meggyőzi őt arról, hogy méltó utódja vagyok az apjának és gondolkodás nélkül szétkenem a fejét a mögötte lévő falon. Igen, képes vagyok ilyen brutalitásra, a lábamban van az erő és a technika is, amivel kivitelezhetem ezt, úgyhogy intek fejemmel a két srácnak, hogy húzza el a belét. Tamaki még felveszi a tőrt a földről, aztán fejét meghajtva a sajátját kérve felém nyúl. A markába adom, mert látom a szemben a meghunyászkodást, figyelem, amint eltünteti a két fegyvert a ruhájában, majd zsebkendőt nyom Kageru méretes mancsába és átkarolva vállait elvezeti.


Hát... már csak azt kell kibekkelnem, hogy ez a kis affér Tatsuki számára titok maradjon. Nem lesz egyszerű, ahogy őt ismerem. Asame meg... nem lesz épp boldog, amikor vérző sebbel térek vissza hozzá. Igazából a legjobban kettejük haragjától félek, meg attól, hogy túl mély a vágás, varrni kell és látszódni fog.