192.

Jeremy

Végre megint békén hagynak egy kicsit, így van időm felhívni Yoshit, már vagy három napja nem jelentkeztem nála. Hiányzik a hangja, meg a jelenléte is. Most már nagyon. Ugyanakkor nem leszek picsogós hülye, csak vegye fel a telót. Imádkozom, hogy ne legyen most szolgálatban, hogy most legyen szabad és tudjon velem beszélni.

- Tessék – szól bele, én pedig elfelejtek válaszolni, mert olyan jó hallani a hangját, csak szuszogok a telefonba és próbálom összekapni magam. – Jem?

- Yoshi – nyögöm ki végül. – Csak beszélj! – kérem rögtön. Én két mondatot nem tudnék összefüggően elmondani éppen.

- Rendben. – Hallom a hangján, hogy mosolyog és ez jólesik. – Éppen azt várom, hogy mikor ront rám Ryuu, hogy akkor nem tudom, essek neki egy vagon papírnak, vagy valami hasonló, ugyanis meglógtunk Shinjivel és meghajtottuk a kocsiját, csak engedélyt nem kértünk hozzá. – Elkuncogom magam, mire ő is felnevet. – De nem kell félni, minden rendben ment, senkinek nem esett semmi baja. Veled mi a helyzet?

- Tűrök – mondom meg őszintén. – Hiányzol. Meg Tatsuki is. Nem olyan poén ez itt, mint otthon.

- Bántott? Vagy csak egyszerűen nem megy a dolog?

- Megy, mármint mindent igyekszem megcsinálni, amit kér, csak a számat nem tudom befogni. A bántás pedig... inkább hagyjuk – kérem csendesen Yoshit. Csak egy-két pofont kaptam, de akkor végülis megérdemeltem.


Tatsuki sokkal jobban viseli a pofázásom, itt viszont jobb, ha csendben maradok. Lassan megszokom a dolgot és inkább a tekintetemmel és a testemmel fejezem ki, ha valami nem tetszik, bár ezt is túl hevesen. Mindegy, akkor sem vagyok hajlandó lemondani erről. Pláne, hogy eltűnt a "megbeszéljük" meg "van lehetőségem dönteni" dolog. Itt vagy megcsinálok mindent, vagy jön a büntetés, ami nekem baromira nem jön be. Utálom, hogy így van, de nem tehetek ellene semmit, Tatsukinak sincs értelme panaszkodni, így meg sem próbáltam, gondolom, a fickó megtette helyettem. Pláne, hogy tudom, hogy nem tud kiigazodni rajtam, mert ugyan meglépem a dolgokat, de utána meg úgy ugrom vissza, mintha tüzes vassal kergetne, nem mérlegelem a következményeket, de azért félek tőlük. Mindegy, ebben is fejlődni kell.

- Jem, mi a baj? – kérdezi csendesen és ez most éppen elég ahhoz, hogy felrobbantson. Folyni kezdenek a könnyeim, bár nem hagyom, hogy hallja, legalábbis nem akarom, hogy hallja.

- Semmi – suttogom a telefonba.

- Ne sírj, Jem! Semmi baj nincsen, mondd el, mi a gond.

- Vissza akarok menni. Hiányzol, hiányoztok, ennyi.

- Nem tart sokáig, hidd el. Amint rendeződik a helyzet, jössz vissza és várni foglak, rendben?

- Rendben – szipogom, de elnyomom a könnyeimet és visszagyűröm a torkomba. – Ne mondd el Tatsukinak véletlenül se.

- Nem fogom – ígéri komolyan. Hallom a hangján, hogy tényleg így lesz, én meg elkezdem visszagyűjteni az erőmet. Mire befejezem a telefont, újra kell kezdenem mindent és csak azért sem fogom könnyíteni az arab helyzetét. Nem.

- Yoshi...? – Nem tudom, mit akarok kérdezni, csak még egy kicsit beszéljen hozzám.

- Hm? Mit szeretnél? – kérdezi édesen, nekem meg csak jólesik hallani, hogy mit mond.

- Csak a hangodat hadd halljam még egy kicsit! – kérem halkan, mire hallom, hogy elkuncogja magát a vonal másik végén.

- Rendben van, akkor csak beszélek. Hiányzol, kölyök, de nemsokára újra itt leszel. Van egy csomó minden, amit majd el kell mesélnem, de nem telefonban, majd személyesen. Alig várom már, hogy megölelhesselek, hogy megint együtt aludjunk, ha máshol nem, hát nálam. Gondolom, Tatsuki elenged majd. – Levegőt vesz, mire közbevágok.

- Te is hiányzol, nagyon. Várom, hogy otthon lehessek veled. Hogy van mindenki? Deon? A többiek?

- Minden rendben, most már mindenki jól van, él és virul. Deon is rendben van, kicsit morcos néha, de ki nem? Tatsukit néha látjuk, de ez elég, Shinji már nem nyomja az ágyat, Asame halálra dolgozza magát, Kazut és Yorut mostanában nem láttam. Nekem bőven van munkám, de ettől még néha ráérek, majd legközelebb küldök SMS-t, jó?

- Jó. Most zavarlak? – kérdezek rá gyorsan, mert nem szeretném, hogy így legyen. Oké, hogy hallani akarom a hangját, de ne legyen belőle baja.

- Most éppen pihenőn vagyok, meg hát nem tudom... Valamikor megkapom azt a büntit is szerintem.

- De ugye nem keveredtetek nagy bajba?

- Hát... csak ejnye-bejnyét kaptunk. – Úgy érzem, most füllent, de akkor hagyjuk, ha nem akarja megmondani, akkor nem kell.

- Hogy kerültél Shinji kocsijába?

- Elkaptam a folyosón és nem hagytam egyedül elmenni, ha már szökni akart. Úgy nem lett volna biztonságos – meséli, mire elnevetem magam.

- Tetszett a járgány, mi?

- Naná! Szuper volt, még a lecseszést is megérte.

- De legközelebb vigyázz magadra! – Még folytatnám, de hallom, hogy valaki hív. Remek... - Mennem kell, de hívj majd, vagy írj és mikor elolvasom, válaszolok, vagy valami, de három nap nagyon hosszú.

- Rendben van, Jem, jelentkezni fogok. Menj csak és vigyázz te is, rendben? Szeretlek. – Erre sosem tudok mit mondani. Az "én is"... még nem tudom, szóval megint terelek.

- Tudom és vigyázni fogok – mondom halkan. – Szia!

- Szia!


Leteszem a telefont és már indulok is megnézni, hogy már megint mit rontottam el és miért kell rohannom. Felszedtem az erőt magamban és tudom, hogy megint visszapofázom, ha úgy adódik, nem fogom hagyni magam és most megpróbálok kevésbé félni a következményektől. Végülis egy pofon nem a világvége. Pláne nem azok után, amit az ellenőrnél láttam. Ahhoz képest ez kismiska. Csak legyen igaza Yoshinak és mehessek haza minél előbb Tatsuki mellé.


Persze velem igazán még csak nem is agresszív Araham, ha betartom, amit kér. Ennek ellenére megkapom a jó atyai pofonokat, amiktől azért már szédültem meg rendesen, de ezzel csak nevelni akar. Bezzeg mikor valaki nem tartja tiszteletben az akaratát... Ahogy akkor ég a szeme és esik neki az illetőnek, még most is kiráz tőle a hideg. Pedig annyira nagy bűnt nem is követett el, bár ezek szerint a férfi szemében igen. Ami azt illeti, én is utálom, ha hozzápiszkálnak a dolgaimhoz, de az a vad düh, amivel nekiment az ellenőrnek... Na azt nem szeretném magamon érezni, az tuti. Így is felkapja a vizet, de annyira azért nem durván. Meg mikor összeugrom kicsire, azért felhagy a durvasággal valamennyire. Bár azt hiszem, úgy lenne sokkal erősebb a dolog, ha el tudnám viselni, amit kapok, de félek. Nem is attól, hogy megüt, hanem a kifejezéstől az arcán. Annyira hajaz Lucasra és megrémít. Persze próbálom feldolgozni a múltat, de ez annyira nem egyszerű, pláne, hogy az a tekintet, az a szájhúzás... Mindegy, túljutok ezen is, vagy hazajutok, végülis mindegy. Na lássuk, már megint mi a gond. Csak lenne már vége a napnak! Legalább mikor alszom, ott lehetek, ahol lenni szeretnék.