Sejtettem, hogy nem azért ülünk, illetve ő ül, én állok itt, mert olyan kényelmes és pazar a kilátás, ellenben most megint rám szakad a dolog és Eiji felé fordulok, de nem engedem el magam. Ezt majd egyedül lerendezem és megbarátkozom a gondolattal. Tatsuki félig-meddig megnyugtat, a tudat, hogy életben fog maradni, könnyebbé teszi a lelkem, azonban szenved, ezt is látom, ugyanakkor mikor befut a férfi, megint megvillan a tekintete és már készül is, hogy megvédje magát, ha kell. A férfi nem szimpatikus, markáns orra elüt tőle, egyébként azt mondanám, átlagos, ellenben ahogy cselekszik, már meg sem lepődöm, egyszerűen kisétál, nem kérdez, nem tesz semmit, csak elmegy. Nem volt bizalomgerjesztő és ezt látom Tatsuki szemében is, mert vár még, nem követi rögtön, hogy bezárja a szalont, de mikor végez és visszajön, kifut belőlem egy kérdés.
- Hogyan lehet valakit így eltüntetni? – Nem biztos, hogy tényleg tudni akarom a választ, de ha már feltettem a kérdést, mindegy is.
Kapok a kezembe egy kancsót, meg poharakat, és már indulok is. Ez most fontos, ráadásul a tetoválónak pihennie kell, akármit is talált ki vagy mond. Elmegyek a szárító mellett és megint megüt az a furcsa érzés. Majd, most nem érek rá küzdeni vele. Belépek az ajtón és lerúgom a cipőimet, majd a fal mellé rugdosom őket és ami a kezemben van, az az asztalon végzi. Tatsuki utánam jön, de mikor megpróbál lehajolni, megint látom a ködöt a szemében. Ez így nem lesz jó, ezért kikapom a kezéből a két dobozt és az asztalra pakolom azokat is. Nem zavar, hogy ugráltat, ő jogosan teszi. Minél kevesebbet mozog, annál jobb, így teszem, amit kér, ágyazok, csinálom, ahogy jó neki, és valahol még tanulok is ebből. Bár ne kelljen sose alkalmaznom ezt a tudást! Mikor megfordulok, éppen egy tőrrel tünteti el a pólóját magáról, majd lehámozza és végül helyet foglal az elkészült ágyban.
Nem tétlenkedem, akkor is megnézem a sebét, ha tetszik, ha nem.
- Találkoztam már vágással. Nem tudom, mennyire mély, de varrtam már össze kölyköt egy rosszul sikerült buli után – vallom be. – Ehhez képest egy kis sebkezelés semmi – mosolyodom el halványan és kipakolom a dobozból, ami kell nekem, majd lassan és óvatosan fejtem le a kötést Tatsukiról. A seb egész szép, tegnap jól ellátta őt Bakari, így csak fertőtlenítem és frissen újrakötöm. Mindjárt jobban érzem magam én is ettől, majd felegyenesedem és a kezébe nyomom a megkezdett kajáját. – Egyél – kérem csendesen, majd valami szöget üt a fejembe. – Mit csinálunk Eiji cuccával? – Ez nekem nagyon fontos, én szeretnék tőle minél hamarabb megszabadulni, hogy nyoma se maradjon ennek az egésznek. Nem akarok belegondolni még mindig, de erre szükségem van. Meg hát a saját cuccaim... Elakad a gondolatmenetem. Rick... - Felhívhatom az öcsém? – teszem hozzá gyorsan. Tutira ő volt, nem kell ránéznem a telóra, hogy tudjam. Nincs kétségem, ahogy abban sem, hogy baj van, de előbb meg kell tudnom, mi. Most megint nem azzal foglalkozom, amivel kéne, hiszen Tatsukival kéne foglalkoznom, de most hirtelen ideges leszek. Túl sok inger ér és egyelőre nem tudom lekezelni őket rendesen, ráadásul a láncom is otthon van, mert tegnap nem tettem fel, így nincs mit rágnom sem, hogy levezessem az idegességet. Várom, hogy Tatsuki mondjon valamit, addig nem cselekszem, pláne, ha neki más tervei vannak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése