52.

Tatsuki

Úgy fest, Jeremy tényleg aggódik értem. Nem csak a saját szeretethiányát tölti fel és találja meg a maga biztos pontját azáltal, hogy hozzám bújik, hanem kifejezi a féltését irántam. Még gyorsabban szeretett meg engem, mint Deon, de sanszos, hogy ugyanannyira ragaszkodik már hozzám. Jó tanítvány lesz, készséges, szorgalmas és talán a legmerészebb álmom is valóra válhat általa. Örülnék neki, mert az azt jelentené, hogy igazi utódra találhatnék a személyében, aki nem csak alvilági kutya, majd nagykutya lesz, de a tetoválószalon sem vész el, maximum átalakul. De az, hogy a mesterségemre taníthatom, ha érdekli a dolog, nagyon fontos lenne a számomra.


Milyen ironikus... Három kölyök akar életben tartani? Shinji biztosan kiállna mellettem, Deonról nem is beszélve, Jeremy meg aztán végképp nem kétséges. Lényegében egyiküknek sincs többje a szívénél, mind fiatalok még a hatalomhoz, mégis, amit birtokolnak, minden felett áll. Hihetetlenek. És az is az, amilyen hatást rám gyakorolnak. Negyvenhárom éves vagyok és ezek hárman tudnak mégis engem tanítani. Tudom, hogy jó pap is holtáig, de... ez akkor is... ironikus.


A szemem csukva, ám így a fülem még jobban kinyílik. Hallom és érzékelem, ahogy Jeremy közelebb araszol hozzám, majd beszélni kezd. Bevallja, hogy félt Deontól, de bánja, hogy nem tudott vele beszélgetni. Nem csak ő bánja, én is és még a kölyök is, Asaménak azonban igaza volt, tényleg elég meredek lett volna itt tartani őt, mert bizonyosan maradt volna vele a két vérebe is, ami azt jelenti, hogy mind a négyen egy helyen lettünk volna és ha ellenség les ránk, ennél jobb alkalmat keresve sem találhatna.

Kényelmes ez a szék. Nem sokat, de enyhül a fájdalmam, noha éhes és fáradt vagyok. Ráadásul a kölyök is itt aggodalmaskodik a nyakamon, amin speciel csak el-elmosolyodni tudok.

- Várok valakit. Ha befut és elviszi Eiji testét, bezárom a szalont – árulom el a fiúnak. – A vágás nem vészes, nyoma marad, de csak felszíni sérülés, ha viszont értesz a seborvosláshoz, lekezelheted – engedem meg neki nagyvonalúan. Nekem meg kéne kicsit hajlítani a gerincemet, ami a tüdőm mozdításával is járna, amitől most lehet, teleraknám a nadrágom. A másik lehetőség, hogy tükörben csinálom, de ha Jeremy ennyire készséges, nem utasítom vissza.


Fájdalomcsillapító? Vagy az, vagy drog. Melyik a jobb? Egyik se. Újabb köhögést nyelek le, mert amint rázendítenék, beszarnék a fájdalomtól, ezt a kört meg inkább kihagyom.

- Ne aggódj, sima bordatörésem van. Volt már, tapasztalatból beszélek – teszem hozzá. – Rosszabbul lennék, ha... Sérült volna belső szervem, vagy... Összeomlott volna a tüdőm – magyarázom a kölyöknek, hogy eloszlassam az aggodalmát. – Bakari tudja kontrollálni... Az erejét, Deon meg nem volt abban a szögben... Hogy beszakítsa a tüdőm. Persze csak az ellenségeimnek kívánom bármelyikük... Csapását, ám mivel Deon gyakorlatilag... Mindig nekiáll püfölni a mellkasom, ha mérges... Vagy indulatos, edzésben vagyok tartva – árulom el elvigyorodva. Folytatnám, ám ekkor meghallom a bejárati ajtó feletti szélcsengő csilingelését. Azonnal lecsúszom a székről és felkészülök arra is, hogy támadjak, ám csak a várt személy, Ontori bújik elő a lila függöny mögül. A férfi úgy százhetven magas, szikár, izmos, de nem olyan kigyúrt, mint én, őt inkább a harcok és a feladatai edzették, nem volt ideje vagy kedve a gépek alatt izzadni, súlyokat emelni, mint nekem. Haja majdnem fekete, ahogy a szemei is, ajkai vékonyak, orra azonban széles, jóformán az uralja az arcát.

