188.

Shinji

A fotelban landolok arra az időre, míg Tatsuki rendet rak, csakhogy áldozhasson rendmániájának oltárán, amit nem bánok, engem is zavar a felfordulás magam körül. Nem meglepő mondjuk, mióta testőrködöm, túl sok időt nem töltök otthon, így mindig rend van és amikor hazaesem, akkor is kitakarítok inkább. Megszoktam, hogy vigyázok rá, annak meg különösen van valami feelingje, mikor Tatsukinál együtt rakunk rendet és már ahhoz is kezdek hozzászokni, hogy amikor nála vagyok, főzök rá. Nem fáradtság és legalább nem állandóan mirelit pizzát és éttermi kaját eszik. Nincs az éttermiekkel sem semmi gond, de más szerintem akkor is. Ahogy figyelem őt, érzem, hogy egyre nehezebbek a szempilláim és szép lassan elnyom az álom is. Most, hogy nincs lázam, talán tudok többet is pihenni, mint amennyit eddig sikerült, így nem küzdök ellene. Még érzékelem, hogy Tatsuki a karjaiba véve visszafektet az ágyba és betakar, majd végleg elnyel a sötétség.


Mennyit pihenek? Gőzöm sincs, de rémálmok kezdenek megrohamozni. Nagyon rég volt már ilyen és most borzalmasabb, mint eddig volt. Hol vagyok? Nem tudom. Egy régi romos épületben, melyet épp csak a szentlélek tart össze és érzem, hogy ki kell innen jutnom, mielőtt rám omlik. Hangokat hallok, méghozzá ismerőseket. Mao, Suki és... Kitaroét is. Kitaro halott, ő nem lehet az. Félhomály van. Szinte alig látok, így csak a többi érzékszervemre hagyatkozhatok. Nem messze tőlem valaki vagy valami motoszkál. Ösztönösen pisztolyt rántanék, de nincs nálam. Miért is lenne? Lassan elindulok a zaj irányába. Zavar, hogy alig látok, zavarnak a hangok. Ahogy közelebb érek, már tisztán kivehető, hogy az, akit messziről hallani véltem, nem Kitaro, hanem az öccse, Kitamura és a pincsije, Naoki vihorásznak. Előttük Mao térdel kegyetlenül megkínozva, megverve, szinte alig él. Mozdulnék, de nincs fegyverem. Naoki száját nyalva lép oda a kölyökhöz és állkapcsát kiakasztva dugja őt szájba. Nem bírom nézni tovább a dolgot, lesz, ami lesz alapon nekik rontok. Esélytelen az egész küzdelem, nem szoktam feladni dolgokat, ahogy most sem teszem, de kezdek fáradni. A benyelt ütésektől szédülök, hányingerem van és a testemen lévő sebek égnek, különösen a vállam. Fel akarok ébredni ebből, de valami nem enged. Csak szűnne meg végre ez az egész! A képek gyors egymásutánja összezavar. Lefognak, leöntenek benzinnel. Mindketten röhögnek, majd öngyújtót dobnak rám. Érzem, hogy ég az egész testem. Nem üvöltök fel, nem adom meg nekik ezt az élvezetet. Elsötétül minden. Kinyitom szemem. Forog velem a szoba és nem tudom eldönteni, hogy ez most valóság vagy sem.


Tatsuki fölém magasodik riadt képpel, én pedig megnyugszom, hogy végre nem álmodom. Még mindig érzem, hogy testem szinte lángol. Erőtlenül emelem fel bal kezem, hogy arcára csúsztathassam tenyerem. Ez engem megnyugtat és talán őt is. Talán... Megfogja kezem és lehajolva hozzám megcsókol, majd kikel az ágyból és szó nélkül elmegy láz- és fájdalomcsillapítóért, s beadja nekem. Pár pillanatra lehunyom a szemem, de muszáj vagyok kinyitni, mert a rémálom okozta képek még mindig kísértenek. Látom Tatsukin, hogy fogalma sincs, mit mondjon vagy tegyen, de azért simogat, hogy megnyugtasson. Gyengéden, lassan, szelíd mozdulatokkal nyúl hozzám, arcom figyelve. Halványan elmosolyodom.

