184.

Shinji

Egy hete semmi hír Kitamuráról. Tatsuki továbbra is keresteti őt, de nem bukkant a nyomára, úgy tűnik, hirtelen mindenki felszívódott, akinek köze lehet ehhez az ügyhöz, de mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy ez csak valaminek a kezdete, hogy Kitamura ennyire könnyen nem fogja azt feladni, amit már évek óta akar. Fáradtan ülök be a Nissanba és indítom be a motort. Mindenképpen el akarok ugrani a szalonba megnézni azt a marhát, mert ha már nem is nyomja az ágyat, még nem épült fel teljesen. Persze könnyebb egy tigrissel szóba elegyedni, mint Tatsukit nyugton tartani, így nem is kísérletezem a dologgal. Ha már megkefélni meg tud, nagy gondjai nincsenek. A sebei is szépen gyógyulnak, pár napja szedték ki belőle a varratokat, így aggódnunk már tényleg nem kell semmi miatt.


A motor felbőg, én pedig kigurulva a kapun veszem az irányt egyenesen a szalon felé. Folyamatosan figyelek. Nem csak azért, mert testőrként hozzászoktam, hogy ügyelnem kell a biztonságra, hanem azért is, mert Kitamura veszélyt jelent. Kivételesen a szalon előtt parkolok le a járgánnyal. Most nincs időm maradni túl sokat, mert még Deonnak és Ryuunak is el kell intéznem pár dolgot a környéken, ez tényleg csak egy villámlátogatás lesz, ráadásul a lakásomra is rá kellene nézni kicsit, mert megint nem voltam otthon majdnem egy hónapja. Néha azért illik megjelenni ott, mielőtt azt hinnék, eltűntem.


Belépek a szalon ajtaján, s már meg sem lepődöm azon, hogy Tatsuki pillanatok alatt terem mellettem és a falra kenve mar rá ajkaimra. Um...! Nekem is, de most még nélkülöznöd kell, sajnálom. Majd este.

- Türelmetlen vagy - jegyzem meg neki, mert keze már felsőm alá siklik be. - Nem tudok maradni, még van dolgom a városban.

- Az hát! - ismeri el vigyorogva. - Húsz percet csak bír várni az a dolgod - mondja alkut ajánlva ezzel, én pedig úgy teszek, mint akinek roppant módon el kellene azon gondolkodnia, hogy elfogadja-e ezt, vagy sem. Hiába, muszáj mérlegelni a következményeket.

- Talán lehet szó róla - incselkedek vele továbbra is. Persze az ő szótárában a talán, mint olyan, nem létezik, így azonnal neki is lát lecibálni rólam nadrágomat.


Telefonom heves csörgése azonban hamar eldönti a kérdést, s kénytelen vagyok kivenni a készüléket zsebemből, mert az illető elég kitartó. Tényleg nem hagytak sok időt nekem itt lebzselni, ám a kijelzőmön villogó szám teljesen ismeretlen. Gyanakodva nézek fel Tatsukira, majd fülemhez emelem a készüléket.

- Igen? - szólok bele és egy ismeretlen hang válaszol nekem. Gőzöm sincs, ki lehet az, talán Tatsuki felismeri, ezért azonnal ki is hangosítom a készüléket.

- Ninomiya Shinji? - kérdezi az ismeretlen meg másodjára, lévén az előbb nem válaszoltam neki, mire egy gyors igennel felelek. Kertelni már nincs értelme. - Betörtek a lakásába, egyelőre nem értesítettük a rendőrséget, míg ön meg nem jelenik.

- Kivel beszélek? - kérdezek rá azért gyanakodva, mert a hang továbbra sem ismerős, pedig évek óta ismerem a portásokat ott.

- Tomoki vagyok, az új portás. Két hete dolgozom itt - válaszol kimerítőbben, mint amennyire engem érdekelt volna a dolog, de a gyanúmat nem tudja elültetni, egyszerűen nem. Tatsukira pillantok, várva valamire, hátha.

- Tizenöt perc és ott vagyok - nyomom ki a készüléket. - Szerinted? - nézek a férfira.

- Nézd meg, a Mercivel követlek. - Aprót bólintok, hogy rendben, majd megigazítom ruháimat, s zsebembe csúsztatva a telefont már indulok is ki a Nissanhoz. Az út alig tizenöt perc.


Leparkolok a lakóház előtt, majd egyenesen a porta felé veszem az irányt. Meglepődöm, mikor Hamachit találom ott és semmiféle ismeretlent sem. Kicsit kurva gyanús nekem ez az egész. Hamachi persze nem tud semmi új portásról és elmondása szerint nem járt senki az épület környékén, nemhogy az én lakásomat keresve. Szavai azonban nem nyugtatnak meg, így elindulok a lifthez, hogy felérve majd a kilencedik emeletre ellenőrizhessem, minden rendben van-e. Már a liftben előveszem pisztolyomat. Lehet paranoiás vagyok, de a jelen helyzetben nem hiszem, hogy ezen kellene mit magyarázni, miért. Amint a liftajtó kinyílik, lassan és körültekintően lépek ki belőle, majd indulok el a folyosón lakásom felé. Az egész kezd egy elcseszett akciófilmre hasonlítani, ám ettől még nem nyugszom meg teljesen. Az ajtóm zárva, nincs nyoma annak, hogy bárki is be akart volna ide jutni, ráadásul a folyosó is üres. Elrakom fegyverem, majd elindulok vissza a lifthez. Még mindig semmi mozgás, sehonnan egy apró nesz vagy zaj, így beszállok a felvonóba és megnyomva a földszinthez tartozó gombot, hátam a falnak vetem és egy pillanatra lehunyom szemem, hogy a bennem lévő feszültségtől megszabadulhassak.


Hiba. Óriási, mert amint ez bekövetkezik, valaki azonnal nekem ugrik. Kibaszott jól harcol az illető és keményen meggyűlik vele a bajom, mire lefejtem ujjait torkomról. Tatsukitól elviselem, hogy tigrismintásra csíkozza a bőröm, így támadóm csak azt éri el, hogy még idegesebb leszek, az adrenalin pedig mindig is kiélesítette az érzékeimet ilyen helyzetben. Dulakodunk hosszú percekig, mert egyikünk sem bír a másikkal, s ettől a dulakodástól a lift is hirtelen megáll valahol két emelet között. Nagyszerű. Egyikünknek tehát muszáj lesz hamar eldöntenie a dolgokat, hogy szabadulhassunk végre. Vagy így, vagy úgy. Márpedig én kibaszottul nem tálcán, hullazsákban végezve akarom ezt megtenni.


Sikerül támadómat lelökni magamról, így lehetőségem nyílik előkapni fegyveremet. Kibaszott kevés helyünk van. Lőni már nincs időm, mert a fickó megint nekem ront, hogy elvegye tőlem a fegyvert, amely az újabb dulakodásnak hála közénk szorul és végül elsül...


Éles a fájdalom, mely testembe mar jobb karomnál, s ez megtántorít egy pillanatra, ám az élni akarás még nagyobb bennem, mint most bármi más. A lift persze újra elindul lefelé, s egy hangos csengetéssel jelzi, hogy leértünk a földszintre. Több sem kell támadómnak, hatalmas erővel lök neki a lift oldalának, fejem pedig óriásit koppan a fém szerkezeten, hiába igyekszem valahogy ezt kivédeni, s amint az ajtó kinyílik, már rohan is el a francba. Kibaszottul fókuszálnom kell ahhoz, hogy rászegezzem a fegyvert és esetleg rálőjek, ám a homályos látásnak köszönhetően ez szinte esélytelen ebben a helyzetben. Szerencsémre másik két alakot is felfedezek a távolban, ami megnyugtat. Az egyikük Hamachi, a másikuk pedig Tatsuki, aki nem szarozik egy percig sem, leteríti a fickót. Támadóm felüvölt, s ebből az ordításból és a mozdulatokból már pontosan tudom, hogy a tetoválómester épp most törte el a fickó karját.


Hamachi persze azonnal hívni akarja a rendőröket, ám rámordulok, hogy eszébe se jusson. Nem tudom, hogy amiatt tesz le végül a dologról, hogy az én kezemben még mindig ott a fegyver, vagy mert velem szinte majdnem egyszerre mordul rá Tatsuki is, de olyan hanggal, hogy egy jobb érzésű ember azalatt az egy vakkantás alatt minimum négyszer szarta volna össze magát félelmében, ugyanakkor nem is érdekel. A lényeg, hogy használt. Csak ez után vagyok képes leengedni a fegyvert újra, s mikor Tatsuki elindul felém, az összes olyan elhatározásom, hogy kibaszott kemény vagyok és engem ennyi nem állít meg, valahol semmivé lesz, s nekitámaszkodva a falnak csúszom le annak mentén a földre.


Míg Tatsuki elér hozzám, előhalássza telefonját, s vállával fogva azt füléhez térdel le elém, majd kiveszi kezemből a fegyvert. Egy hosszú pillanatra le kell hunynom a szemem, hogy aztán valamivel tisztábban lássam őt magam előtt, mikor újra ránézek. Kibaszottul dühös. Mérhetetlen harag izzik szemeiben és az, amilyen képet vág, még rosszabb annál az ábrázatnál is, mint mikor elkapott a gyakorlóplaccon és meg akart ölni. Letépi rólam az inget, hogy lássa a sérülést. Mozdulatai is erőszakosan erősek most, de még így sem okoz nekem fájdalmat semmivel, csak az idegállapota miatt nagyobb az ereje a szokottnál, s tartása is azt a medvetartást tükrözi, amit Deon is említett, s melytől most még nagyobbnak fest, mint amekkora.

- Merre vagy? - kérdezi bele a telefonjába Tatsuki. - Shinjire rátámadtak, odaviszem, hogy ellásd. Nyissák ki a pincét is, elkaptam a rohadékot! - utasítja morogva Bakarit, azzal bontja a vonalat és visszasüllyeszti a telefonját a zsebébe. Újabb darabot tép le ingemből, s bekötözi vele a sebet. Hang nélkül tűrök, pedig amikor erősebben húzza meg az anyagot, hogy megkösse, határozottan elgondolkodom azon, hogy akkor most tényleg felüvöltök a fájdalomtól, mégsem teszem. Miután amennyire lehet, ellát, elveszi a fegyvert és ártalmatlanná téve azt nadrágja korcába tűzi, majd igyekszik a karjaiba venni. Na nem...! Rendben, meglőttek, rendben, kibaszottul homályosan látok a fejemet ért ütés miatt, de még kimenni ki tudok.

- Eszedbe se jusson megjátszani! Ki tudok menni a lábamon is - morgok vele.

- Ahogy érzed - hagyja rám a dolgot, és arrébb húzódva enged magamtól felkelni. Oké... a művelet mégsem olyan egyszerű, mint amilyennek én gondoltam, sőt, ki is használom valamelyest, hogy Tatsuki a közelemben van, így rátámaszkodva azért, de csak felállok. A helyzethez képest nem vagyok szarul, ám a homályos látás és a most már alattomosan jelentkező szédülés miatt komoly harcot kell vívnom magammal. Meddig is jutok? Három lépés... - Nem érünk rá a büszkeséged miatt baszakodni - morogja elégedetlenül Tatsuki, azzal a karjába kap, én pedig nem küzdök tovább az akarata ellen. - Mosson fel, és felejtse el, amit látott! - utasítja kifele menet a portást ugyanabban a hangnemben, ahogy percekkel ezelőtt ráüvöltött a telefon miatt. Hamachi persze nem hülye, kapásból felfogja, hogy Tatsuki nem fog szarozni egy percig sem, ha nem teszi azt, amit mondanak neki, így azonnal neki is lát a dolognak.


Bepakol a Mercibe az anyósülésre, majd visszamegy, gondolom, a fickóért, de ezt már nem vagyok képes végigkövetni, amint záródik mellettem az ajtó, hátradöntöm fejem és lehunyom szemem. Határozottan jobb így. Csak a hangokból tudok következtetni. Támadóm a csomagtartóban landol, majd Tatsuki beül mellém és már indít is. Percekig nem nyitom ki a szemem, mert épp elég elviselni a szédülést, nemhogy ez még a mellettünk elsuhanó tájjal is párosuljon. Megérzem kezét kezemen, ami pillanatokkal később combján landol, s ezen halványan elmosolyodom.

- Néha szorítsd meg! - kér némileg utasítva is erre, mire megszorítom combját. Tehát tudni akarja, meddig vagyok magamnál. Ugyanazt a módszert alkalmazza, amit Deonnál is, az időérzékem azonban jelenleg nulla, mégis megpróbálok azonos időközönként jelezni neki, hogy bár csukva a szemem, még nincs gond.

- Szegény Hamachit jól leüvöltöttük - szólalok meg végül csendesen. Hangom meglepően gyér, fáradt, még magam is megdöbbenek rajta, mégis azért választom ezt a formáját inkább a kommunikációnak, mert egyre erőtlenebbnek is érzem magam.

- Így járt - közli Tatsuki egyszerűen, majd egy pillanatra megszorongatja kezemet. - Mit érzel, hogy vagy?

- Mint akit agyonvertek és felraktak egy kibaszott körhintára - felelek neki. - Nem érzem magam szarul, sem gyengének, de határozottan gyengülök - vallom be neki végül, s jelezve ezt újabbat szorítok combján sokkal kevesebb erővel, mint eddig tettem azt.

- Egészen olcsón megúsztad.

- Dicsérsz vagy lecseszel? - kérdezek vissza.

- Előbbi. - Hangjából pedig, hogy halványan el is mosolyodik. - Kitamura egy vérebe akadt horogra, egy elég... gyors gyilkos fajta - találja meg a megfelelő jelzőt.

- Sejtettem, hogy nem valamelyik volt osztálytársam akart bosszút állni ily’ módon azért, mert évekkel ezelőtt meghúztam a csaját - felelem neki csendesen, halvány mosollyal, majd aprót sóhajtok. - Sikerült meglepnie - ismerem el ezzel, hogy magamnak köszönhetem azt, hogy ide jutottam. - Hiba volt belenyugodni abba, hogy nincs a folyosón rajtam kívül senki, csak mert nem kapásból ugrott nekem.

- Tanulsz belőle. A sérülésed nem olyan súlyos, Okita meg maximum hullazsákban távozik a Seichirou-házból.

- Valamit azért hagyjatok belőle nekem is - kérem őt, bár teljesen komolytalanul most már.


Ez után már csak a motor egyenletes zúgását hallom, még talán egyszer vagy kétszer - magam sem tudom - megszorítom Tatsuki combját, aztán minden túl egyenletessé és nyugodttá válik.