88.

Jeremy

Megdöbbenek - igen, talán ez a legjobb szó -, mikor azt mondja, a művészetem bármivel támogatja, majd amit hozzátesz... Visszaélni? Ennyi jóság után, amit tőle kapok, hogyan élhetnék vissza bámivel is? Azt úgysem engedném maganak, lehetetlen, hogy ilyenbe belemenjek. Megköszönném azon röptiben a dolgot, de aztán inkább nem teszem meg, megmondta, hogy meglesz az ára mindennek, gondolom, ennek is, így a helyén próbálom kezelni a dolgot, de a szememben biztos ott ég a hála, amit érzek iránta. Aztán elmondja, hogyan csinálta a fát és elkuncogom magam. Mennyire játékos és mégis milyen egyedi. Nagyon tetszik és élvezem, hogy megmutatja a dolgokat nekem, hogy nem kertel, hanem a hibáival együtt meri átadni nekem ezt az egészet és hagyja, hogy nyálazzam, vesézzem. Ez nekem nagyon sokat jelent. Elmosolyodom a következő képen.

- Hasonlót én is csináltam, csak falapra. Lemázoltam a lapot és ragasztóval leragasztottam, majd jött a következő réteg és akár három-négy is ment egymásra, aztán felszedtem a ragasztót és mindenféle ábra lett. Persze a színekre még oda kell figyelnem, mert az nem lett tökéletes, az átfedásek egy kicsit furává tették, de tanultam belőle. – Majd elgondolkodom. – Meg rézkarcot is csináltam néha, csak az hosszadalmas és egy kicsit fájdalmas is, ha rosszul csinálod. Meg mikor összetörik a lapot a kezeden – csendesedem el a végére. Bár megérte akkor is, mert nagyon szép lett, csak nem maradt meg sokáig, mert Lucas megtalálta. – Meg néha olyat is csinálok, hogy hajtogatok vagy vágok ki dolgokat és akkor azokat felragasztom, aztán rajzolok hozzá mindenfélét. Meg azt is szerettem, mikor a kicsik húzgáltak vonalakat össze-vissza és aztán valami értelmeset kreáltam belőle. És annyira tetszett nekik. – Dől belőlem a szó, ezek nekem fontos dolgok és szeretek róluk beszélni. – Meg próbálkoztam gyurmával, de az átáztatja a lapot. Meg ugye festékkel és tűzzel is. Illetve apró égetéssel. Van egy anyag, amit ha tömény oldatot csinálok belőle és rákenem a lapra, akkor utána olyan gyorsan ég, hogy csak azon a vonalon pörkölődik meg vagy ég ki és a papír többi része ép marad. Ezzel is próbálkoztam. Meg láthatatlan tintával és színváltóssal is. Olyanokkal, amik érdekeltek és különlegesek voltak. Vagyis nekem különlegesek voltak. Meg hát persze ceruza, zsírkréta, sőt, aszfaltkréta is, bár azt nehéz kezelni, csillámpor, rúzs, szemhéjpúder, amit anyutól csórtam – mondom mosolyogva. – Sőt, azt is próbáltam, milyen a vizes zsírkréta, de az nem tetszett, szóval az első próbálkozás után felhagytam vele. – Kifogyok a szuszból és észbe kapok, így el is hallgatok. Nem akartam csak én beszélni, nem akartam sem elvenni a szót, se telhetetlennek lenni, de ezt szeretem a legjobban és erről imádok beszélni, mesélni, mindent, bár nem akarom magamra haragítani Tatsukit, így most szóhoz engedem őt is. Eddig úgy hadartam, hogy lehet, nem is értett mindent.