95.

Tatsuki

És az a kurva sms csak nem jön. Várok egy percet. Aztán eltelik egy újabb. Nézem a felhőket, s mikor újra megnézem, már öt perc telt el azóta, hogy elküldtem az sms-emet. Szerintem Jeremy közben lekaparja a falat, mert nem vágja, miért hagytam ott a francba. Pedig semmi bajom sincs, csak ez most egy kicsit túlságosan mélyre ment. Na jó, nem csak most, később, akármikor, máskor, bármikor is ugyanígy reagáltam volna, hiszen ekkora... Nem is tudom, mi a faszom ez. Sikerélmény? És most örülök? Nem vagyok benne biztos, csak abban, hogy ki tudna belőlem pukkanni egy csomó minden és nem tudom, mi lenne az a csomó minden.


Még mindig nézem az eget. Túl a negyvenhármon el kéne ismernem, hogy a Sors létezik? Bele kellene törődnöm, hogy nem én irányítom az életem maximálisan, hanem van egy felsőbb erő, ami lehetőségeket és nehézségeket kínál a számomra, amikkel a magam szájíze szerint vívok meg? Kurvaélet, hogy ilyen nincs és nem fogadom el, hogy az istenek velem is képesek játszani.


Végre megszólal és felzizzen a telefon a kezemben. Azonnal az orrom elé kapom. "A városban vagyok. A szalonban vagy? Elugrom hozzád." Valamiféle megkönnyebbülést érzek ennek elolvasása után, így felkelek a padról – Kibaszott bordatörés! -, s elindulok visszafele a szalonba, közben pedig pötyögök egy választ Shinjinek: "Ott hát. Elfogyott a nálam hagyott cigid.". Szerintem ennyiből tudja, hogy le fogom húzni legalább pár szállal.


Visszatérek és megkeresem a kölyköt. Nem igazán tudom, mit csináljak, úgyhogy csak odalépek hozzá és összeborzolom a haját.

- Tanítalak – mondom meg neki csendesen, aztán visszafordulok a műhelybe és toporgok. Tisztában vagyok vele, hogy most kifejezetten furcsán viselkedem, én sem értem, mit érzek és miért viselkedem így, de nem tudok megnyugodni.