78.

Tatsuki

- Ne felejtsd el, hogy te az én szememen keresztül látod főként Deont – figyelmeztetem csendesen, él nélkül Jeremyt. – Nekem ő a fő és Asaménak is, de másnak nem feltétlen. Másfelől... nem értem, miben akarod kenterbe verni őt – árulom el. – Sosem jelenteném ki, hogy nem győzhetnél vele szemben, csak van, amiben sosem ismerné el senki a győzelmed, legfőképpen ő nem. Lehetsz nála jobb, akár sokkal jobb is, vagyis nincs kudarcra ítélve semmi, és ezt, ha jól emlékszem, mondtam is neked, csak nem ezekkel a szavakkal. Én is lehetnék például yakuza – jelentem ki lazán. – Lehetnék több alvilági nagykutyánál, meg tudnék szerezni területeket magamnak és be is vagyok kellően biztosítva ahhoz, hogy ahol területet bitorlok magamnak, ott meg is bírjak maradni. El is tudnám fogadtatni magam a többivel, mert nem lennék többé az ellenségük, csupán egy lennék közülük. De minek? Mivel lennék több yakuzaként, mint alvilági nagykutyaként? – kérdezem meg költőien. – És te mivel lennél több, ha legyőznéd Deont? Mi az, amire törekszel, de úgy gondolod, ő gátolhat? Amit irigyelsz tőle? – kérdezem meg ezeket viszont teljesen nyíltan.


Mikor Shinjiről beszél, nem tudok mosolyogni még csak keserűen sem. Fogalmam sincs, mit gondol a srác Jeremyről, nem kérdeztem, ő pedig magától nem beszél túl sok mindenről. Meg igazából teljesen mindegy is, hogyan vélekedik az új tanítványomtól, a véleménye ugyanis nem befolyásol engem semmiben. Úgy tesz, mintha hidegen hagyná Jeremy, ám mégis őrizte az álmát, de... nem tudok következtetést levonni teljes magabiztossággal Shinjivel kapcsolatban erről.

- Sokszor én sem tudom, mit gondol – vallom be halk hangon. – A tetteiből szűröm le, mihez hogy viszonyul, mert kevés dologról beszél magától, én pedig nem kérdezgetem. Amiben biztos vagyok, hogy Deon mellett megélt pár hisztit, volt dolga a kölyök miatt a tombolással is és hogy nem egy kényes típus. Ettől függetlenül nem tudom megmondani, hányadán áll veled, noha nyilván nem felügyelne rád, ha gyűlölne. Az a legbiztosabb, ha egyszerűen megkérdezed, válaszolni őszintén szokott – jelentem ki ugyanúgy csendesen.


Ez a téma kényes a számomra, ezért nagyon figyelek rá, nehogy eláruljak bármit a kapcsolatunkról. Ahogy Deon is, úgy valószínűleg Jeremy is tudná, mi van köztünk, de tartok tőle, hogy ha csak bármelyikük kinyitná a száját, az a törékeny egyensúly, amit kialakítottunk Shinjivel, összetörne. Akarom őt, de nekem pont jó így, távolsággal kettőnk közt, és úgy akarok a sráccal lenni, hogy bármikor bármelyikünk kimondhassa, hogy ennyi és annyi is legyen a viszonyunknak.

- Tudom – jelentem ki komolyan, mikor a kölyök azt vágja a fejemhez, hogy szüksége van rám. Ezzel eszemben sincs viccelni, mert nekem is szükségem van őrá. Megláttam benne pár lehetőséget és el akarom azokat érni, de ez nélküle vagy holtan nem megy. – A bűntudat egy felesleges dolog. Tudom, hogy azt mondtam, nem kell egy lelketlen embernek lenned, de ostoroznod sem magad semmiért. Túlvagyunk rajta, szóval hagyd a picsába a bűntudatot! – utasítom keményen Jeremyt, hogy komolyan vegyen.


Vigyázzak magamra... Deon is, Shinji is, és most már Jeremy is ezt akarja. Egész kis aggódóbizottságom lesz, ha így folytatom. Nem mintha akarnám, vagy bármit tettem volna ezért. Inkább furcsa és kezelhetetlen kissé a számomra. Vigyázok magamra, ez természetes, hiszen élni akarok és nem nyomorékként.

- Összeköthetjük a fájdalmat az alapállapottal, ha akarod – jelentem ki. – Deonról meséltem, hogy drogokkal tartották ébren, különben bekómált. Sokszor esett meg, hogy amikor elaludt, belemartam a bőrébe, általában a felkarján, amitől felébredt és megtanulta, hogy ez az ébresztő. Ezután, amikor már nem akart kómába esni, merthogy amikor én még tanítottam, hogyan ébredjen fel, leszarta, kómába esik-e, vagy sem, hiszen nem volt, ami a valósághoz és az élethez kösse, akkor megharapta magát. Ezért lett számára fontos a fájdalom és sose nyavalyog miatta. Tudom, hogy amikor bekeményednek a feszültségtől az izmai és végigmasszírozom, gyakorlatilag kínzom, mert egyrészt utálja, ha masszírozzák, másrészt pedig a kegyetlenségemmel és az erőmmel tényleg meggyötröm rendesen. Ő tudja, hogy csak szólnia kéne, és abbahagyom, de sosem szól, és mivel nem szól, nem hagyom abba. Számára a fájdalom egyenlő az élettel, normális. Ha túlságosan örül, sír. Úgy sír, mintha bántanák. Ha dühös, is sír. Hogy azért sír-e, mert fájdalmat érez, abban nem vagyok biztos, de valami összefüggés lehet ezek közt. Ez is egy beültetés – jut eszembe. – Nem volt szándékos, de pontosan úgy működik. Egy kód, ami elindít egy folyamatot és ki is kapcsol, mikor a célt elérte. Ha Deon elkezd bekómálni, a fájdalom az indítója annak, hogy kijózanodjon, felébredjen, s mikor ez megtörténik, elmúlik a fájdalom – magyarázom el. – Még tapasztalunk veled kapcsolatban és döntünk, szükséged van-e neked is valamire, ami kijózanít valamiből, s mi legyen az, rendben? – kérdezem meg.


A kezeim nekem is nagyon fontosak. Mindkettőt remekül tudom használni, noha bal kézzel azért annyira nem tudok szépen rajzolni, mégis nagyon vigyázok arra is. Nincs is rajtuk sérülés, mert megtanultam, hogyan vigyázzak rájuk. A mesterségem fontos annyira a számomra, hogy inkább súlyosabb sérüléseket beszedjek és kockáztassam az életem, mintsem elveszítsem a lehetőséget az alkotásra. Pont, mint Jeremy.