96.

Tatsuki

Fel-alá járkálok, mikor a kölyök egyszeriben a jobb hónom alatt köt ki, hozzám bújik, mint valami ijedt gyerek, átkarol, és arcát óvatosan hozzám nyomja. Már nyúlnék érte, hogy a vállainál fogva szépen eltávolítsam magamról, mert engem aztán nem kell nyugtatni, attól csak ideges leszek, mikor észreveszem, hogy miféle mosollyal, és feltűnően csillogó szemekkel kapaszkodik belém. Tudja... tudja, mit jelent, amit mondtam neki az imént. Érti anélkül, hogy el kellene magyaráznom neki. Ez most nem érint túl jól, utálom, hogy ő is képes bennem olvasni. Összeszorul a torkom és képtelen vagyok félretolni Jeremyt, ahogy terveztem, ő pedig sírni kezd. Fingom sincs, mit csináljak. Szerintem örül, talán hálás, de... De miért van az, hogy ezt sokkal könnyebben megértem és le is bírom kezelni...? Persze, hogy azért, mert nem régóta vannak érzéseim.


Átfogom a fiút, bal kézzel pedig megdörgölöm a vállát. Nem akarom megnyugtatni, nem akarom különösebben azt sem, hogy befejezze a sírást, mert nem zavar az ilyesmi túlzottan, főleg úgy nem, hogy biztos vagyok benne, Jeremy örömében sír. Ez Deontól is népszerű előadás, szóval nincs min meglepődnöm, ellenben a kettejük közti hasonlóságok és különbségek immár szétmarcangolnak. Egyszerre érzek némi félelmet, fájdalmat, örömöt és izgalmat, így a nyilalló érzet ellenére is fel-felröhögök. Ez a kölyök veszélyes a nyugalmamra, de hogy el nem eresztem sosem, az kurvabiztos. Az enyém, a tanítványom és nem engedem, hogy bárki bántsa. Kegyetlenjó alvilágit nevelek belőle és még annál is jobb művészt. Azt akarom, hogy jobbá váljon nálam, ezért pedig mindent meg fogok tenni.


Nyílik az ajtó, felcsilingel valakinek a jöttét jelző szélcsengő. Én tudom, hogy ki az, így csupán az ér váratlanul, hogy Shinji mosolyog, aztán felénk dob egy-egy doboz cigarettát. Mindkettőt elkapom, teli manccsal eltolom magamtól Jeremyt, aztán az egyik dobozt zsebre nyomom, a másikat pedig sebesen elkezdem felbontani. Közben sarkon fordulok és elindulok hátra, noha hátrapillantok Shinjire, követ-e. Nem tudom, miért vonom kétségbe, hogy utánam jön, hiszen "hozzám" jött, azt meg aztán főleg, hogy végül miért nem gyújtok rá, miután még a kiválasztott szálat is a kezembe vettem, csupán visszacsúsztatom a többi közé és az egészet a magánszobám rajzasztalára dobom.