62.

Jeremy

Végighallgatom Tatsukit csendben, figyelmesen, megrágva a dolgokat, amiket mond, néhány döntésfélét meghozva, elgondolkodva, ezek mit is jelenthetnek. Végleges elhatározásra jutok sok dolog felett, de mikor azt mondja, hogy kezdjek pakolni, megragadom a jobb karját és húzni kezdem magammal. Akkor ha már beszélünk, fejezzük is be a dolgokat. Furcsa érzésem van, ennek ellenére kipakolom anyu szekrényéből a táskákat és már kezdek is beléjük rámolni, miközben eldöntöm, mit akarok mondani, vagy hogyan. Nem is nézek fel, csak elkezd dőlni belőlem a szó, miközben jár a kezem.

- Lehet, hogy igazad van, ellenben nem sok mindenkitől kaptam volna meg azt, amit tőled. Mármint akár seggbe rúgásnak, akár egy másik élet lehetőségének nevezzük, tök mindegy, hogyan tekintek rá, a lényeg ugyanaz. – Majd elgondolkodom. – Már az elején sejtettem, hogyha belemegyek ebbe, Deonnak fogsz fenntartani és egyelőre tetszik ez a lehetőség. Fogalmam sincs, mit takar pontosan az, hogy kutyájává teszel – vallom be csendesen. – Mikor beléptem hozzád... semmi mást nem akartam, csak, hogy ne utasítsanak el, mert te voltál az első, akitől félig-meddig dicséretet kaptam, még ha burkoltan is. Legalábbis az elmúlt jó tíz évben – mondom csendesen. - Aztán szépen lassan valami egészen más lett a dolog.


Elkezdem kirámolni Rick ruháit is, és egy másik táskába pakolni őket. Nem válogatok, csak annyira, hogy ami nem létfontosságú, azt kihagyom. Van, amit tudom, hogy nem lehet, mint a leányzók maciját, ami nélkül nem alszanak el, vagy Rick egyes csecsebecséit, de ami felesleges, az itt marad.

- Nem félek dolgozni, tanulni, és nem várom el, hogy mindenből kihúzz, mert abban igazad van, hogy az nem segít előre. Igyekezni fogok nem elsüllyedni, mert egyrészt élni akarok, másrészt jobbá válni – mondom határozottan, aztán végiggondolom, mit is hallottam még. – Nem tudtam, mire számítsak, még mindig homály a dolog nagy része, de élni akarok azzal, amit kínálsz. Bár azt hiszem, már nincs is visszaút – nézek most fel rá, halvány mosollyal az arcomon. – Lassan minden a kezedben van, ami nekem fontos és valamennyire függ tőled – teszem világossá, mire gondolok és azt is, hogy valahol tisztában vagyok vele, hogy ezzel magához kötött, de túlteszem magam rajta. – A kiborulás és a hiszti... Régebben is, most is inkább elfojtom magamban a dolgokat, mert azért nem járt verés, sem pedig büntetés – húzom el a szám. – Nem olyan könnyű kiadni a dolgokat, mert nem vagyok hozzászokva és ahhoz, hogy olyat produkáljak, mint tegnap, nagyon sok mindennek kell történnie és nagyon ki kell borulnom – vallom be. – Sírni pedig inkább magamban szeretek, feldolgozva és magammal megharcolva a dolgot, mert az meg a gyengeség jele.


Behúzom a táskát és megint Tatsukihoz lépek, majd elhaladok mellette remélve, hogy jön utánam a szomszéd szobába, ahol már csak magamat kell összerámolni, és nem ártana egy új farmer is.

- A szerelem meg... - Elvigyorodom. – Már régen nem számítok rá. Egyszer szerettem valakit, nem halálosan, de valamennyire igen. Talán ő volt az egyetlen, akihez azt mondhatom, hogy visszajártam, mert vonzott és mert igenis megszerettem, aztán rákos lett, gyors lefolyású. Tizennégy voltam, ő huszonhat, erős és egészséges, mindenre odafigyelt, hogy ne legyen beteg, hogy vigyázzon magára. Ennek ellenére három hónapig tudott harcolni a dologgal, többáttétes daganata volt, esélytelen a felépülésre. Mindezt végigcsináltam vele és mielőtt meghalt, elmondta nekem, hogy szeret és hogy sajnálja. Azóta nem merek igazán így szeretni, kerültem az érzelmek ilyen irányát, elég volt az az egy fájdalom, elég volt egyszer megtapasztalni, hogy milyen elveszíteni egy ilyen esélyt, egy ilyen dolgot. Fájt, rohadtul, pláne, hogy mellette feküdtem, mikor meghalt. Annyit kért, hogy vigyázzak magamra és találjam meg az esélyem, mert még kitörhetek innen. – Nem tudom, miért mondom ezt el, de már mindegy is. – Hihetetlen ember volt, író, és nagy sikereket érhetett volna el, ha nincs ez. Ő mesélte mindig, mikor ki voltam borulva, hogy majd eljön egyszer az én sárkányom is, aki segít és kirángat onnan, ahol vagyok. Ugyanis ő hitte, hogy minden emberhez tartozik a másik világban, valami lelkifélében egy sárkány, aki ha kell, beköltözik valakibe és segít. – Felnézek rá megint, jelezve, igen, vele azonosítom ezt a sárkányt. Nehéz erről beszélni, mert régen volt és nem is tudatosult sokáig, hogy ez az oka, hogy ezért bízom meg a tetoválóban úgy, ahogy teszem. Pedig végig periférián volt a dolog, de nem akart előjönni, csak mikor megrajzoltam a második állatot Tatsukinál. Lehet, hogy hülyeség, de én hiszek benne, és most vagy lehord, vagy kinevet, de ez nekem igenis fontos, ebben megringathatatlan vagyok addig, míg nem tesz valami olyat, amivel a hátamba tolja a tőrt. Megemésztettem azt is, amit a szexről és a kapcsolatokról mond és itt is döntésre jutottam. – Ha megkívánsz, add jelét. Kilencven százalék, hogy nem fogok megfutamodni a dolog elől, ugyanis eszméletlen volt a tegnap este. Végre megint élveztem és akarom újra. Ráadásul... ha nincs következménye, akkor miért ne? – szúrom neki a kérdést. Engem nem érdekel ez a dolog, nem leszek belé szerelmes attól, hogy megdug négyszer-ötször-tizenkétszer. Túl tudok lépni, már nem érdekelnek ezek az érzelmek, vagy ha igen, akkor azt valami kívülálló módon fogom fel. Nem mondom, hogy nem kedvelem, vagy nem fogom megszeretni, de ez nem ugyanaz. Szerelmes nem leszek, ebben tuti biztos vagyok. Egy vigyor is átfut az arcomon, ugyanis ez az egész furcsa, hiszen Shinji sokkal inkább az esetem, mégsem mozgat meg, mint Tatsuki, aki kábé az apám lehetne. Deon és Asame... Az lesz a munkám, nem, hogy Deont szolgáljam? Akkor meg mindenféle érzelem kizárva. Amúgy sem igazán jött be egyik sem. Még azt el tudtam volna képzelni, hogy Deont megkedveljem, mint barátot, de lehet, ez is kizárás alá kerül, majd egyszer megkérdezem Tatsukit, de most ezt inkább hagyjuk.


Befejezem a pakolást és behúzom az utolsó cipzárt is, majd felnézek és nagy levegőt veszek. Nem tudom, mi történik velem, de hirtelen minden felborul bennem és eltűnik az eddigi nyugalom és átveszi a helyét valami furcsa kavarodás, aztán mivel nem tudok vele mit kezdeni, Tatsukihoz lépek és végül a jobb oldalához bújok.

- Akkor én most már gyilkos vagyok? – tör ki belőlem a kérdés. Ennyi idő kellett belül eldolgozni a dolgokat és most valami elsöprő erővel tör rám az érzés, amitől megint könnyezni kezdek, de most remegve és kiakadás közelben. Nem igazán értem magam, de már nem is érdekel, csak... csak menjünk már el innen és felejtsük el az egészet, vagy valami hasonló.