- Jól vagyok - mondom csendesen, szemeibe nézve. Tudom, hogy ezen kijelentésem nem túl megnyugtató, de őszinte. Tényleg jól vagyok, már amennyire jól lehetek ilyen helyzetben, a lázam azonban megint csillapszik, kevésbé szar a szédülés... csak az álmok... Pedig már örültem, hogy rohadtul megszabadultam tőlük.

- Olyan képet vágtál... mintha kínoznának - szólal meg csendesen. Nem hagyja abba simogatásom, sőt, csókot nyom halántékomra. - Még kísértenek a régi dolgok? - kérdezi meg némi halogatás után.

- Hosszú idő után most először - vallom be. - És nem a régi dolgok... - teszem hozzá, majd hosszabb hallgatás után végül felsóhajtok és úgy döntök, elmondom Tatsukinak. - Kitamura elkapott... - mondom neki csendesen. - És igen... megkínzott, mielőtt végzett volna velem...

- Nem fog elkapni - jelenti ki határozottan. - Nem fog megkínozni és megölni sem. - A mondatok úgy hangzanak a szájából, mintha ebben holt biztos lenne, s a tekintete is azt árulja el, hogy nem kételkedik az állításában, vagy magában. Ebben én sem, tudom, hogy nem hagyná. - Szép lassan összevadásszuk a kutyáit, aztán megkeressük és kinyuvasztjuk Kitamurát. Minden elindított csatával közelebb kerülünk a győzelemhez. Vannak veszteségeink, lesz még, aki az ágyat nyomja sebláztól égve, de amikor testőrségre adtad a fejed és Asamét választottad munkaadódnak, számoltál ezzel. - Csendesen, szemembe nézve mondja ki a szavakat. Nem kertel, nem szépít, és nem hazudik, ahogy sosem tette eddig sem. Ez a másik, ami igazán tetszik benne, mindig megmondja az őszinte véleményét. - Szívós egy dög vagy és az, hogy megfutamításra késztettél egy profi fejvadászt, s hamarosan talpra állsz, mert megteszed - köti ki ezt, jelezve, hogy nem tűr ellentmondást. Nem mintha más terveim lettek volna. -, eltölthet némi magabiztossággal. Te megtanultál valamit, amit sok testőr nem. Önmagad megvédeni - emeli ezt ki komolyan. - Remek kiképzést kaptok, de elsősorban egymás ellen, aztán amikor olyan rohadékok jönnek be a képbe, mint az alvilágiak, először szinte mindig alul maradtok. De aki túléli az első pár esetet, annak már lesz annyi tapasztalata, hogy méltó legyen igazából vigyázni valakire. Te jó leckéket kaptál eddig is és ha még tartod a hozzáállásod, miszerint ami nem öl meg, az erősebbé tesz, hamarosan az alvilágban is lesz neved. Ez nem dicsőség, de mindenképp hasznos - teszi hozzá elégedett, halvány mosollyal. - Ráadásul Deonnal együtt kiváló párost alkottok... - jelenti ki némileg félbehagyva a mondatot. - Szedd össze magad! - kér és utasít egyszerre, komolyan, azzal elhúzódik tőlem, felül és rágyújt.

- Hidd el, nem félek sem a sérülésektől, sem a haláltól - mondom komolyan. - És igen, ami nem öl meg, az erősebbé tesz - teszem hozzá, azzal ülőhelyzetbe keveredem. Jobban vagyok megint, a szer, amit kaptam, hatni kezd, így nem jelent problémát a dolog. - Gyújtasz nekem is egyet? - kérdezem tőle csendesen, s mikor megkapom az áhított szálat, sokáig lent tartom az első slukkot, majd kifújom a füstöt. - Nem panasz volt - mondom csendesen, bámulva a cigi izzó végét.

- Tudom, hogy nem az volt - mondja komolyan. - Nem is feltételezem, hogy képes lennél panaszkodásra, vagy arra, hogy félj a sérülésektől, illetve a haláltól. Csak néha kell egy seggbe rúgás az embernek - teszi hozzá könnyedén, megvonva vállait. Ezután nem szól egy ideig, úgy tűnik, elgondolkodik néhány dolgon, míg dohányzik. - Holnap lelépek - közli, mielőtt elnyomná a csikkét, aztán megteszi és nyújtózik egyet.

- Rendben - felelem csendesen. Ha menni akar, nem tarthatom itt, tudom, bár jólesne, ha még maradna. Tényleg össze kell szednem magam. Eloltom a cigim és elfekszem fejem Tatsuki ölébe hajtva, ő pedig úgy helyezkedik, hogy kényelmesen tehessem meg mindezt. Percek telnek el csendben, amit gyomrom hangos korgása szakít félbe, mire a tetoválómester megsimogatja hasam. Na baszd! Tényleg kezdek éhes lenni mellesleg.

- Még mindig nem jöttem rá, téged mi hajt - vallja be tűnődve nézve engem. - Imádsz élvezni, igényled a törődést, de egyik sem lehet annyira fontos a számodra, hogy utánakapj, hiszen könnyedén hagyod, hogy tovaússzon az ezekhez vezető lehetőség. Csupán egészséges mértékben vagy önző és természetes módon gátlástalan. Képes vagy szeretetre, gyűlöletre, ragaszkodásra, ugyanakkor arra is, hogy semleges maradj. Kellően makacs vagy, magas a tűrőképességed és büszkeségből is mértek neked eleget. Megvan az erőd is mind fizikális, mind lelki értelemben értve és a céljaid érdekében képes vagy áldozatokat hozni. Tanulékony vagy, remekek a képességeid - elemez őszintén. - De mik a céljaid? Mit akarsz elérni az életben? - teszi fel a nagy kérdéseket szemembe nézve.

- Évekkel ezelőtt - kezdek bele - mindent megadtam volna azért, hogy valamelyik nagy cég elismert informatikusa legyek. Persze csóró kölyökként esélyem sem volt, főleg két húggal. Aztán a Kitaros balhé után fordult minden. Már az volt a fontos, hogy ne tűnjek fel. Jobbá akartam tenni a családom életét, így addig jártam Ryuu és Naoto nyakára, míg engedtek nekem. Nem akartam más testőre lenni... Hogy most mi a célom? Úgy halni meg, hogy azt védtem, akinek hűséget fogadtam. Hogy a családom büszke legyen rám. És, hogy találjak valakit, aki elvisel maga mellett... - mondom csendesen.

- Nem örülök, hogy ezt hallom - vallja be komolyan -, mert ez azt jelenti, hogy huszonéveid közepére elértél mindent, amit akartál. Ha ez a hegycsúcs, innen már csak lefele visz az út, márpedig ahhoz még fiatal vagy. - Azzal kihúzódik alólam és az ajtóhoz megy. - Hozok kaját - közli még, s már el is tűnik.


Míg várom őt, újabb cigire gyújtok rá. Célok? Persze, hogy vannak. Egyszer tényleg szeretném elvégezni az egyetemet, de valszeg nem lesz rá alkalmam. Ez mindig megmarad, mert fontos a számomra, egyelőre azonban még nem jött el az ideje annak, hogy ezt is bevállaljam. Talán évek múlva, talán sosem, majd kiderül.


Körülbelül negyven perc múlva jön vissza két adag könnyű kajával és teával egy tálcán. Leül az ágyra, a teát az éjjeliszekrényre rakja, hogy nehogy kiboruljon, aztán enni kezd. Nem tukmál, de nyilvánvaló, hogy azt akarja, hogy egyek.

- Nem hiszem, hogy elértem volna - mondom komolyan én is, miközben ismét felülök és elvéve a másik adagot a tálcáról, lassan, komótosan ugyan, de nekilátok enni. - Például nem dugtál még meg az óriáskeréken - sandítok Tatsukira kajálás közben.

- Hepp. Feeling. Csak egy rövidtávú terv - válaszol teljesen komolyan. - Ennyi nem elég. És ha elhagylak, vagy megdöglök?

