52.

Jeremy

Érzem, mikor mozdulna, de végül nem esik nekem, sőt, hagyja, hogy hozzábújjak. Nem merek felnézni rá, egyszerűen csak jólesik a közelsége és megszilárdít bennem valamit, magam sem tudom, mit. Nem lök el rögtön, hagy egy kicsit gyengének lenni és valahol még talán vigasztal is, mikor beletúr a hajamba, ugyanakkor fel is nevet, amit megint nem tudok hova tenni. Szükségem van az érintésekre, arra, hogy valaki legyen mellettem, mert az biztos pontot ad, valami olyat, amire szükségem van és Tatsuki nekem ilyen. A hit és most már valami bizalomféle is hozzá köt.


Azonban eljön a pillanat, hogy el kell engedjem és meg is teszem kérés nélkül, azonban mikor megszólal megint, lefut a szín az arcomról. Tényleg nem hülyéskedik a fájdalom kapcsán, érzem abból, ahogy levegőt vesz, vagy ahogy beszél. Lassan, megfontoltan, de töredezve mesél. Nekitámaszkodom az asztalnak, ha lehet, ebből most kimaradnék. Véres, trancsírozós leszámolásra számítok, valami bosszújellegű dologra, miközben minden szavára figyelek, ha már megküzd a fájdalommal és önmagával, hogy ezt el tudja mondani nekem. Kezdek megérteni dolgokat, a kötődését Deonhoz, azt, hogy bármit hajlandó lenne megtenni, hogy a srácnak jó legyen, neki dolgozik, neki okítja ki az embereket, érte küzd és valahol miatta marad életben. Mert szereti. Apró mosoly jelenik meg az arcomon, holott nem éppen erről szól ez a helyzet. Jem? Felugrik a szemöldököm a meglepetéstől. Máris kaptam becenevet? Ugyanakkor tetszik a dolog, és amit a marcona és rémisztő ember mond, és ahogyan, az levesz a lábamról, pont úgy, ahogy őt Deon.

A nagy véres jelenet elmarad, egyetlen pici szúrás... Megbabonázva figyelem, ahogy Eiji szívverése először láthatóan megugrik, hogy a méreg gyorsabban terjedjen, majd szépen visszalassul és végül megáll. Gyors és kíméletes, talán éppen Deon kedvéért, de teljesen másra számítottam, ugyanakkor megkönnyebbültem, mert egy darabolós dolgot most nem biztos, hogy végig akartam volna nézni. Figyelem Tatsukit, miközben csak ül a kölyök mellett és valahol ezzel végtisztességet is ad neki. Hiába voltak vele problémái, ő is látta benne a lehetőségeket, de... Kapok egy jelentőségteljes pillantást. Én is ilyen lennék? Tényleg ennyire hasonlítanék Deonra, mint mondja? Nem tudom eldönteni, talán majd az idő megmutatja ezt a dolgot, de furcsa nekem ez az egész. Ezért tart maga mellett, mert hasonlítok a másik srácra, vagy mégsem? Kergetik egymást a gondolatok a fejemben, ugyanakkor figyelem a férfit is, ahogy nehezen, de mozdul és végül a székében köt ki, miközben tovább boncolja nekem a témát, hogy tényleg megértsem. Lassan körvonalazódik bennem sok minden. Megértem, hogy bár nem úgy tűnt most, de Deon hatalmas érzelemvilággal rendelkezik és bár nem védik a pofonoktól, mert az is kell az életben, de ezektől a csalódásoktól próbálják. A kötődés... Deon kötődik az emberekhez maga körül, akit megkedvel, vagy szeret, azzal nem fukarkodik, hanem megígér és megad nekik mindent. Ezzel kivívja az elismerésemet és már bánom, hogy nem tudtam közelebbről megismerni őt. Igazából várom, hogy beszélgethessek vele, holott nem tudom, mire számítsak pontosan tőle, de már szemernyi félelmet sem érzek vele szemben.


Újabb nevek, de most már legalább valamennyire személyeket is tudok hozzájuk kapcsolni, legalábbis el tudok képzelni valamiféle rendszert az életükben, valami kapcsolatfa-félét. És amit Deon tesz, az nem semmi, különleges és irigylésre méltó. Amikor először láttam meg Tatsukit, azt hittem, egy lelketlen szörnyeteg, bár be kell, hogy valljam, ez nem riasztott nagyon, láttam már olyat. De azóta megváltozott a véleményem róla teljesen és már tudom, hogy igenis vannak érzései, csak nem mutatja ki őket, vagy magának sem vallja be. Azt is érzem, hogy Shinji nem csak egy szerető, ahogy nekem előadta a dolgot, ugyanakkor nem fogom erről faggatni sem, ez az ő magán dolguk és semmi közöm hozzá. És ezeket a változásokat Deonnak köszönheti, ahogy én is az esélyemet. Tatsuki egyre nehezebben bírja, így most már itt lenne az ideje, hogy abbahagyja a beszédet, de nem tudok rászólni, mert az emlékek hatására megjelenő kis mosolyok engem is mosolygásra késztetnek. Jó látni ezeket az érzelmeket az arcán, bár tudom, hogy nem sokáig maradnak meg. Azonban látom a fájdalmat is, bár próbálja titkolni, elrejteni, elnyomni, de ezt már nem lehet. És egy bordatörés nem játék. Ráadásul ennie sem ártana, mert amennyi benne van, attól sem energiája nem lesz elég, sem ereje a gyógyuláshoz. Hezitálok, majd közelebb lépek, de nem akarom megijeszteni, mert akkor ugrik és most az sem lenne éppen megfelelő.

- Deon különleges, mikor belépett ide, már akkor láttam. Az elején féltem tőle, de most már bánom, hogy nem ismerhettem meg igazán – vallom be. – Ahogy mesélsz róla... - Nem tudom befejezni ezt a gondolatot, inkább hagyom kifolyni a végét. Nem is akarom igazán. Megértettem azt is, hogy a tetováló birtokolni akarta őt, de képes volt elengedni, mikor arra volt szükség, és ez viszont az ő nagyságát és a szeretetének mértékét bizonyítja, de ezt sosem mondanám ki hangosan, mert vannak dolgok, amiket elég csak érteni, mert ha kimondjuk, elszáll a varázsuk. – Biztosan nem ért belső szervet a bordád? Fájdalomcsillapító? Valami, ami segít? És enned sem ártana még egy kicsit, mert az a fél doboz kaja semmire sem elég, márpedig neked erőre van szükséged, hogy rendbe gyere. És ha megengeded, a vágásodat is megnézném, le kéne fertőtleníteni és újrakötözni. – Merész húzás tőlem, de valahol biztos vagyok benne, hogy most ezt kell, mielőtt nagyobb gond lesz. Elviselem, ha kiröhög, de eltántorítani nem fog tudni. Fontos nekem, mert ő a lehetőségem, ugyanakkor hiszem, hogy több is lakik benne ennél. Hülye szentimentális ökör vagyok, rendben van, felvállalom, de vannak dolgok, amik nem változnak meg egyik pillanatról a másikra. Ahogy ez sem.