Igen, feldühített az, hogy Deonhoz hasonlít, de nem teljesen azért, amiért hiszi, így jobbnak tartom letisztázni a dolgot, mert ez egy félsz bennem és nem fog előre vinni, ebben biztos vagyok.
- Én csak... - Na most viszont nem tudom állni a tekintetét, mert félek, hogy hülyeséget mondok és feldühítem, de akkor is kikívánkozik a dolog. – Szóval, csak attól tartok, félek, nem tudom, csak nyom itt belül, hogy Deonnal szemben már akkor elvesztek minden harcot, mikor még el sem kezdtük. Mert mindenki szemében ő a fő és ezzel nem lehet versengeni, és kudarcra van ítélve akkor az egész – vallok csendesen, mert ez komolyan bánt valahol. Csak azt tudom, hogy Deon mennyire remek és ehhez képest én csak egy senki vagyok, felérni vele sosem fogok, de hogy minden harcot elveszítsek, azt meg nem fogom kibírni.
Bólintok, mikor az érzelmekről beszél és valahol meg is nyugszom, mert nem akarja, hogy elengedjem őket, csak megtanít használni és ezt tudom értékelni. Mert azt is tudom, hogy van bennem erő, ahogy az érzelmekben is, csak össze kéne hangolni őket és ha Tatsuki segít, akkor meg is fogom tudni tenni. Legalábbis bízom benne, hogy igen. A példa furcsa és a válasz rá, ami a nyelvemen van, az is talán az, de végül befogom a szám és nem mondom ki. Elég furán venné ki magát, így nem mondom ki, de legalább értem, miről beszél. Csak bólintok, hogy értem és már lépünk is tovább Shinjire. Talán nem kellett volna megkérdeznem, de most már mindegy.
- Nem csak azért, az egy dolog, de ahányszor lát, vagy találkozik velem... Szóval oké, látta, mikor megdugtál, aztán látott úgy hisztizni, mint egy gyerek, majd rémálmokban vergődni, végül neki kellett lefognia, hogy ne tegyek kárt magamban... Szóval nem szerepelhettem valami jól a szemében. Ráadásul téged is veszélybe sodortalak és ez neki fontos. Illetve te vagy neki fontos, de most ugyanazt jelenti. – Elhallgatok, majd még a végére szúrom, amit gondolok. – Nem beszél sokat és sosem tudom, hogy éppen hányadán áll velem, csak.. a te életednek a része, tehát semmiképpen sem fogom tudni elkerülni. Ennek eredményeképpen nem ártana, ha nem gyűlölne és nem tartana haszontalan senkinek – zárom le a gondolatmenetet, ami bennem kering ezzel kapcsolatban. Furcsa megosztani ezt Tatsukival, talán még furcsább, hogy ilyen könnyen teszem, de meg kell tennem, úgy érzem, tehát kiadom magamból a dolgokat.
Meghallgatom a lezárást is, erre a legnehezebb nyíltan válaszolnom most, de ami először kicsúszik a számon, az még engem is meglep és halvány pírt csal az arcomra.
- Ajánlom is, hogy még sokáig ne akarj megdögleni, mert szükségem van rád. – Na igen, talán nem így kellett volna indítani, kicsit pofátlanul sikerült, bár nem annak szántam, de már mindegy. – Tudom, hogy megvannak a feladataid, ezért minden módon segítek abban, amiben kell, nem zavar, ha pattogtatsz, ugráltatsz, egyrészt megszoktam, másrészt legalább nincs bűntudatom – jelenik meg egy mosolykezdemény az ajkaimon, de aztán inkább elhal a dolog. – Csak vigyázz magadra. – Ezt a részt én ennyiben kívánom hagyni, mert ez megint valami olyan, amiről nem tudok nyilatkozni, még magamban sem tisztáztam egy csomó dolgot, ehhez idő kell. Aztán persze megint betalál a dolog. – Nem magamat akartam bántani – vallom be. – Illetve nem tudtam, hogy én vagyok. A képek... azt hittem Lucas az – mondom ki végül. – Csak a vér ízét éreztem, a fájdalom meg megszokott volt abban a helyzetben, ami feléledt bennem, így fogalmam sem volt, hol vagyok. Ráadásul... nem akarom elveszteni azt, amim megvan. Bár eddig nem tudtam, mivel dühítettelek fel ennyire, de most már tudom, és egy picit megint változott bennem a hozzáállás ehhez az egészhez. Mindig vigyáztam a kezemre és a karomra, inkább törtem be a fejem, de ennek épségben kellett maradni, lehet, pont ezért támadtam magamra itt, mert ez a legfontosabb nekem, legalábbis eddig az volt. Most már egészben kell néznem a dolgokat, bár a kezem továbbra is előkelő helyen lesz a megvédendők listáján. De... nem volt valami kellemes az élmény...