- Ha elhagysz? Rosszul választottam megint - mondom ki könnyedén, ugyanakkor tudom, hogy ha ez bekövetkezne, nem lenne könnyű túltenni magam rajta, de talán sikerülne talpra állni ebből is, ahogy mindigis sikerült. Lehet, többet nem akarnék a közelembe engedni senkit... - Ha megdöglesz? Időbe telne, de abból is talpra állnék. Semmi nem lenne olyan, mint volt - vallok burkoltan, magam sem tudom, miért -, talán nem is kellene más... - teszem hozzá csendesen -, de hajtana tovább az, hogy méltó vérebe maradjak Deonnak, és hogy akkor is megfeleljek annak, amit talán elvársz tőlem most is. - A témától az étvágyam is elmegy, de küzdök a falatokkal, mert muszáj ennem, érzem, tudom. És mert teljesíteni akarom azt, amit kért tőlem. - Nincs miért hosszútávra terveznem. Testőrként nincs. Nem, nem halni készülök, reálisan gondolkodom. Nem akarok utódokat, de azt igenis, hogy ameddig lehet, védjem és szolgáljam Deont, hogy tökéletes társa, barátja, testőre legyek, akire számíthat. Mindig változnak a dolgok, lehet, holnap már más célok érdekelnek. Most az a fontos, hogy amit tudok, megtegyek a kölyöknek, hogy megfeleljek az elvárásoknak, amik testőrként vagy kutyaként előttem vannak, de nem azért, mert ezt várják, hanem azért, mert ez nekem is fontos. Talán nem is merek óriási célokat kitűzni magam elé, még nem... - Tatsuki egy ideig hallgat, majd végigsimít fején, s copfjába markol, hogy egy pár pillanat múlva végighúzva azon kezét eleressze.

- Az ellenállást megfelelési vágy váltja fel? - kérdezi meg végül. Látszik rajta, hogy még kérdezne vagy mondana valamit, ám meggondolja magát, s inkább újabb falatot töm magába.

- Az ellenállás mindig megmarad, ahogy a megfelelési vágy is mindig jelen volt eddig is - jelentem ki komolyan, folytatva az evést, de még mindig kevés lelkesedéssel. - Miért nem mondod vagy kérdezed? - pillantok rá megint szemem sarkából.

- Akarod, hogy kioktassalak vagy vájkáljak a múltadban? - kérdez vissza nyugodtan, ezzel megadva a választ, miért gondolta meg magát.

- Tedd azt - jelentem ki még mindig komolyan. Tegye meg, pont az őszintesége az, ami megfogott, hát akkor legyen most is az, oktasson ki, ha ezt érzi helyesnek, vájkáljon a múltamban, ha érdekli bármi is! Nincs mitől félnem, bízom benne, és ezt, úgy vélem, ő is nagyon jól tudja.

- Rendben - egyezik bele, miután eltünteti az utolsó falatot is. - Döntések vannak - jelenti ki egyszerűen, lazán. - Hogy valami rossz, vagy jó, viszonyítás kérdése és utólag jön rá az ember. Bánni valamit meg kurva fölösleges. Ha elmennél, nem gondolnám úgy, hogy rosszul választottam, mert amíg tartott, rohadt jó volt, az meg, hogy vége lett... Egyszer mindennek vége van - rázza le ennyivel. - Viszont az a megint... Nem nagyon kérdezgettelek, mert ha visszakérdeztél volna, nem biztos, hogy válaszolok, márpedig én abban hiszek, hogy egy alku vagy kapcsolat akkor van rendben, ha nincs tartozása egyiknek a másik felé. Ám az ilyen elejtett morzsák... Mi az, hogy rosszul választottál megint?

