77.

Jeremy

Vigyorog, amitől bennem végigfut valami sértettségféle érzés és belül szúr meg. Utálom az összehasonlítgatást, pláne, mikor előre borítékolva van, hogy én sosem leszek olyan jó, mint az, akivel összehasonlítanak. Mert ez nem valami objektív dolog, Tatsukinak mindene Deon, valami olyan, amit fel sem tudok fogni igazán, micsoda, mert furcsa ez az egész. Ezt a harcot, már akkor elveszítem, mikor még el sem kezdődik, hiszen sosem lehetek a szemében olyan jó, vagy igazán megfelelő, éppen ezért szarul esik most ez a vigyor is. Mindegy, ezzel annyira nem kéne törődnöm, bár azt nem tagadja le, hogy szereti Deont. Tudom, érzem, látom. Bár ez megint valami olyan, amivel nem kéne annyira foglalkoznom, mégis dühössé tesz ez a két dolog együtt.


Durcásan hallgatom végig, ugyanakkor egy-két dolog mellbe vág abból, amit mond és őszintén remélem, hogy azt, amit a végén adott elő, nem tervezi még megvalósítani. Nekem kellenek az érzelmeim, én nem tudok ezek nélkül élni és nem is akarok, akkor inkább haljak meg. Érzelmek nélkül alkotni sem lehet, ahogy semmi nem lenne ugyanolyan. Nem tudom, mitől, de felszalad bennem a pumpa megint, talán attól a ravasz vigyortól, talán amit mond, vagy ahogy mondja, nem tudom, de érzem, hogy nő bennem a düh, bár próbálom magam lenyugtatni, ugyanakkor sértődött is vagyok és ez így nem lesz oké. Mikor befejezi, csak bólintok, majd összeszedem magam, hiszen legalább válaszolni kéne.

- Fájdalommal – mondom csendesen, ahhoz képest, ami bennem dúl, higgadtan és normálisnak mondható hangnemben. – Nem olyan önkínzó mazochista izéként, mint tegnap, de a fájdalom segít levezetni a feszültséget, ami bennem lakik. Nem öncsonkító és nem maradandó sebet okozva, de nekem erre kell a fájdalom, hogy ne omoljak össze – vonom meg a vállam, mivel vagy elfogadja, vagy kapok még egy kioktatást, már mindegy, sokkal jobban nem tud úgysem megbántani, mint ahogy most érzem magam. Aztán elgondolkodom. – Igen, gyilkos vagyok és a saját bátyám öltem meg – mondom ki komolyan, rendben akkor így fogalmazok. – Ráadásul élveztem is – teszem hozzá csendben. – Legalábbis azt a részét, amíg szenvedett. Ez kiborított, mert eddig nem fért össze a lelkemmel, ugyanakkor felfogtam, hogy lesz még ilyen, hogy nem ez volt az utolsó eset és ha nem vonatkoztatok el, akkor nem fogom tudni megtenni, amit elvársz tőlem – fejezem be. – Ugyanakkor nem akarok és nem is tudok megszabadulni az érzelmeimtől. Akkor inkább meghalok – fejezem be ezzel, mert ezt jobb tisztázni, hogy nem leszek lelketlen szemétláda, az nekem nem megy. Nekem szükségem van rá, hogy érezzek akár bűntudatot, akár bármi mást. – Miért akarod, hogy újra ennyire kiboruljak? – kérdezem meg kertelés nélkül. Ez tényleg izgat belül, azt hittem, ezt akarjuk elkerülni, vagy fogalmam sincs már, hogy hol is tartunk, vagy miről is van szó akkor. – Ja, és Shinjinél már véglegesen leírtam magam, igaz? – kérdezem meg végül, hiszen ez is izgat, bár nem tudom, miért. Talán mert tisztában vagyok vele, hogy a sráccal elég sokat fogok találkozni és nem tudnék a szemébe nézni, vagy valami ilyesmi. Aztán csak felteszek még egy kérdést. – Mennyire okoztam nagy galibát neked tegnap? Úgy értem, mennyit sikerült hozzáadnom a gyógyulási idődhöz?