- Hogy ölted meg? – kérdezi, miközben nyugodt léptekkel Eijihez lépdel.

- Feketeözvegy mérgével.

- Gyors – méltatja csak ennyivel, aztán a karjába veszi az élettelen fiút, mintha csak ájult volna, vet egy pillantást Jeremyre, biccent nekem, s már távozik is. Várok tíz másodpercet, aztán utána megyek és bezárom a szalon ajtaját. Jobb, ha nem lát mozgás közben, avatott szem számára nyilvánvaló, hogy nem vagyok a legjobban, ezt a tudati tényt pedig nem adom meg egyetlen embernek sem, aki árthat nekem.

- A pasi neve Ontori – kezdem, mikor visszatérek a műhelybe. – Eltüntetőnek vagy... Eltakarítónak szoktuk... Nevezni, mert akkor hívjuk... Ha valakit vagy valamit... El kell rejteni. Gondoskodik Eiji... Testéről. Kétlem, hogy temetni fogja... De még az is meglehet. A kölyök Deonon kívül... Másnak nem fog hiányozni... Ezért csak arra kell ügyelni... Hogy a hivatalos szervek... A haláláról ne akarjanak... Tudni – osztom meg Jeremyvel, miközben egy kancsóba vizet töltök a konyhában, aztán a kezébe nyomom egy pohár és egy szívószál kíséretében. – Vidd a harmadik... Szobába – utasítom sietősen megformálva a mondatot, hogy legyen elég levegőm kimondani, s még fejemmel is biccentek neki, hogy értse, arra a helyiségre gondolok, ahol megkeféltem. Remélem, a cipőjét leveszi, de most kurvára nem fogom ezen izgatni magam. Én a megkezdett doboz kaját és egy másikat veszek magamhoz, aztán a kölyök után megyek. Az ajtó előtt lerúgom a cipőm és elsöpröm az útból, csak aztán lépek be a magánrezidenciámba Lepakolnám a cuccot a kanapé mellett álló kisasztalra, ám amint csak egy centit előre hajlítom a felsőtestem, éles fájdalom vonul végig a mellkasomon, szinte sokkolja a fejemet az ereje. Kell egy pár pillanat, míg szétoszlatom a köddel együtt és megbizonyosodom afelől, hogy képes vagyok állva maradni, de legalább ezalatt Jeremy elveszi tőlem a kaját és leteszi. – Nyisd szét a kanapét ággyá – biccentek le a fehér bőrre. – A benne lévő ágyneműt... Is vedd elő – teszem hozzá. Gyakorlatilag jobb, ha nem mozdulok, ezért csak segítem pár kézintéssel a kölyköt, hogyan bánjon el a fehér alkalmatossággal. – Ágyazz meg, a plusz... Takarót és nagypárnát... Tedd úgy, hogy rá tudjak... Dőlni, mert bordatörésnél... Félig ülő helyzetben... Kényelmesebb lenni, mint... Fekve – magyarázom neki, ezalatt pedig a komódból előveszem az orvosi táskát. A fájdalomcsillapítót még be tudom adni magamnak, a póló leverekedése azonban már olyan nehézségekbe ütközik, amiktől legszívesebben ollóval vágnám le magamról az anyagot, mintsem átemeljem a fejemen. Dühössé tesz a fájdalom, így nem baszakszom a pólóval, a nadrágom és övem közé tűzött tőrrel széthasítom, aztán lassan, óvatosan lefejtem magamról. Mire végzek, már van hova ledőlnöm, így fellépek a fekhelyre, leülök, hátradőlök és kényelembe helyezem magam. Egy fokkal jobb és a fájdalomcsillapító is hatni kezd.