- Ebben egyetértünk. Egy döntés, kimeneteltől függően lehet jó és rossz - értek vele egyet kurtán, majd befejezem az evést. Alig a fele fogyott el, de majd később folytatom. - Egy párt nem döntés alapján szerzel meg. Eldönteni eldöntheted, hogy jó vagy sem, tetszik vagy sem, de ettől még... választod, mert igenis választasz, nem döntesz. A döntés az, hogy megdugod... - magyarázom. Igazából sosem kérdeztek még ilyet és gondban is vagyok, hogy magyarázzam ezt meg. - Nekem Mao volt az első. Őt nem tudnám besorolni sehova, mert mindkét értelemben véve helyt állna. Rossz döntés vagy választás, mert belekevert rendesen a szarba, de én is hibáztam, hogy hagytam magam belerángatni, mert őt választottam. Ugyanakkor jó választás is volt. Miért? Mert a halála ide juttatott. Teljesen máshogy élnék, ha ő nincs és nem ismerném se Deont, se téged... A második ballépésem Tanja volt. Nem minden a kaszni, ha a motor szar... - Ezen Tatsuki felnevet. -, az övé pedig szar volt. Elviseltem magam mellett, holott folyamatosan félrekeféltem. Valszeg tudta, de pont leszarta. Rossz választás volt. Kölcsönösen kiválasztottuk egymást valamire, csak mindketten mást akartunk.

- Én mindig döntöttem, aztán azóta választok - jegyzi meg ravaszul elvigyorodva. - Sosem értettem az olyan kapcsolatokat, amelynek az alapjai szarok, a két fél mégis kölcsönösen fenntartja, de hogy minek... Azt meg aztán végképp hülyeségnek tartom, hogy egy korábbi döntést ennyire felmagasztaljunk. Deon nélkül nem ismernélek. És? Nem hiányoznál. Mert nem ismernélek - tér vissza magyarázatként az előző mondathoz. - A kölyök nélkül megspóroltam volna néhány kellemetlenséget, fogalmazzunk így, de már nem akarom elgondolni, milyen lett volna nélküle az életem. Lehet, hogy nagyobb életbiztosítást jelentett volna a hiánya, de ki akar hosszú életet, ha már mindent elért és nincs hova tovább? - kérdezi meg költőien, egy laza mosolyt mellékelve hozzá. - A nők se hiányoznak? - veti fel kíváncsian.

- Tanja volt az egyetlen nő, akivel voltam - vallom be -, de kábé akár guminőt is tarthattam volna, csak az nem ácsingózott volna a pénzemre - vonom meg bal vállam. Tatsuki megint elneveti magát. - Persze az elején jó volt minden, aztán elmúlt. Ilyen szempontból nem hiányoznak, mert amikor úgy volt, akkor is férfival csaltam meg...

- A nőkkel az a gond, hogy sokáig bírják a puhítást és túlságosan igényesek, de mellé nem fogtam egyszer se.

- Szólt az ügyeletes Casanova - vigyorodom el. - Taníts, mester! - kuncogom még mindig, Tatsukiból pedig kitör a röhögés. - Annyira nem vonzanak amúgy sem.

- Azért annyira engem sem - visszakozik még továbbra is nevetve -, csak fiúkkal nehéz lett volna összehozni az utánpótlást. A befürdés előtt se vonzottak, vagy Tanja tette a mondat végére a pontot?

- Alapjáraton biszexuálisnak vallom magam. Régebben vonzottak, de akkor is inkább fiúkat választottam, Mao halála után azonban nem volt kedvem senkihez igazából, mindegy, melyik nemhez tartozott. Tanja nem sokkal azután jött a képbe, hogy beverekedtem magam Asame testőrségébe. Az újdonság varázsa persze nem tartott sokáig, de mivel szinte alig jártam haza, nem is számított. Végülis ha innen nézzük, akkor a Tanjaval való... kapcsolatom... nem a legmegfelelőbb, mindegy is. - Tatsuki fúj párat, mosolyog, vállai megemelkednek közben és a fejét is fogja. - Szóval a Tanjaval való kapcsolatom ráébresztett arra, hogy rohadtul jó nekem ez az oldal.

- A biszexuális nem az, akinek mindkét nemmel megy a szex, hanem aki mindkét nemet szereti - közli játékosan. Ne már... A fenébe. Holnap meg beközli, hogy a télapó sem létezik? Az lesz szívás. Elvigyorodom. - Most, hogy a sötét oldalhoz tartozol, már csak azt kell kiderítenem, rajtam kívül milyen fiúk jönnek be neked - incselkedik ravaszdi vigyorral a képén.

- A következő megszólalásod pedig majd az lesz, hogy te vagy az apám - utalok a Csillagok háborúja filmre kuncogva. Tatsuki most megkapaszkodik a copfjában, s halkan röhög. - Lévén, hogy te vagy az első és egyetlen, akinek hagyom, hogy maga alá gyűrjön, nincs ellenfeled... A szőke srácokat gyűjtögettem előszeretettel.

- Lehetnék akár az apád, de az nagyon bebaszna. De nem, akkoriban csak egy nő érdekelt és kurvára nem terveztem szaporítani az épp csak ki nem halt famíliát.

- Hát... közel álltam ahhoz, hogy kitagadjon - vallom be neki. - Nem tetszett neki, hogy a fia mindkét térfélen játszik, az meg végképp kibaszta a biztosítékot, mikor inkább a saját nemem érdekelt. De hát csak megbékélt... Nekem milyen konkurenciával kell számolom? - kérdezem meg ravaszul elvigyorodva.

- Én kinyírtam az öregem, mikor tizenhat voltam - közli könnyedén, megvonva a vállát. - Konkurencia nincs, menten meg is őszülnék, asziszem. De ha az érdekel, milyen fiúkat szeretek... - incselkedik, miközben áttúrja a hajam. Naná, hogy az érdekel. - Fiatal, pici, vékony, hosszabb hajú, világos szemű... Bírom, ha a sötét haj és a világos szem kontrasztban van egymással, meg ha egy tűzről pattant típus a kölyök - árulja azért el végül. Hát majdnem jó vagyok. Fiatal... ez inkább a határeset kategória. Pici... nem nyert. Vékony, ez sem én vagyok. Hosszabb haj, ez még megvan, világos szem... A zöld elég világos egy szín. A világos szem, sötét haj kontraszt szerintem meg megvan, bár tény, hogy mióta Deonná kellett válnom, azóta festem csak feketére.

- Majdnem pont megfelelek akkor - nyújtom rá nyelvem játékosan. Tatsuki poénra veszi a figurát és megfogja a nyelvemben lévő ékszert, az sem zavarja, hogy a számba kell nyúlnia érte, megteszi. Játékosan harapok rá ujjára, mire finoman a bogyó körül megsimogatja a nyelvem egy ádáz mosollyal. Na kapd be...!

- Hát... ha melléd áll Deon vagy Jeremy, azért nyilvánvaló a különbség - incselkedik komótosan megfogalmazva a mondatot. - Bár Deon kezd megizmosodni - folytatja tűnődve.

- Esélyem sincs - sóhajtom színpadiasan, lemondóan, majd elhelyezkedem kényelmesen. Tatsuki elneveti magát, ő is helyezkedik kicsit, s megtámaszkodik maga mögött, de egyik kezét hasamon tartja és cirógatja azt.

- Ahhoz képest elég jól húzod mellettem, hogy esélyed sincs nálam - jegyzi meg játékosan. - Apropó. Mi a kedvenc zeneszámod?

- Tippelj - vigyorgom. - Kíváncsi vagyok, mit nézel ki belőlem - kuncogom.

- Halvány sejtelmem sincs, mit kéne kinéznem belőled - ismeri be szinte hitetlenkedő módon a fejét csóválva. - Nem is nagyon ismerem még a bandákat sem, szóval esélytelen, hogy bármit mondjak erre neked. Mondd meg, vagy válassz a meglévők közt - kéri játékosan, aztán a telefonjára bök a hüvelykujjával. Hát legyen kihívás. Ismét felülök. Már kezdem megszokni, hogy minden forog, mindenből kettő van, így lassan már meg sem érzem a dolgot. Na jó, azért még igen. Kell pár pillanat, míg megint rendeződik minden, majd - kicsit kötekedve is Tatsukival - átmászom felette, hogy elvegyem a telefonokat. A sajátját használja csak ő, így azt visszahelyezkedve, immáron vele szemben ülve az ölébe a kezébe nyomom, míg a sajátomat babrálom.