166.

Deon

Mivel marhára fáj az oldalam, meg nem kéne tényleg megvárnom, míg Shinji kidugja a fejét, mert akkor esély se lesz eltitkolni Tatsuki elől, hogy Kageru nekem ugrott, megindulok. Csak mit mondok Asaménak? Inkább út közben találom ki. A dolgozószobája felé veszem az irányt, jobb kézzel fogom oldalam, hogy a bal kezemen száradásnak induló, vörös masszát ne kenjem bele véletlenül sem a sebembe. Ennek megfelelően már mindkét kezem véres, úgyhogy a kilincset a könyökömmel nyomom le. Belököm az ajtót, bátortalanul betipegek, fenekemmel betolom a falapot a keretbe, aztán kínos képpel indulok el Asame felé, aki már talpon is van, s elém siet.

- Nem kell embert ölni ezért, nem olyan vészes, mint amennyire tűnhet – motyogom. Rohadt hülyén érzem magam, főleg, mert egyetlen szó nélkül felhúzza a pólómat, hogy megnézze a vágást. Látom kék szemeiben halványan az aggodalmat, ahogy azt is, hogy megint nem fog kérdőre vonni egyelőre, de magyarázatot vár. Engedem magam az asztalhoz kísérni, addig megpróbálom megfogalmazni magamban, hogy mi is történt, kikapcsolom az érzékélesítést, mielőtt rosszul leszek tényleg és hagyom, hogy Asame ellásson. Valószínűleg nem olyan súlyos, bár már van bőven gyakorlata abban, hogyan kezelgesse le a sebeket, szóval majd meg kell kérdeznem, szerinte nyoma marad-e, mert ennyiből nem jövök rá, azt hiszem. - Fel kéne takarítani Tatsuki szobájának ajtaja előtt – szólalok meg kissé talán félénken. Tudom, hogy nem ezt várja, de ez kicsit fontosabb a számomra, mint elmesélni, mi történt. - Nem akarom, hogy megtudja, mi történt – teszem hozzá némileg megtalálva a hangom, ezzel yakuzám tudtára adva, hogy a dolog egy kicsit sürgős lenne. Azonnal intézkedik is, telefonért nyúl, majd pár szóval rendelkezik a dolog felől, ami megnyugtat. - Kageru kissé forró fejű – kezdek aztán beszélni, hogy ezzel is eltereljem a figyelmemet a fájdalmas műveletről - és úgy véli, az olyan hátráltató tényezők, mint Jeremy, most nem megengedhetők Tatsuki számára, én viszont nem voltam hajlandó megmondani, hol van. Kezdi úgy gondolni, hogy jobb az apjánál és szerintem ki akarja vívni a függetlenségét is, ám mind a kettő olyasmi, amit ha Tatsuki megtudna, kikelne az ágyból, megkeresné és megölné. Ezt nem akarom, és tettem azért, hogy Kageru ne kételkedjen az apja erejében és döntései helyességében.


Nem szól semmit, emiatt nem tudom, mit gondol. Szeretném tudni, ahogy még az sem tisztázott, hogy nyoma marad-e a vágásnak, de inkább nem töröm meg a csendet, csak eldöntöm, hogy majd szuggerálom a testem, hogy nyomtalanul meggyógyuljon. Miután bekötöz, Asame az állam alá nyúl, s megcsókol. Még mindig ez a kedvenc mozdulatom, s még mindig felpörget és magával ragad. Átkarolom a nyakát, ám most vigyázva, hiszen a kezeim még véresek. Nem tudom, kap-e jelentést róla, Kageru hogy távozott, ha nem kérdezi, nem dicsekszem el vele, hogy valószínűleg szüksége lesz egy remek orvosra, aki rendbe rakja az orrát.


Percekig állunk így, újrakezdve, újra viszonozva egymás csókjait, aztán egyszeriben eleresztem őt és ellépek tőle, majd megmutatom a kezeimet.

- Te... érzed? - kérdezem meg. - Mármint a szagát – teszem hozzá, hogy értse, mire gondolok. Fogalmam sincs, hogy csak az én orrom facsarja-e a fémes, talán rozsdához hasonlító bűz, vagy nekem túl jó az orrom. A látvány viszont elég, hogy rám törjön a hányinger újra, inkább a plafon felé fordítom az arcom. - Lefeküdnék. Persze csak kézmosás után.

- Már megszoktam – feleli csendesen, aztán a legközelebbi mosdóhoz kísér. Úgy látom, rajtam tartja a szemét, míg eltávolítom a kezeimről a vért, pedig leszámítva, hogy egy kicsit ég és szúr a seb az oldalamon, nincsen bajom. Egyszerűen elfáradtam, ennyi. Ennek ellenére tetszik, ahogy a szobájába kísér, segít levetkőzni, s ahogy látom, most nem szándékozik velem együtt lefeküdni, én mégis beinvitálom az ágyba. Úgyis fel fogok ébredni, mikor elmegy, ha sikerül elaludnom, ez azonban nekem nem akadály, szeretném, ha mellettem lenne még egy kicsit, aztán bánom is én, dolgozzon, ha azt akar. Tudom, kell... megvitattuk már.


Asame ingébe kapaszkodva, szorosan hozzásimulva csukom csak le a szemeim, aztán megérzem magamon az apró tappancsokat. Elvigyorodom, aztán rögtön fel is szisszenek, mikor Shabu belelép a sebembe, de mielőtt túl messzire juthatna, elkapom és dorombolást hallatva megsimogatom. Jó, hogy itt van ez a dög, és nem is akarom, hogy elmenjen. Úgy gömbölyödöm, hogy kettőnk közé férhessen a macska, ezzel biztosítom Asaménak azt is, hogy akár a felébresztésem nélkül kijusson majd a szobából, mert nem telepszem a testére, csak közel hozzá, noha miután nyugalomba simogattam magunk közt Shabut, újra belekapaszkodom az ingébe.


Ahogy vártam, megébreszt az, hogy ujjaim közül kifejti az anyagot, majd kezemet a cicusra teszi. Félig kinyitom szemeimet, hogy lássam a sötétben, miközben elhagyja a szobát, mosolygok rajta egyet, aztán végigsimítok a kis gombócon magam előtt, mire az dorombolni kezd, és visszaalszom.