76.

Tatsuki

Akkora kibaszott nagy vigyor terül el a képemen, mikor Jeremy megjegyzi, hogy ő nem Deon, hogy ha nem lennének a füleim, tutira a tarkómon futna össze a szám két szeglete. Kegyetlenül sokat fogom szekálni ezt a két hülyét azzal, hogy folyton-folyvást összehasonlítom őket, mert élvezem ilyen faszságokkal idegesíteni mindkettejüket. Deon paprikás lesz tőle, Jeremy meg bevágja a durcát szerintem. Ez a jó a kölykökben, nem tudják valami jól kezelni az ilyesmit, ahelyett, hogy leszarnák, nekiállnak nyafogni. Végül elkomolyodom és bólintok, mikor a tökalsó kijelenti, hogy szeretem Deont. Az egyetlen ember, kiről kétség kívül ki merem jelenteni, hogy szeretem. Tisztán és igazán. Nem múlt el a szexuális vágy iránta, valószínűleg sosem fog, de már nem akarom megkefélni. Furcsa, de tényleg nem, ez elmúlt. Húzni, hülyíteni, játszani vele, azt mindenképp, ám hogy bármit tegyek azért, hogy újra megkapjam, azt már nem akarok. Természetesen nem utasítanám vissza őt, hülye lennék megtenni, de ennyi, valami elpárolgott belőlem az idő folyamán.

- Fogalmazz nyíltan! – kérem és utasítom egyszerre, halkan Jeremyt. - Ha tartózkodsz attól, hogy kimondd, megölted a bátyád, tartózkodni fogsz a gondolatától is. Márpedig ez tény, megváltoztathatatlan. Ezt már csak feldolgozni tudod és ha nem teszed, azzal ártasz magadnak és később valószínűleg nekem is – osztom meg vele kertelés nélkül, hogy miért van szükség a szemérmetlenkedés nélküli beszédre. - Ha megütöttelek volna, nem állsz fel többet – közlöm vele. Shinjitől se viseltem volna el, ha megpróbál megakadályozni abban, amit én már eldöntöttem, mégpedig azt, hogy összefércelem a sebemet. Nem tudom, látta-e rajtam, tudta-e, érezte-e, de azzal, hogy meghátrált, ha volt is ilyen szándéka, komolyan mondom, a leghelyesebben cselekedett. Én nem vagyok mazochista, nem okoz örömet a fájdalom, nem is esik jól, utálok fájni, de át tudom alakítani olyasmivé, amit már tudok hasznosítani. Aki annyit harcolt az életében, mint én, az megtanul ilyesmiket.


Veszek egy mély lélegzetet, amivel ugyan jócskán megszenvedek, de igenis kell tágulnia a tüdőmnek, mert nem szándékozom egész hátralévő életemben ilyen apró kortyokban venni a levegőt, aztán lassan kifújom.

- Milyen módot találtál ki a feszültségeid levezetésére? - kérdezem meg. Érdekel és tudnom sem árt róla. Én nem gondolom úgy, hogy már most megtanulta visszafogni magát, vagy irányítani az érzelmi kitöréseit, a tapasztalataim szerint egy pofon még nem elég mindenhez. Megállít, elgondolkodtat és csak ezután jön a megoldás, de erre majd a tökalsó is rájön. - Leszel még önkívületben – mondom neki apró, ravasz mosollyal, így utalva arra, hogy ha ő nem magát, majd én odasodrom őt. - A múltad lezárhatod, el azonban sosem hagyhatod. Hiába kezdesz új életet, költözöl el és váltasz nevet, nem leszel más. Alakulsz, fejlődsz, sérülsz, de önmagadból nem vetkőzhetsz ki. Ez fontos – teszem hozzá. - Nem is kell akarnod megválni attól, aki vagy, mert ha azt akarnád, a halált akarnád magát. Sosem fogom kozmetikázni a mondanóm, megmondom, ha valmai szar vagy épp jó, a tényekkel foglak szembesíteni. Gyilkos vagy - közlöm komolyan Jeremyvel határozottan. - A halál az alvilági lét tanítója, senki sem ússza meg, hogy találkozzon vele. Neked a bátyádat kellett megölnöd, másnak mást. Bevett gyakorlat azt megöletni, aki a legfontosabb az adott embernek, mert azzal kipusztítható belőle az érzelmi rész és tökéletes alanya lehet ezután az alvilágnak. Hiszen odalent, aki az érzelmeire hagyatkozik, annak hamar elvész a feje - magyarázom is meg könnyedén. - Nem hiszek el semmit, valamit vagy tapasztalok, vagy nem. Majd bizonyítod, hogy dolgoztad fel a történteket, mit tanultál belőle és ha szerencsénk van, többet nem követjük el az elmúlt huszonnégy óra hibáit. Ezen nincs mit ragozni - zárom le ennyivel a dolgot.