88.

Tatsuki

Most meg megint mi miatt mereszti a szemeit? Ennyire logikátlan, hogy azt mondom, tanítom rajzolni, alkotni, s még finanszírozom is? Mivel jelenleg semmilyen keresete nincs, nem várhatom el Jeremytől, hogy meg tudja venni az eszközöket. Munkát egyelőre a szalonon kívül nem tudok neki biztosítani, az én cuccaimat meg nem adom. De ha adom is valamiért mégis, kurvamindegy, hogy a magam vagy az ő részére kell újat vennem, nem? A logikus gondolkodás hiánya kiborít...


A hálás pillantásával megintcsak nem tudok mit kezdeni, ezért inkább egy laza mozdulattal belehúzom a haját a szemébe. Nem kell a hála, célja van annak, hogy tanítom. Ha érdemes rá, mindig többet fog tudni abból, amit én megtanultam, aztán majd elválik, átveszi-e a mesterségem, vagy a menő művészek életét próbálja meg élni.

- Érdekes ötlet, kár, hogy nincs meg az eredmény – jelentem ki őszintén. Engem a festés nem érdekel tényleg, a papíron kívül pedig csak a bőrt szeretem mintával beteríteni, de nyitott vagyok az újdonságokra. A nyitottság fontos, az új dolgok csak a nyitott kapukon áramlanak be, s így fejlődik, halad az ember. Aki zár, az megáll a fejlődésben és lemarad.


A rézkarcok szépek. Kicsit sem érdekelnek, de szépek. Olyat meg Deon is csinál időnként, hogy ráragaszt lapra valamit és vagy előtte, vagy utána rajzol, illetve fest hozzá. Ő használ többféle anyagot, én már nem sokat kísérletezek.

- Egyszer üljetek össze Deonnal, ő alkalmaz többféle kézművestechnikát, én rajzolok, tetoválok, néha festek, meg persze pirszingelek. Szerintem sok érdekes és ügyes dolgot tudnátok alkotni, inspirálnátok egymást – mondom. – Rúzs? – kérdezek rá élből, majd elröhögöm magam. Kreatív és kíváncsi... - Ez jó. Deon sokat panaszkodott, hogy a húga hajdanán szemceruzával, fogkrémmel, hajzselével, meg tudom is én, még mivel összekente az ablakait, a tükröt... - mesélem mosolyogva, aztán kicsit elkomorodom. – Kevés emberrel van igazi kapcsolatom, ezek közül is a legtöbb Deonnal és Shinjivel. Utóbbiról nem igazán fogok mesélni, előbbi pedig sok kellemes percet szerzett nekem, amire emlékeztetsz – osztom meg vele, mert nem akarok egy újabb zökkenőt azzal, hogy azt hiszi, összehasonlítom őket. Nem teszem, inkább bevallom ezt az egyébként teljesen nyilvánvaló dolgot, hogy megértse az egészet. – Mesélhetsz – lököm aztán oda semleges hangon. – Nem hiszem, hogy túl jó társaság vagyok, de hallgatni tudok és elvagyok azzal, amit mondasz. A kreativitásod és a kíváncsiságod, amiket megláttam az elmeséléseidben, nagyon tetszenek. Ha sokat mondasz magadról, könnyű lesz olyan példákat hoznom, ha valamit meg akarok veled értetni, amit a bőrödön tudsz érezni, vagy épp a húsodba vág. De ha már itt tartunk... Este ugye dolgom van – kezdem így, majd mély levegőt veszek, hogy tágítsam a tüdőm kapacitását. Fáj, de nem érdekel. – Választhatsz, noha jobb lenne a második lehetőség. Az első, hogy elviszlek magammal, de akkor nem beszélsz és nem riadsz meg semmi miatt, csak fapofával követsz. Abból a szempontból jó, hogy megláthatod, milyen világ az alvilág, de ez most korai, ha nekem ugranak, nem foglak tudni megvédeni, verekedésben pedig nem állod meg a helyed odalent egy percig sem, tehát nem túl okos döntés. Márpedig számítok rá, hogy bepróbálkoznak – teszem hozzá komolyan. – A második lehetőség, hogy lepasszollak Deonnak. Megismerkedhettek egymással, lehet, hogy kényelmes ágyban is alhatsz, mert csak reggel vagy napközben megyek érted, ez attól függ, mi alakul lent, és biztonságban is leszel, mert a Seichirou-házat lassan egy hadosztály őrzi.