Bólintok, mikor az érzelmekről beszél és valahol meg is nyugszom, mert nem akarja, hogy elengedjem őket, csak megtanít használni és ezt tudom értékelni. Mert azt is tudom, hogy van bennem erő, ahogy az érzelmekben is, csak össze kéne hangolni őket és ha Tatsuki segít, akkor meg is fogom tudni tenni. Legalábbis bízom benne, hogy igen. A példa furcsa és a válasz rá, ami a nyelvemen van, az is talán az, de végül befogom a szám és nem mondom ki. Elég furán venné ki magát, így nem mondom ki, de legalább értem, miről beszél. Csak bólintok, hogy értem és már lépünk is tovább Shinjire. Talán nem kellett volna megkérdeznem, de most már mindegy.
- Nem csak azért, az egy dolog, de ahányszor lát, vagy találkozik velem... Szóval oké, látta, mikor megdugtál, aztán látott úgy hisztizni, mint egy gyerek, majd rémálmokban vergődni, végül neki kellett lefognia, hogy ne tegyek kárt magamban... Szóval nem szerepelhettem valami jól a szemében. Ráadásul téged is veszélybe sodortalak és ez neki fontos. Illetve te vagy neki fontos, de most ugyanazt jelenti. – Elhallgatok, majd még a végére szúrom, amit gondolok. – Nem beszél sokat és sosem tudom, hogy éppen hányadán áll velem, csak.. a te életednek a része, tehát semmiképpen sem fogom tudni elkerülni. Ennek eredményeképpen nem ártana, ha nem gyűlölne és nem tartana haszontalan senkinek – zárom le a gondolatmenetet, ami bennem kering ezzel kapcsolatban. Furcsa megosztani ezt Tatsukival, talán még furcsább, hogy ilyen könnyen teszem, de meg kell tennem, úgy érzem, tehát kiadom magamból a dolgokat.
Meghallgatom a lezárást is, erre a legnehezebb nyíltan válaszolnom most, de ami először kicsúszik a számon, az még engem is meglep és halvány pírt csal az arcomra.
- Ajánlom is, hogy még sokáig ne akarj megdögleni, mert szükségem van rád. – Na igen, talán nem így kellett volna indítani, kicsit pofátlanul sikerült, bár nem annak szántam, de már mindegy. – Tudom, hogy megvannak a feladataid, ezért minden módon segítek abban, amiben kell, nem zavar, ha pattogtatsz, ugráltatsz, egyrészt megszoktam, másrészt legalább nincs bűntudatom – jelenik meg egy mosolykezdemény az ajkaimon, de aztán inkább elhal a dolog. – Csak vigyázz magadra. – Ezt a részt én ennyiben kívánom hagyni, mert ez megint valami olyan, amiről nem tudok nyilatkozni, még magamban sem tisztáztam egy csomó dolgot, ehhez idő kell. Aztán persze megint betalál a dolog. – Nem magamat akartam bántani – vallom be. – Illetve nem tudtam, hogy én vagyok. A képek... azt hittem Lucas az – mondom ki végül. – Csak a vér ízét éreztem, a fájdalom meg megszokott volt abban a helyzetben, ami feléledt bennem, így fogalmam sem volt, hol vagyok. Ráadásul... nem akarom elveszteni azt, amim megvan. Bár eddig nem tudtam, mivel dühítettelek fel ennyire, de most már tudom, és egy picit megint változott bennem a hozzáállás ehhez az egészhez. Mindig vigyáztam a kezemre és a karomra, inkább törtem be a fejem, de ennek épségben kellett maradni, lehet, pont ezért támadtam magamra itt, mert ez a legfontosabb nekem, legalábbis eddig az volt. Most már egészben kell néznem a dolgokat, bár a kezem továbbra is előkelő helyen lesz a megvédendők listáján. De... nem volt valami kellemes az élmény...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése