Visszaevickélek a szobámba és elfekszem az ágyon lábamat felpolcolva, majd kezembe veszem a telefonomat. Azt hiszem, hülye ötlet volt ez a séta még így is, hogy jobb híján egy partvist használtam mankónak. Mindegy, az ember tulajdonképpen a hibáiból tanul, nem? Azt hiszem, bátran kijelenthetem, tanultam belőle, mert megint görcsben van az egész combom, így kevéske hezitálás után dobok egy sms-t Bakarinak: “Ha ráérsz ugorj be, kérlek. Megint görcsben van az egész combom.”
Miután elküldtem az sms-t Bakarinak, lerakom magam mellé a telefont és az órámra pillantok. Nem tudom, meddig tart még az a beszélgetés Asaméval Tatsukinak, de lassan jó lenne innen lelépni. Unatkozom. Most nem köt le még a kocsi tuningolásának lehetősége sem és már rég elküldtem a főiskolai jelentkezésemet is. Vagy felvesznek, vagy nem, már azt hiszem, nem rajtam fog múlni a dolog. Egyre jobban vágyom arra, hogy véget érjen a Kitamurás ügy és egy darabig megint minden visszazökkenjen a régi kerékvágásba. Nem tudom, mennyi idő telik el, de végül Bakari megjelenik és miután végigmér rajtam, egyből morcosabb lesz még a megszokottnál is. Tudom, nem úgy fekszem itt, ahogy itt hagyott, de egy percig sem akartam előtte letagadni, hogy elcsatangoltam. Az vajon mentségemre szolgál, hogy mankót használtam? Mindegy, nem számít, mert ha most lecsesz, akkor igaza van, aláírom. Nem vagyok, hülye és felelőtlen, ezért a lebaszást is vállalom.
- Te vagy nem veszed komolyan azt, amit mondok neked, vagy annyira nyughatatlan vagy, hogy nem bírsz a seggeden ülni - szólal meg szigorúan. Az utóbbi is igaz, de őt vagy Ryuut akartam megkeresni, jelenleg tényleg nem terveztem elbaszni a dolgokat, bármennyire is úgy tűnik. - Ha kórházba kerülsz, Tatsukival maximum telefonon tarthatod a kapcsolatot, mert egyetlen egybe nem teszi be a lábát semmiért, inkább meghal - jelenti be teljesen komolyan, azzal ugyanúgy, ahogy korábban, végigvizsgálja a lábam és kioldja a görcsöt is. Ajkamba harapva, csak egy szusszanással tűröm a hirtelen keletkező fájdalmat. Valljuk be, Tatsukival sakkban tud tartani azért és tisztában vagyok azzal, hogy akkor napokig lemondhatok arról, hogy a tetoválót látom, nincs az a csoda, ami következtében meglátogatna a kórházban. - Egy fél órán át megint jót fog tenni a lábadnak, ha tíz perces váltásokkal jeges borogatást kap. - Bólintok, hogy rendben.
- Nem volt betervezve az ugrálás - vallom be neki őszintén. - Ryuut nem értem el telefonon, az azonban egy másik tény, hogy téged meg sem próbáltalak, de titeket kerestelek voltaképpen. Nem hiányzik nekem sem a kórház, ebben biztos lehetsz - mondom komolyan.
- Ryuuichivel Tatsuki beszél Asame dolgozószobájában, én most itt vagyok, előállhatsz az óhajoddal.
- Ennék valamit és akkor kellene jég is, mert ez már nem fogja bírni - mondom lemondóan.
- Intézkedem - morogja, azzal kimegy. Pár perc múlva főtt étellel tér vissza a szobába. Ahogy nézem, tájékoztatta Ayakot arról, hogy nekem lesz a kaja, mert a néni úgy pakolt belőle, hogy az biztos elfogyjon. Leteszi tálcástól a yakisobát az éjjeliszekrényre, majd a borogatást, amit hozott, a lábamra teszi, s csak utána rakja ölembe a ételt. - Van még valami?
- Nem. Köszi - felelek neki és eléggé úgy érzem magam, mint egy taknyos kölyök, akit apu lecseszett és már bánja, amit tett. Valahol tényleg így van a dolog, mármint azon része, hogy bánom az ugrálást, de egyszerűen muszáj volt. Lassan látok neki falatozni.
Bakari leül mellém az ágyra és rágyújt. Nagy sóhajjal fújja ki a füstöt és erősen úgy fest, hogy gondolkodik valamin, de nem engem néz, hanem csak el valamerre, én pedig miközben komótosan falatozom, őt figyelem.
- Tatsuki mindig bírta a furcsa kölyköket. Azt, aki hallgatag, nem mutatja ki, hogy fél és a legreménytelenebb helyzetben is előre lépdel, vagy legalábbis próbál. Azt, aki úgy viszonyul a világhoz, mintha az ő fenekéből jönne a fény. Azt, aki passzívan kiharcolja magának, hogy valamire becsüljék. Azt, aki önmagával száll szembe teljesen céltalanul, de nem értelmetlenül. Azt, aki csendes, titkolózik, miközben a legnagyobb szüksége arra van, hogy figyeljenek rá. Nekem semmi bajom veletek - jelenti ki csendesen. - Anait nagyon kedvelem, Deont a kezdeti ellenszenv ellenére megkedveltem, veled sosem volt problémám, Jeremy meg még bőven keresi a helyét. Mi jelentünk valamit Tatsuki számára, de ha mi ellenségeskedünk, azzal ő nem fog tudni mit kezdeni, mert aki embereket hoz össze, békít meg és tesz kezessé, az Deon. Amikor a kölyök mellé kerültem - kezd mesélni továbbra is csendesen beszélve, most nem azzal a hideg, színtelen hangon, mint szokott -, csak azért az egyért voltam hálás neki, mert ő megcsinálta, amit én húsz éven keresztül próbáltam. Egyszerűen ő ezt kapta tehetségnek, megszelídíteni a vadállatokat. Ha valakiről el tudom hinni, hogy meg tud simogatni egy tigrist, akkor az Deon. Irreális bátorságot kapott és valami isteni tehetséget ahhoz, hogy az emberekből kihozza a legjobbat. Anai a jelentéktelenségével jelentős, jó képességű, szelíd lány, aki időnként elvarázsolja az apját. Ami neki nem sikerül, azt Jeremy csinálja meg. A srác észre sem veszi, mert számára teljesen természetes, de folyton olyan dolgokat csinál, amik Tatsukinak idegenek, de mióta vele él a kölyök és időnként kijárnak Yanamihoz, meg a három kisebbhez, Tatsukiban felébredt az érdeklődés a saját gyerekei iránt. Időnként meglátogatja a kisebbeket, így azok már nem válhatnak majd olyanná, mint Kageru, Katsuri és Tamaki. Remek alvilágiak, szó sem róla, de a két fiatalabban nincs semmi kötődés, függetlenek akarnak lenni, amit a Kitamurás balhé lezavarása után vagy enged nekik Tatsuki, vagy újabb harcok lesznek. Kár áltatnunk magunkat, az idő eljár felettünk, tapasztaltak vagyunk, ő is, én is, de ahogy a technikai vívmányok fejlődnek, úgy a friss vér is mindig elmossa a régit - magyarázza komoran, én pedig továbbra is csendesen figyelem őt. Nem szívja a cigarettáját, inkább csak a kezében van, lepergeti róla néha a hamut és a füstjét figyeli. - Tatsuki sosem értett meg olyan dolgokat, mint a szerelem, a család, a boldogság, a barátság, a szeretet. Meghívtuk őt az otthonunkba Rikával, Masami körberajongta, mikor elmúlt a félelme, Tatsuki pedig úgy nézett ránk, mintha egy másik bolygóról jöttünk volna. Nem értette, miért nevetünk, ha a gyerek hasra esik, nyög egyet, elgondolkodik, hogy most sírjon-e, fáj-e annyira, hogy sírjon, aztán felpattan és szalad tovább, mintha mi sem történt volna, vagy miért fontos az, hogy mind egy asztalhoz ülve együtt együnk. Ezek normális, egyszerű, fontos dolgok - magyarázza. - Már tudja, mit jelent boldognak lenni és az is. Melletted az, látom rajta. Nem mesél, egy szót nem lenne hajlandó mondani arról, hogy mit csináltok, amihez nincs köze ahhoz, hogy homofób vagyok, hanem a kapcsolatotok olyan kincs a számára, amit senkinek sem akar még csak megmutatni sem. Mégis tudom, hogy azok, amik miatt engem UFO-nak nézett évekkel ezelőtt, most ott vannak az életében. Miattatok, kölykök miatt - jelenti ki. - Lehet, hogy megcsalt az orrom, vagy rossz volt a szimatom, és semmi közöd ahhoz, hogy Jeremy megint kiakadt, de ha igen, akkor ezeket az összefüggéseket is gondold végig - kér komolyan, miközben elnyomja a cigarettája csikkjét. - Ha nekiálltok marni egymást - folytatja és feláll az ágyról, ezzel hátat fordítva nekem -, az Tatsukinak lesz a legkínosabb, mert őt kényszerítitek választásra közöttetek és bárhogy is dönt, csak rövidet húzhat. Mellesleg teljesen egyértelmű, hogy ki mellett kell kiállnia, ahogy az egész sorrend őbenne. Szereti Deont, egyszerű szeretettel. Szeret téged, olyan igazi, mély szeretettel és szerelemmel. Szereti Anait, bár ez csak abban látszik, ahogy bánik vele, mert kivételezik Anaival és vigyáz rá, mint egy törékeny virágra. És szerintem Jeremyt is szereti, máskülönben sokkal rosszabb sora lenne és nem élne olyan nagylábon. Megölte volna Yoshimit, mert az, hogy ő, te és Jeremy elbuktok, az belefér, a kölyköt viszont úgy tudja magától távol tartani, ha Yoshimit életben hagyja. Ez a záloga annak, hogy a kis törpe az őszinte rajongásával ne fojtsa őt meg és neked ne legyen okod úgy morogni, vicsorogni és ugatni, mint egy veszett vérebnek. Abból, amit ma láttam Yoshiminél, egyértelmű, hogy idegesíti őt, és az, hogy nem ölte meg, pedig valószínűleg azt tette volna, ha átlagos esetről lenne szó, az neked és Jeremynek egy gesztus. Vakard össze magad és tanítsd azt a szerencsétlent - kéri komolyan -, mert Tatsukinak semmibe se telik megölni és a helyére rakni Terukit, ahogy Jeremyt is tudja pótolni Rickel. De nem akarja. Számít neki a kis vakarcs és addig, amíg őt nem árulja el, ki fog állni mellette. Eltökélt szándéka tanítani, mert a tehetség, amit kapott, Tatsukinak ér ennyi problémát, mint amennyi Jeremyvel jár. Nem számít, ha szajha marad, mert ha megtanul harcolni és végre nem önmagába fog belemarni, ha dühös lesz valakire, hanem odaharap, kiválóan használható lesz. Eijire még emlékszel, igaz? - kérdezi, de rögtön folytatja, hiszen tudja, hogy emlékszem a srácra. - Deon nem tévedett vele kapcsolatban, az a kis vipera remekül értett hozzá, hogyan férkőzzön közel valakihez, becsültesse le magát és okozzon dupla meglepetést, érje el, amit akar, amik miatt Tatsukinak rengeteg fejfájást okozott. De Eijit utálta és tudta, hogy veszélyes, ezért kínált neki lehetőséget arra, hogy elbukjon, még akkor is, ha ezzel nagy kockázatot kellett vállalnia. Jeremyt kedveli és a tehetsége miatt inkább szívja a fogát, mintsem csak úgy hagyja elúszni a kölyköt a halakkal. Deonnal is évekig ez volt, rühelltem miatta, de ha most ránézek, örülök, hogy Tatsuki sosem adta fel, mert a srácnak köszönhetők az első lépések, amiket Tatsuki visszalépett önmaga felé - vallja be. - Húsz éves kora óta ismerem, tehát elmondhatom magamról, hogy sok mindent tudok róla. Ez alatt a húsz év alatt láttam kihalni belőle minden megmaradt emberi vonást és az elmúlt egy, maximum másfél évben ezek térnek vissza. Ez egy folyamat, amit vissza lehet fordítani, ugyanúgy ki tudjátok belőle ölni az embert, ahogy az apja tette. Vedd el tőle azt, akit szeret, ölesd meg vele, aki fontos neki és többé nem lesz más, csak egy vadbarom, aki csupán a pusztítást ismeri. - Mondandója végeztével három öles lépéssel az ajtó felé indul, de megáll és hátrapillant rám.
- Ha a célom az lenne, hogy összeugorjak Jeremyvel, már akkor megtettem volna, mikor Tatsuki először kefélte meg a kölyköt - kezdek bele csendesen, lenyelve az utolsó falatot. - Deon mellett az ember sok mindent megtanul, felismerni és kezelni is olyan jeleket, amiket próbál elfojtani, hogy ne adja ki magából az indulatot, ne dühöngjön, sírjon. Minél tovább nyeli ezeket, annál rosszabb lesz az egész. Az elején tisztáztam Jeremyvel, hogy nincs vele bajom, továbbra is ezt tartom, bármi történik. Tatsukinak fontos a kölyök, így amennyire kell, védem. Valószínűleg az indokaim sokszor nem érthetőek, de ha most nem robbantom ki ezt Jeremyből, később sokkal rosszabb lesz, és ezt Deon révén tapasztaltam - fejezem be. - Még mindig hiszem és bízom abban, hogy Yoshimi alkalmas Jeremy mellé. Választhattam volna Terukit, sokáig gondolkoztam azon, hogy ő vagy Yoshi és nem azért, mert Teru megsérült pár éve. Deonhoz tartozom, ám Tatsuki ugyanolyan fontos számomra, mint mi vagyunk neki.
- Deon és Jeremy hasonlít, de nem annyira, hogy ami az egyiknél működik, az ugyanúgy működjön a másiknál - mondja, azzal elhagyja a szobát.
Felsóhajtok, amint bezáródik a férfi mögött az ajtó. Nem tervezek összeugrani Jeremyvel, legalábbis úgy nem, ahogy az esetleg tűnhet kívülről. Hidegen hagy a kölyök nyomora, de Tatsuki miatt igenis érdekel, mi van és mi lesz vele. Fontos nekem a tetováló, éppen ezért minden, ami hozzá tartozik, ami vele kapcsolatos, ugyanúgy számít, mint ő maga. Ember vagyok, hibázom, mérek fel rosszul én is helyzeteket, de ezeket sosem tagadtam. Persze, minden szép és jó lenne, ha sosem hibáznánk, de akkor mi a fasznak élni? Túl egyhangú lenne minden.
Félrerakom a tálcát, miközben közelebb húzom magamhoz a laptopot, s felnyitva azt mégis csak megnyitom a tervezőprogramot, a Nissanhoz tartozó tervrajzokat, és minden műszaki adatot, majd rákeresek a legújabb tuningokra, ami a kocsival kapcsolatos. Ez legalább még mindig leköt, főleg, mikor merő unalomból játszhatok a tervezőprogrammal, változtathatom a spojlerek nagyságát, milyenségét, az autó színét, mintáját. Csak a poén kedvéért szoktam teljesen más színeket is kipróbálni, de valahogy midnegyik túl idétlennek tűnik hozzám. Még talán a tűzvörös és fekete az, ami jó.
Teruki, Raktari, Yoshi... A hármójuk barátsága mindigis lenyűgözött és őszintén vágytam arra, hogy ez nekem is egyszer megadasson, de nem így lett, s bár Yorut visszakaptam, ez a barátság cseppet sem olyan, mint amilyen volt nyolc éves korunkban, vagy mint az övék. Mikor idekerültem, nem érdekelt senki, elzárkóztam, elvonultam, elutasítottam minden közeledést, de erre megvolt minden okom. Hamar lettem kiközösített persze és most is az vagyok, mert azzal, hogy Ryuu a helyére szán, kiemelt közülük, pedig sosem éreztem és gondoltam azt, hogy több vagyok náluk. Sőt... Mind testőrdinasztia sarjai, én pedig egy utcáról bekeveredett senki vagyok hozzájuk képest, mégis hamar lettem én a célpontjuk, sokáig a szórakozásuk, mert "csesztessük a kis senkit" alapon valamivel mindig betaláltak. Ilyen az élet. Leszartam, de ettől még nem voltam kibékülve vele. Végül már nem számított, hol, mikor és hogyan rúgnak belém, felálltam és mentem tovább.
Tatsukinak igaza van. Semmibe fognak venni, ha hagyom, de ez számomra megint olyan valami, amivel előbb magamnak kell megbirkóznom, egy újabb határfeszegetés. Nem kérem, hogy szeressenek, nincs rá szükségem, azt sem várom el, hogy bárki megértsen, egyszerűen csak fogadjanak el.
Elfekszem az ágyon ölembe véve a gépet és eljátszadozva a spojlerekkel, tuninggal, miközben tíz percenként leveszem lábamról a borogatást, majd visszarakom, ahogy Bakari utasított, s mivel a megszabott idő letelik, félrerakom azt az ágy mellé, hogy a padló legyen tőle vizes. Azt könnyebb feltörölni amúgy is. Visszahelyezkedem, s egy darabig még bámulom a monitort, de az unalom megint úrrá lesz rajtam, s lehunyva szemem hagyom, hogy elnyeljen az álom. Jobb dolgom úgysincs, hát most kialszom magam egy időre megint.
- Nem. Köszi - felelek neki és eléggé úgy érzem magam, mint egy taknyos kölyök, akit apu lecseszett és már bánja, amit tett. Valahol tényleg így van a dolog, mármint azon része, hogy bánom az ugrálást, de egyszerűen muszáj volt. Lassan látok neki falatozni.
Bakari leül mellém az ágyra és rágyújt. Nagy sóhajjal fújja ki a füstöt és erősen úgy fest, hogy gondolkodik valamin, de nem engem néz, hanem csak el valamerre, én pedig miközben komótosan falatozom, őt figyelem.
- Tatsuki mindig bírta a furcsa kölyköket. Azt, aki hallgatag, nem mutatja ki, hogy fél és a legreménytelenebb helyzetben is előre lépdel, vagy legalábbis próbál. Azt, aki úgy viszonyul a világhoz, mintha az ő fenekéből jönne a fény. Azt, aki passzívan kiharcolja magának, hogy valamire becsüljék. Azt, aki önmagával száll szembe teljesen céltalanul, de nem értelmetlenül. Azt, aki csendes, titkolózik, miközben a legnagyobb szüksége arra van, hogy figyeljenek rá. Nekem semmi bajom veletek - jelenti ki csendesen. - Anait nagyon kedvelem, Deont a kezdeti ellenszenv ellenére megkedveltem, veled sosem volt problémám, Jeremy meg még bőven keresi a helyét. Mi jelentünk valamit Tatsuki számára, de ha mi ellenségeskedünk, azzal ő nem fog tudni mit kezdeni, mert aki embereket hoz össze, békít meg és tesz kezessé, az Deon. Amikor a kölyök mellé kerültem - kezd mesélni továbbra is csendesen beszélve, most nem azzal a hideg, színtelen hangon, mint szokott -, csak azért az egyért voltam hálás neki, mert ő megcsinálta, amit én húsz éven keresztül próbáltam. Egyszerűen ő ezt kapta tehetségnek, megszelídíteni a vadállatokat. Ha valakiről el tudom hinni, hogy meg tud simogatni egy tigrist, akkor az Deon. Irreális bátorságot kapott és valami isteni tehetséget ahhoz, hogy az emberekből kihozza a legjobbat. Anai a jelentéktelenségével jelentős, jó képességű, szelíd lány, aki időnként elvarázsolja az apját. Ami neki nem sikerül, azt Jeremy csinálja meg. A srác észre sem veszi, mert számára teljesen természetes, de folyton olyan dolgokat csinál, amik Tatsukinak idegenek, de mióta vele él a kölyök és időnként kijárnak Yanamihoz, meg a három kisebbhez, Tatsukiban felébredt az érdeklődés a saját gyerekei iránt. Időnként meglátogatja a kisebbeket, így azok már nem válhatnak majd olyanná, mint Kageru, Katsuri és Tamaki. Remek alvilágiak, szó sem róla, de a két fiatalabban nincs semmi kötődés, függetlenek akarnak lenni, amit a Kitamurás balhé lezavarása után vagy enged nekik Tatsuki, vagy újabb harcok lesznek. Kár áltatnunk magunkat, az idő eljár felettünk, tapasztaltak vagyunk, ő is, én is, de ahogy a technikai vívmányok fejlődnek, úgy a friss vér is mindig elmossa a régit - magyarázza komoran, én pedig továbbra is csendesen figyelem őt. Nem szívja a cigarettáját, inkább csak a kezében van, lepergeti róla néha a hamut és a füstjét figyeli. - Tatsuki sosem értett meg olyan dolgokat, mint a szerelem, a család, a boldogság, a barátság, a szeretet. Meghívtuk őt az otthonunkba Rikával, Masami körberajongta, mikor elmúlt a félelme, Tatsuki pedig úgy nézett ránk, mintha egy másik bolygóról jöttünk volna. Nem értette, miért nevetünk, ha a gyerek hasra esik, nyög egyet, elgondolkodik, hogy most sírjon-e, fáj-e annyira, hogy sírjon, aztán felpattan és szalad tovább, mintha mi sem történt volna, vagy miért fontos az, hogy mind egy asztalhoz ülve együtt együnk. Ezek normális, egyszerű, fontos dolgok - magyarázza. - Már tudja, mit jelent boldognak lenni és az is. Melletted az, látom rajta. Nem mesél, egy szót nem lenne hajlandó mondani arról, hogy mit csináltok, amihez nincs köze ahhoz, hogy homofób vagyok, hanem a kapcsolatotok olyan kincs a számára, amit senkinek sem akar még csak megmutatni sem. Mégis tudom, hogy azok, amik miatt engem UFO-nak nézett évekkel ezelőtt, most ott vannak az életében. Miattatok, kölykök miatt - jelenti ki. - Lehet, hogy megcsalt az orrom, vagy rossz volt a szimatom, és semmi közöd ahhoz, hogy Jeremy megint kiakadt, de ha igen, akkor ezeket az összefüggéseket is gondold végig - kér komolyan, miközben elnyomja a cigarettája csikkjét. - Ha nekiálltok marni egymást - folytatja és feláll az ágyról, ezzel hátat fordítva nekem -, az Tatsukinak lesz a legkínosabb, mert őt kényszerítitek választásra közöttetek és bárhogy is dönt, csak rövidet húzhat. Mellesleg teljesen egyértelmű, hogy ki mellett kell kiállnia, ahogy az egész sorrend őbenne. Szereti Deont, egyszerű szeretettel. Szeret téged, olyan igazi, mély szeretettel és szerelemmel. Szereti Anait, bár ez csak abban látszik, ahogy bánik vele, mert kivételezik Anaival és vigyáz rá, mint egy törékeny virágra. És szerintem Jeremyt is szereti, máskülönben sokkal rosszabb sora lenne és nem élne olyan nagylábon. Megölte volna Yoshimit, mert az, hogy ő, te és Jeremy elbuktok, az belefér, a kölyköt viszont úgy tudja magától távol tartani, ha Yoshimit életben hagyja. Ez a záloga annak, hogy a kis törpe az őszinte rajongásával ne fojtsa őt meg és neked ne legyen okod úgy morogni, vicsorogni és ugatni, mint egy veszett vérebnek. Abból, amit ma láttam Yoshiminél, egyértelmű, hogy idegesíti őt, és az, hogy nem ölte meg, pedig valószínűleg azt tette volna, ha átlagos esetről lenne szó, az neked és Jeremynek egy gesztus. Vakard össze magad és tanítsd azt a szerencsétlent - kéri komolyan -, mert Tatsukinak semmibe se telik megölni és a helyére rakni Terukit, ahogy Jeremyt is tudja pótolni Rickel. De nem akarja. Számít neki a kis vakarcs és addig, amíg őt nem árulja el, ki fog állni mellette. Eltökélt szándéka tanítani, mert a tehetség, amit kapott, Tatsukinak ér ennyi problémát, mint amennyi Jeremyvel jár. Nem számít, ha szajha marad, mert ha megtanul harcolni és végre nem önmagába fog belemarni, ha dühös lesz valakire, hanem odaharap, kiválóan használható lesz. Eijire még emlékszel, igaz? - kérdezi, de rögtön folytatja, hiszen tudja, hogy emlékszem a srácra. - Deon nem tévedett vele kapcsolatban, az a kis vipera remekül értett hozzá, hogyan férkőzzön közel valakihez, becsültesse le magát és okozzon dupla meglepetést, érje el, amit akar, amik miatt Tatsukinak rengeteg fejfájást okozott. De Eijit utálta és tudta, hogy veszélyes, ezért kínált neki lehetőséget arra, hogy elbukjon, még akkor is, ha ezzel nagy kockázatot kellett vállalnia. Jeremyt kedveli és a tehetsége miatt inkább szívja a fogát, mintsem csak úgy hagyja elúszni a kölyköt a halakkal. Deonnal is évekig ez volt, rühelltem miatta, de ha most ránézek, örülök, hogy Tatsuki sosem adta fel, mert a srácnak köszönhetők az első lépések, amiket Tatsuki visszalépett önmaga felé - vallja be. - Húsz éves kora óta ismerem, tehát elmondhatom magamról, hogy sok mindent tudok róla. Ez alatt a húsz év alatt láttam kihalni belőle minden megmaradt emberi vonást és az elmúlt egy, maximum másfél évben ezek térnek vissza. Ez egy folyamat, amit vissza lehet fordítani, ugyanúgy ki tudjátok belőle ölni az embert, ahogy az apja tette. Vedd el tőle azt, akit szeret, ölesd meg vele, aki fontos neki és többé nem lesz más, csak egy vadbarom, aki csupán a pusztítást ismeri. - Mondandója végeztével három öles lépéssel az ajtó felé indul, de megáll és hátrapillant rám.
- Ha a célom az lenne, hogy összeugorjak Jeremyvel, már akkor megtettem volna, mikor Tatsuki először kefélte meg a kölyköt - kezdek bele csendesen, lenyelve az utolsó falatot. - Deon mellett az ember sok mindent megtanul, felismerni és kezelni is olyan jeleket, amiket próbál elfojtani, hogy ne adja ki magából az indulatot, ne dühöngjön, sírjon. Minél tovább nyeli ezeket, annál rosszabb lesz az egész. Az elején tisztáztam Jeremyvel, hogy nincs vele bajom, továbbra is ezt tartom, bármi történik. Tatsukinak fontos a kölyök, így amennyire kell, védem. Valószínűleg az indokaim sokszor nem érthetőek, de ha most nem robbantom ki ezt Jeremyből, később sokkal rosszabb lesz, és ezt Deon révén tapasztaltam - fejezem be. - Még mindig hiszem és bízom abban, hogy Yoshimi alkalmas Jeremy mellé. Választhattam volna Terukit, sokáig gondolkoztam azon, hogy ő vagy Yoshi és nem azért, mert Teru megsérült pár éve. Deonhoz tartozom, ám Tatsuki ugyanolyan fontos számomra, mint mi vagyunk neki.
- Deon és Jeremy hasonlít, de nem annyira, hogy ami az egyiknél működik, az ugyanúgy működjön a másiknál - mondja, azzal elhagyja a szobát.
Felsóhajtok, amint bezáródik a férfi mögött az ajtó. Nem tervezek összeugrani Jeremyvel, legalábbis úgy nem, ahogy az esetleg tűnhet kívülről. Hidegen hagy a kölyök nyomora, de Tatsuki miatt igenis érdekel, mi van és mi lesz vele. Fontos nekem a tetováló, éppen ezért minden, ami hozzá tartozik, ami vele kapcsolatos, ugyanúgy számít, mint ő maga. Ember vagyok, hibázom, mérek fel rosszul én is helyzeteket, de ezeket sosem tagadtam. Persze, minden szép és jó lenne, ha sosem hibáznánk, de akkor mi a fasznak élni? Túl egyhangú lenne minden.
Félrerakom a tálcát, miközben közelebb húzom magamhoz a laptopot, s felnyitva azt mégis csak megnyitom a tervezőprogramot, a Nissanhoz tartozó tervrajzokat, és minden műszaki adatot, majd rákeresek a legújabb tuningokra, ami a kocsival kapcsolatos. Ez legalább még mindig leköt, főleg, mikor merő unalomból játszhatok a tervezőprogrammal, változtathatom a spojlerek nagyságát, milyenségét, az autó színét, mintáját. Csak a poén kedvéért szoktam teljesen más színeket is kipróbálni, de valahogy midnegyik túl idétlennek tűnik hozzám. Még talán a tűzvörös és fekete az, ami jó.
Teruki, Raktari, Yoshi... A hármójuk barátsága mindigis lenyűgözött és őszintén vágytam arra, hogy ez nekem is egyszer megadasson, de nem így lett, s bár Yorut visszakaptam, ez a barátság cseppet sem olyan, mint amilyen volt nyolc éves korunkban, vagy mint az övék. Mikor idekerültem, nem érdekelt senki, elzárkóztam, elvonultam, elutasítottam minden közeledést, de erre megvolt minden okom. Hamar lettem kiközösített persze és most is az vagyok, mert azzal, hogy Ryuu a helyére szán, kiemelt közülük, pedig sosem éreztem és gondoltam azt, hogy több vagyok náluk. Sőt... Mind testőrdinasztia sarjai, én pedig egy utcáról bekeveredett senki vagyok hozzájuk képest, mégis hamar lettem én a célpontjuk, sokáig a szórakozásuk, mert "csesztessük a kis senkit" alapon valamivel mindig betaláltak. Ilyen az élet. Leszartam, de ettől még nem voltam kibékülve vele. Végül már nem számított, hol, mikor és hogyan rúgnak belém, felálltam és mentem tovább.
Tatsukinak igaza van. Semmibe fognak venni, ha hagyom, de ez számomra megint olyan valami, amivel előbb magamnak kell megbirkóznom, egy újabb határfeszegetés. Nem kérem, hogy szeressenek, nincs rá szükségem, azt sem várom el, hogy bárki megértsen, egyszerűen csak fogadjanak el.
Elfekszem az ágyon ölembe véve a gépet és eljátszadozva a spojlerekkel, tuninggal, miközben tíz percenként leveszem lábamról a borogatást, majd visszarakom, ahogy Bakari utasított, s mivel a megszabott idő letelik, félrerakom azt az ágy mellé, hogy a padló legyen tőle vizes. Azt könnyebb feltörölni amúgy is. Visszahelyezkedem, s egy darabig még bámulom a monitort, de az unalom megint úrrá lesz rajtam, s lehunyva szemem hagyom, hogy elnyeljen az álom. Jobb dolgom úgysincs, hát most kialszom magam egy időre megint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése