6.

Jeremy

Mikor feljöttem vissza, Yoshi már sehol sem volt, ráadásul üzenetet sem hagyott. Ezek szerint nem engem kezdett el keresni, ebben is biztos vagyok. Elgondolkodva ülök fel az ágyra, de megakad a szemem valamin, ami a földön fekszik az egyik szekrény alatt. Raktari kulcsa... Szinte biztos vagyok benne, hogy ez fontos és most fontos. Lemászom érte, de nem tudok mit kezdeni vele, csak szorongatom, nézem, pörgetem. Megegyeztem magammal, hogy hagyom Yoshit dönteni, de valahol tudom, hogy nekünk nincs tovább. Nem feltétlenül Raktari miatt, egyszerűen csak ezt érzem. A tegnap éjjel után...


Végül nyílik az ajtó és Yoshi lép be rajta. Gondterheltnek látszik, valami gond van, érzem. Erősebben markolok rá a kulcsra, ugyanakkor csak közelebb sétál és felül az ágyra. Feszült és talán ideges is.

- Raktari elment. - Mintha nem tudnám... Tegnap ez teljesen bizonyossá vált számomra, mégis mozdulnék is Yoshi felé, hogy átkaroljam, hogy nyugtassam, de félúton megakad a mozdulat. - A mi hibánk. - Felnyögök, mert ebből a mondatból sütött, hogy nem így gondolja, hogy ezt az én hibámnak tekinti. Látom, hogy ő is rájön erre, mire vállat von. Nem értem, de nem tetszik ez a menet.

- Sajnálom - suttogom. Őszintén így gondolom.

- Már teljesen mindegy, lehet, sosem jön vissza.

- Vissza fog - mondom komolyan. Megmondta, hogy keresni fogja Yoshit, csak nem tudom, mikor. - De sikerült döntened?

- Igen, de nem miatta. - Nagyot nyelek. - Jeremy, ennek még van értelme? - Minek? Értetlenül nézek fel rá, aztán lekoppan. Szóval, hogy nekünk... Van!

- Nem tudom - hazudok halkan, de nem hagyom remegni a hangom. Az ő döntése kell, hogy legyen, minden belső izé és kötelesség nélkül.

- Szeretlek, ezt tudod. De hónapok óta húzzuk egymást, hol te, hol én csinálunk olyat, ami a másiknak nem elfogadható. Egyre gyengébbek kezdünk lenni. Egyre kisebb az összhang. - Megmagyaráz, csak nem értem, miért. Minek ennek ekkora hátteret keríteni? Nem zárhatnánk le fél percben, hogy utána nyugodtan sírjak, vagy romboljak, vagy akármi? Mert engem ez feszít most belül kurvára.

- Akkor fejezzük be? - Színtelenné válik a hangom. Nem akarom, hogy érezze, mi dúl bennem, ne emiatt maradjon esetleg. Aprót bólint, mire én is. Akkor fejezzük be, legyen itt vége ennek, végülis ezen agyalok hónapok óta, talán itt volt az ideje már. Csak fáj, lüktetve, mélyen, de fáj. A tegnap éjjel nekem is felnyitotta a szemem. Ez a fél év valóban hullámzó volt, de összességében jó. Visszakaptam sok mindent, de ha ezen most kezdek el elmélkedni, akkor perceken belül bőgni fogok.

- De ez nem változtat azon, hogy a kutyád vagyok, hogy segítek és támogatlak mindenben. - Aprót bólintok. Most nem tudok megszólalni. - Ha Raktari visszajön...

- Add ezt vissza neki! - vágok a szavába. Nem, erre még nem vagyok felkészülve, bár igyekeztem megtenni, de nem ment. Yoshi kezébe nyomom a kulcsát, majd egy hirtelen ötlettel közel húzódom hozzá és megcsókolom. Csak még egyszer, utoljára...! Gyengéden csókol vissza, ténylegesen is búcsúzva. - Köszönök mindent - mondom végül komolyan a szemeibe nézve. Látom, hogy ő is megszenvedi ezt most, szóval itt az ideje abbahagyni a kínzást. Magát is, engem is kínoz. - Menj! - kérem csendesen, szelíden. - Hozd rendbe a gondolataidat teljesen, dönts mindenről! Később úgyis beszélünk még - mondom komolyan.

- Jeremy...

- Ne most. Nem haragszom. Igazad van, ennek már így semmi értelme. Hiányozni fogsz, igen, de megmaradsz a bizalmasomnak, a kutyámnak, a barátomnak. Ezért hálás vagyok. - Rövidre akarom zárni a témát. - Menj és kerítsd elő Raktarit! - kérem csendesen, de most már határozottabban, mire feláll, de még visszanéz rám az ajtóból. Biccentek neki, és most véglegesen kisétál azon az ajtón és mégis marad. Hülye egy helyzet.


Eldobom magam az ágyon, felsóhajtva húzom fel a lábaimat és próbálok minél kisebbé válni. Vártam ezt már egy ideje és végülis békésen zárult, közös megegyezésre. Tudtam, hogy egyszer el kell engednem, hogy nem lesz mindig az enyém, csak... csak most az eddig rengő föld elindult és attól félek, beterít. Nem tudok sírni, már nem megy, képtelen vagyok rá, csak fekszem és a semmibe meredve agyalok ezen az egészen. Emlékek, képek, helyek, gondolatok, érzések, minden bennem kavarog és lassan meg fog fojtani. El kellene mennem innen, egyedül... Teruki val'szeg meg tudna ölni, hiszem Raktari a barátja. Deon is kicsinál, ha elmondom neki, mi történt. Akkor meg kihez forduljak? Aludni kéne rá egyet, de az sem megy, pedig alig aludtam éjjel. Sőt... egy percet sem, de ez részletkérdés. Miért nincs itt Tatsuki, hogy két jól irányzott lelki gyomrossal helyre pakoljon? Hiányzik és ő sincsen itt. Akkor most kire támaszkodhatok. Kétségbeesettnek érzem magam, mert nem találom a kiutat. Nincs! Kihez forduljak? Kinek mit mondjak el? Végül meghozom a döntés hosszú mérlegelés után és dobok egy sms-t Deonnak: “Át tudnál jönni a szobámba?”. Jelen helyzetben arra nem érzem képesnek magam, hogy lemásszak az ágyról, itt most jó. Remélem, tud jönni ő vagy bárki más. Azt hiszem, nem leszek megdicsérve, örülhetek, ha nem dobnak ki most már innen, mert a harmadik testőrüket sikerül kilapátolnom innen. Biztosan imádni fogja Asame is... Akkor viszont hova fogok menni? Cikáznak az agyamban a gondolatok, keresem a megoldást, ami csak nem akar jönni és ahogy telnek a percek, egyre inkább esem pánikba.


Deon olyan fél óra múlva talál be. A haja csatakos, tincsekre tapadt, ami egyaránt tulajdonítható a zuhanynak, ami alól nemrég kerülhetett ki, meg az edzésnek, amit valószínűleg tartott. Az ingét igazgatva lép be, de aztán sietve terem mellettem az ágyon és aggódó képpel simogatja meg a fejem. Jólesik a közelsége, hogy itt van, de tudom, hogy dühös lesz, hogy ki fog akadni. Nem baj, hordjon el mindennek, kiabáljon, üvöltsön, utáljon, csak ne hagyjon magamra.

- Mi a fene történt? - kérdezi riadtan. Láthatóan semmit sem ért. Nem csodálom, gondolom ő nem tud semmit.

- Tegnap rohadtul elcsesztem mindent. Tegnap idehívtam Raktarit... lefeküdtünk vele... elment... a házból is... Yoshival befejeztük, most már véglegesen - darálom el a lényeget kásásan, de nem tudok felnézni Deonra, mert nem akarom látni, ami most jön. Félek, hogy utálni fog, hogy megharagszik és ő is itt hagy. Felsandítok rá, mikor már percekig nem reagál, de látom, hogy megdöbbent, erre nem számított, azonban végül rám hajol és alám nyúlva karol át. Ez megadja a kezdőlökést, amire eddig vártam és felzokogok. Valahogy minden szétcsúszott. Ebben a pillanatban elvesztem a kontrollt is és elkezdenek dőlni belőlem a szavak. - Asame ki fog dobni... újabb testőr mínusz... sajnálom... nem ezt akartam... csak, hogy legyen már valami végre, mert ez az állapot nem működött tovább. Leültünk Yoshival beszélni... de akkor már tök mindegy volt. Idehívtam... felajánlottam, hogy legyen a harmadik, aztán csak zajlottak az események, én meg hagytam. Úgy szeretkeztek, ahogy velem még senki sosem... már tudtam, hogy ennyi volt. Aztán Raktari kisétált innen. Tudtam, hogy elmegy, de nem tudtam megakadályozni. Vártam, hogy Yoshi hogyan reagál. Azt hittem, dühös lesz, hogy kiabálni fog, de csak csendben közölte, hogy vége, hogy ennyi volt. Tudtam, számítottam rá már egy ideje, csak most nem tudom... nem akarok itt maradni - nyögöm ki a végét. - Teru is biztos dühös rám, talán már szóba sem fog állni velem. Annyi mindent elbaltáztam megint. És Tatsuki sincs itt. - Zokogással kevert hablaty, amit előadok, de muszáj, hogy kiadjam magamból ezt az egészet. Már nem tudom elfojtani, mint korábban, nekem ez nem megy már... Túl sok. Deon csak ölel, itt van velem, ringat és csak hagyja, hogy kijöjjön belőlem minden. Zokogva, remegve bújok hozzá, de mikor felnézek rá, az ő arca nyugodt, lehunyja a szemeit. Most vajon azon agyal, hogyan öljön meg? Vagy csak egyszerűen... Mindegy. Csak maradjon itt! Szorosan bújok hozzá, talán az egyetlen, akiben még tényleg hiszek, aki talán nem fog elhagyni most.

- Nem dob ki senki - szólal meg aztán percekkel később. A hangja csitító, szelíd. Kapaszkodom belé, bújok és csak azt szeretném, ha maradna. - Nem akarom, hogy elmenj - vallja be őszintén. - Elmehetünk autózni, bár nem kettesben, Asame nem engedne el, én meg nem akarom idegesíteni azzal, hogy nem tartom be, amit kért és aggódnia kell miattam - folytatja.

- Csak most tűnjünk el egy kicsit, kérlek! - suttogom csendesen. - Mindegy, kivel, mindegy, hova, mindegy, meddig, csak egy kicsit, nagyon kicsit! - kérem szinte kétségbeesve. Muszáj eltűnnöm, csak egy fél napra, csak két órára, de ha itt kell maradnom, megbolondulok. - Deon... most mi lesz? Mindent elrontottam, igaz? Most mit kéne csinálnom? Hogyan tudnám helyre hozni?

- Jól van, kerítek egy testőrt és mehetünk - egyezik bele. - Mire gondolsz, mit rontottál el? - kérdez vissza. - Mit akarsz helyre hozni?

- Raktari elment - suttogom csendesen. - Elvettem ezt is Yoshitól. Hagynom kellett volna mindent úgy, ahogy volt, alakult volna ez magától is és most mindenki szarul van. Az én hibám az egész - válaszolom csendesen. Bámulom Deont, de nem is őt látom már, csak a semmibe meredek. - Rendbe akartam tenni végre mindent, erre csak nagyobb káosz lett a vége.

- Magaddal törődj! - szól rá. - Raktarit majd Terukival intézem én, beszélek majd Yoshival is, nyugi. Huszonéves srácok, testőrök, nem kell úgy félteni őket, mint a gyerekeket. Rendbe jön minden, idővel mindenképpen, úgyhogy csak azzal törődj, hogy veled mi van.

- Nekem már teljesen mindegy - válaszolok ugyanolyan halkan, mint eddig, de a végére elcsuklik a hangom. - Már minden mindegy.

- Ne mondj ilyet! - kér komolyan, s bújik hozzám, szorosabban ölelve magához. Pedig egyre kevésbé érzem, hogy ennek az egésznek értelme van.

- Tatsuki eltűnt, Raktari elment, Yoshi kerülni fog, Teru val'szeg gyűlöl... Lassan mindenki eltűnik megint és a végén majd egyedül találom magam, mint mindig - mondom csendesen, Elkezdődött a folyamat, ezt már ismerem, szépen lemorzsolódik mindenki majd, ahogy mindig. - Félek - vallom be végül elrejtve az arcom Deon nyakában.

- Nem tűnik el mindenki, nem maradsz egyedül és ez csak egy ilyen időszak - jelenti ki határozottan. - Elmúlik, majd lesz máshogy. Ne éld bele magad a világvégébe, mert az még messze van - mondja komolyan, megint szorosabban magához fogva engem. Jelen pillanatban úgy érzem, hogy megint minden borul.

- Rendben - válaszolok csendesen, de nem túl meggyőzően. - Őszintén, szerinted Tatsuki él még? - kérdezem meg végül. Tudnom kell, mit gondol, mert ez az utolsó utáni reményem, hogy a tetoválónk él és visszajön még.

- Igen. Ha nem élne, megtalálták volna a hulláját - teszi hozzá komolyan. - Túl nagy a nyugalom, a fiai nem randalíroznak, a területein általános nyugalom van, nincs harc a vezetői tiszteletért.

- Legyen igazad - mondom ki komolyan. - Akkor elmehetünk valahova? Csak egy kicsit szabaduljunk ki innen - kérem csendesen. Mindegy hova, ha céltalanul hajtunk, nekem az is jó, csak menjünk!

- Intézek pár telefont - válaszol, azzal elenged és előkutatja a zsebéből a mobilját, majd a füléhez emeli. - Szia! Küldj le egy testőrt lécives a garázsba, elmennénk meghajtani a kocsim - kéri. - Ne, most ne Terukit. Shiro jó lesz, igen. Kösz. - Bontja a vonalat, majd leszáll az ágyról. - Magamra kötöm az övtáskám és mehetünk. - Ezután a szobájába nyargal és megteszi, amit mond. Utánamegyek, ha jóval lassabban is. Útközben normális fejet próbálok varázsolni magamnak, de nem nagyon sikerül... Mindegy. Deonnal a garázsba megyünk, de megdöbbenek, mikor meglátom a kísérőnket. Egy sápadt, szinte fehér hajú, piros szemű testőr. Még sosem láttam albínót, de most igen. Nem akarom bámulni, mert az nem igazán kedves dolog, de a különlegessége megfog. Mélyen ragad meg, de ennél többet nem foglalkozom vele, mert nem hiszem, hogy illene. Ő is ugyanolyan ember, mint mindenki más. Bár szó, ami szó, van egy ingerem megérinteni, de nem teszem meg. Deonra sandítok. Eddig oké, de mivel megyünk és hova? Ezt rábízom, nekem teljesen mindegy.


Shiro apró meghajlással köszönt minket, nem törődik azzal, hogy alaposan megnézem magamnak, valószínűleg megszokta már. Deon halvány mosollyal, nyílt tekintettel néz rá, aztán a kocsijához lépdel. Beül a volánhoz, Shiro az anyósülésnél lévő ajtót kinyitja nekem, majd miután beszálltam, becsukja mögöttem és hátraül. Ezt még mindig nem szoktam meg, talán sosem fogom. Deon beköti magát, addig a motort sem indítja el, míg a példáját nem követem, utána magabiztos vezetéssel kihajt a garázsból, rá az útra és elkezdi szedni a kilométereket. Jólesik most itt ülni benn és csak nézni kifelé az ablakon, ahogy fut az út, a fák, a világ. Mennyivel könnyebb lenne vissza sem nézni, vissza sem jönni, csak menni valamerre és semmi mással nem foglalkozni. Deon szuperül vezet és most jó, hogy csak megyünk a semmibe. Nem tudom, hova tart, de eszembe jut valami.

- Ismersz olyan helyet, ahol csend van, és lehetőleg nincs senki? - kérdezek rá tőle. Jó lenne csak lenni, agyalni és esetleg beszélgetni, ha lehet, vagy ha tudok.

- Aha - válaszol az útról le sem véve a tekintetét. Kifele tart Tokióból, majd ráhajt az autópályára és elvigyorodik, ahogy gyorsít. Imád vezetni, ez süt róla. Nem érdekel, hova visz, csak menjünk! Kezdek megnyugodni, ahogy magunk mögött hagyunk mindent.

- Te egy kicsit sem haragszol rám? - kérdezem csendesen.

- Nem. Miért haragudjak? Nincs rá okom - mondja meg őszintén. Kicsit hallgat, leelőz egy autót közben. - Fájdalmat okoztatok Raktarinak, de ez törvényszerű volt és nyilván tiltakozhatott volna, tehetett volna valamit, hogy ezt elkerülje. Yoshi nekem olyan dolgokat mondott, hogy abból az volt egyértelmű, hogy ezentúl minden szép és jó lesz köztetek, miután békültök egy hatalmasat az ágyban, erre ő volt az, aki kirakott téged. Azt nem értem, te miért akartad beinvitálni a beszélgetésbe Raktarit, hogy hoztátok össze a hármast, vagy nem tudom, mit, aminek keretében ők ketten szeretkeztek, de a végeredmény szempontjából mindegy. Szerintem mindhárman ugyanolyan hülyék vagytok - jelenti ki egyenesen. Még mindig az utat nézi, odafigyel a vezetésre teljesen, ahogy Shinji szokott.

- Mert Yoshi bevallotta nekem, hogy szerelmes belé. Hónapok óta ezen rágódik, én meg azt hittem, hogyha beszél vele, vagy ő is ott van, akkor véglegesen lezárjuk ezt az egészet vagy így, vagy úgy. A többi már spontán jött, aztán meg nem tudom... Már nem is emlékszem pontosan, hogy kerültünk oda, ahova. Azt hittem, kisül belőle valami, erre ez lett a vége. Nem baj... Val'szeg így kellett lennie, ennyi. Majd lesz más. - Egyáltalán nem meggyőző, amit mondok, de igyekszem tartani magam most, holott ennyire nem viselem jól ezt az egészet.

- Ne hülyíts, jó? - kérdez, kér és némileg utasít is Deon. - A hangodból kihallom már, mikor vagy szarul, szóval ne tegyél úgy, mintha nem lennél, mert csak felhúzol vele és nem jó értelemben. Vagy legyél őszinte és a barátom, vagy ne legyél az és maradjunk haverok - ad finoman ultimátumot. - Lett is végleges lezárás, csak pofára estél, mert nem úgy, ahogy szeretted volna. Sajnálom - mondja ki csendesen. - Csalódtam Yoshiban - vallja be. - Nekem azt mondta, hogy szeret téged és Raktari a múlt, hogy veled akar lenni, tudja, hogy elbaszta és mindent meg akar tenni, hogy helyrehozza. Jó, mondta, hogy félig-meddig odavan Raktariért, de szerintem ez tök érthető, azt a srácot nem lehet nem szeretni, ráadásul ők közel is állnak egymáshoz, de ez... Ez a dobása nekem a "szórakozz a faszoddal, te húgyagyú fasz" kategória. Érzelmileg abszolút instabil a srác, ahogy te is az tudsz lenni, sz'al tutira kicsináltátok volna így egymást, ha nem döntötök valamit el normálisan, de ez nekem tegnap úgy tűnt, hogy megvan, mert Yoshi téged akar, te meg őt. Erre nem... és ez nálam a bassza meg.

- Tudod... - Valahogy el kéne magyaráznom, mit gondolok. - Szerintem Yoshiban is megfordult valami - fogalmazom meg végül. - Látnod kellett volna őket tegnap, én így még soha senkit... de még velem sem... sosem... az az összhang, ami megvolt köztük, egyszerűen gyönyörűek voltak, még én is ezt mondtam kívülről. De nem miatta lépett le, azt hiszem, mivel nincs is itt és lehet, sosem jön vissza. Arra jutottunk, hogy csak gyengítjük egymást, hogy már nem segítség van, hanem hátráltatás, ez pedig nem tesz jót a dolgainknak. Fáj... rohadtul. De abban igaza van, hogy mostanában csak ártottunk egymásnak, egy ideje ez már nem olyan. Ráadásul nem akar kiszállni, megmarad barátnak és ezt is értékelnem kell. Ugyanakkor megzuhantam most egy kicsit ettől. A pofára esés megvolt, de valahol számítanom kellett volna már erre, vagy nekem kimondani, vagy nem tudom... Inkább csak kétségbeestem most, de rohadtul. Mikor összeborul minden és betemet...

- Nekem ezek a dolgok totál érthetetlenek - mondja meg komolyan. - Soha nem látott módon agresszív, durva, kegyetlen, rámenős, hisztis, ideges és minden lennék, ha bekerülne Asame részéről egy harmadik a képbe. Hulla biztos, hogy kinyírnám. - És nem tűnik úgy, hogy viccelne ezzel, sőt. - Utálhat, utána már szakíthat velem azért, mert elviselhetetlen vagyok, azt elfogadom, de azért, mert én nem tudok neki mindent megadni, nem vagyok elég jó, nem kötöm le minden figyelmét és szerelmét, hát azt nem, abba én meghülyülök. Érzelmileg tökéletesen hidegen hagy mindenki, el sem tudom képzelni, hogy mást szeretnék, ha őt nem lehetne, ő nem lenne. És nem is akarom - teszi hozzá határozottan. - Tudjuk, hogy mi áll mögöttünk, de egy pillanatig nem volt számomra kétséges, hogy Asaméhoz tartozom, őt akarom, az ő párja, társa vagyok. Később érthetetlennek találtam magam amiatt, amit csináltam, de az más kérdés, lezárt ügy, jó volt úgy. Ha azt mondaná, hogy nem szeret már, beledöglenék, ám el kéne fogadnom, viszont ez a legyünk csak barátok a világ legkegyetlenebb ötletei közé tartozik és én első ízben azt mondanám, hogy dugja a seggébe a barátságát, egyelőre mindenképp legalábbis.

- Nem véletlenül akartam kiszabadulni onnan - mondom csendesen. - Tudom, milyen, tuti rám nézett volna néha, csak azzal nem értem volna sokat, mert csak felkavar újra és újra. Igazából... tegnap valamire én is rájöttem, ami felett már akkor sem tudtam igazán elsiklani és rosszul érintett, de akkor nem gondoltam bele, hogy ekkora jelentősége van. Amikor Raktari engem dugott meg, akkor... Yoshi nem kérte, hogy csináljak valamit, hanem követelte, kikényszerítette. Aztán meg... fogalmam sincs, csak akkor ott tört valamit bennem is. Furcsa érzés volt akkor, fájt belül az is, hiába élveztem kurvára az egészet. Én féltékeny voltam és irigy, Yoshi nem. Láttam a szemében, hogy ez csak egy kis áldozat neki azért, hogy megkapja, amit akar. Mondhatott ő bármit, az évek óta lappangó érzelmeit nem írta felül ez a fellángolás. Tehettem volna bármit, egyszer ennek eljött volna a vége és talán jobb, hogy most. Ez majd szépen kiderül, vagy nem...

- Ez is nekem tök fura. Én is tudok kínlódni és szenvedni szex közben, de ezek jó dolgok, nem olyan paradoxonok, mit amiket te mondasz, hogy fájt belül, meg féltékeny és irigy voltál, mégis élvezted. Nem, ez kurvára nem ugyanaz, mint mikor már szétvet a vágy, hogy gyorsabban, erősebben, máshogy, mégsem szólsz egy szót se, mert amit kapsz, az is frenetikus és az a sürgetés, ami benned van, is tök jó - jelenti ki határozottan.

- Nem, ez egyáltalán nem volt kellemes - vallom be csendesen. - Élveztem, mert Raktari tudta a módját, hogy élvezetessé tegye, ugyanakkor a szenvedés máshonnan jött. Tegnap csak testileg elégültem ki, lelkileg rohadtul nem, ráadásul olyan furcsán távozott, tudtam, hogy el fog menni, csak elhinni nem akartam. Mindenben kettős volt az élmény, nem tudom... most utólag azt mondom, hogy bárcsak ne sikerült volna ezt kikényszeríteni a helyzetből! De az én hülyeségem, hát viselem a következményét, mást nem tehetek. Majd sírok még miatta, meg kiadom magamból, aztán majd lesz valahogy. Bár könnyebb lenne, ha sohasem szeretnék bele senkibe, mert az valahogy mindig fáj.

- Szeretni mindig fáj - mondja csendesen.

- Tudom, de jelenleg nincs rá több kapacitásom - vallom be. - Érezted már úgy, hogy elfogytál lelkileg? Hogy még egy pofont már tényleg nem tudsz elviselni? Na én most itt tartok.

- Aha. Őrjöngtem is miatta rendesen - teszi hozzá.

- Őrjöngtél? Lehet, nekem is azt kéne, de nem megy... Képtelen vagyok kiadni még mindig.

- Ha befojtok, meghalok, ilyen egyszerű. Nem azért balhézok állandóan, mert nincs jobb dolgom, bár tény, hogy élvezem, de ha csak azért csinálnám, hogy feszkó legyen, nem lehetne mellettem megmaradni, hanem mert ha kussolok, akkor befojtok, menekülni kezdek, kómába esek és nem ébredek fel többet.

- Én meg azzal menekülök, hogy otthagyok csapot-papot - mondom csendesen. - Ha nem lennél, simán leléptem volna, csak nem akartam meglépni, amíg van kire számítanom. Pedig könnyebb lenne vissza sem nézni, csak eltűnni megint.

- Ugyan mire mész vele? Az emlékeid és az érzéseid elől nem menekülhetsz - mondja könnyedén.

- Egy idő után lehet felejteni, elnyomni és elrejteni is. Hazudni magadnak és felhalmozni. Nem olyan bonyolult - vonom meg a vállam. - De ez most nem az a helyzet. Nekem itt dolgom van, szóval nem léphetek meg. Akkor az árulás lenne, én pedig nem fogok elárulni senkit sem.

- Megmutatom, az milyen - közli, azzal időt sem hagy senkinek gondolkodni, csettint hármat, majd lehajt a magaslati autópályáról. A hátul ülő testőr halálos félelemmel a nevét ordítja, a kocsi csak úgy nyekken, fémes hangot ad, rázkódik, de hajt tovább, átmegy a két szalagkorlát közti résen, rá a fűre és mielőtt fának ütközne, vesz egy kétszázhetven fokos fordulatot és megáll. Automatikusan kapaszkodom erősebben mindenbe és zihálva nézek ki az ablakon előre, majd kicsapom az ajtót és nagy kortyokban kapkodva a levegőt hajolok ki. Föld... Élünk.

- Ez mi volt? - Fordulok vissza hozzá, de csak kíváncsi vagyok, ellenben a testőr hátul reszket, szemei tágak és alig kap levegőt. - Ööööö... Kiütötted a kísérőnket - teszem hozzá hátrapillantva. Deon teljes hidegvérrel, elégedetten állítja le a motort és hármat tapsol. Hogy én mennyire nem szeretem ezt a képességét, mégis mennyire irigylem...!

- Szállj ki! - szólal meg parancsoló hangon, s ő is ezt teszi. Kiszállok és semmit nem értek, de valahol bennem van, hogy tennem kell. Ha megint leckét kapok Deontól... Na lássuk! - Most nézd meg a kocsim! - Az alja csúnyán összetört, leszakadt az orrából egy nagyobb rész, erősen behorpadt. - Ugyanezt csinálod magaddal - közli higgadtan. - Belemész egy olyan folyamatba teljes gőzzel, amiből csak roncsolva kerülhetsz ki. Te viszont a kocsimmal ellentétben sem pótolható, sem megjavítható nem vagy - mondja a szemembe, azzal visszaballag a Nissanhoz és megsimogatja. Kievickél a testőr is, aztán a füléhez emeli a telefont.

- Soha többet nem ülök be Deonnal egy autóba, ha nem én vezetem! - szól bele hevesen, még mindig teljesen kiakadva. - Ez a marha kétszázzal lehajtott egy emelkedő autópályáról, áthajtott a szalagkorláton és majdnem fának vezette a kocsit! - meséli el hangosan, mi történt. - Nem, mindenki sértetlen.

- Azt hiszem, értem - mondom csendesen. - Csak nem tudom, hogyan adjam ki - vonom meg a vállam. - De így semmiképpen nem akarom végezni. Most kapni fogsz otthon? - Nézek fel a testőrre, aki még mindig a fülén szorongatja a telefont.

- Amíg nekem nem esik bajom, addig nem, márpedig szerintem ez kurvajó volt, csak a kocsim sajnálom nagyon, mert imádom - válaszolja, miközben továbbra is simogatja az autót. - Szegény Shiro nem bírja a gyűrődést, még nem edződött meg mellettem. Ryuut hívja és ahogy őt ismerem, jót röhög a srácon és örül, hogy újabb terrorcselekményt írhat a számlámra, így még valakinek vissza tud vágni valamivel, ha elhangzik a bűvös "kiugrom az ablakon" kifejezés a füle hallatára és piszkálják - árulja el vigyorogva. Elmosolyodom, erre én is rákérdeztem ám.

- De ugye rendbe lehet hozni? - kérdezem azért kicsit aggódva, mert ha most tönkretette ezt a csodát... Nem is akarok belegondolni. - Szerinted ha angyali mosollyal odamegyek és megölelem, akkor jobban fogja érezni magát? - kérdezek be vigyorogva Deonnál.

- Én hiszek benne, hogy a kocsik éreznek, szóval szerintem igen, jobb lesz neki, ha szeretgetjük, vigasztaljuk - mondja meg komolyan. - Szerintem rendbe lehet hozni. Nagyon remélem... - teszi hozzá már bizonytalanabbul. - Majd nagyon körbeudvarlom Asamét és mélyen elhallgatom a srácok előtt. - Ahogy ezt mondja, zavart mosolyra kúsznak ajkai és kissé elvörösödik.

- Na most miért jöttél zavarba? - kérdezem meg csendesen, de azért adok egy simogatást a kocsinak. Nem tudom, miért, de most jólesik. - Na és mit csinálunk Shiroval? Nem tudom, hogy kényszeríted vissza a kocsiba...

- Tök egyszerű lesz. Akarsz itt dekkolni, míg valaki autót küld érted, vagy taxizni, hogy letépjék a fejed otthon, vagy visszaülsz? - kérdezi meg lazán. A testőr gyilkos pillantást vet rá, azzal elindul visszafele a kocsi felé. Szegény... - Eszedbe se jusson a volán mögé ülni! - figyelmezteti. - Ennyi. Mivel tudom, hol vannak a határok, mit akarok, könnyen vagyok. Egyébként csak arra gondoltam, mennyi mindent kell majd tennem azért, hogy Asame ne vegye zokon, hogy szándékosan összetörtem a kocsim és kijavíttassa, meg lefutott a fejemben, hogy Shinji, Kazu és Yoru milyen kínzásoknak vetne alá ezért a tettért.

- Azt, amit Asaménak kell tenned, nem hiszem, hogy bánod - kuncogom el magam és nem tudom, miért, de átölelem Deont és a fejem a vállára hajtom. A srác rögtön átkarol. - A többiek meg nem tudják meg, mit szólsz? Bár Shinji... hát nem tudom, de Kazunak meg Yorunak nem kell tudnia. Még mindig hajlandó vagy menni? Mármint tovább... Vagy jobb lenne hazamenni?

- Áh, úgyis én fogom nekik elújságolni, ahogy magamat ismerem! - mondja nevetve, ezért elkuncogom magam én is. Nem normális, de hát nem is Deon lenne! - El fogok vele dicsekedni, aztán rohadtul élvezni fogom, hogy kibuknak - árulja el. - Asame a neccesebb, mert születésnapomra kaptam tőle a kocsit és nem tudom, hogy fogja érinteni, hogy összetörtem. Remélem, nem sértődik vagy bántódik meg rajta, mert azt nagyon nem szeretném. Az meg, hogy esetlegesen meg kell dolgoznom a csodakocsi javíttatásáért... Imádom az ilyen kiélezett helyzeteket - vallja be őszintén. - Ha akarsz, mehetünk tovább.

- Menjünk még - kérem csendesen. - Ha olyan helyre mennénk, ahol lehet üvölteni, kiabálni, az jó lenne - vallom be halkan. - De csak, ha neked nem lesz gondod belőle.

- Azt bárhol lehet - közli elvigyorodva, azzal elhúzódik tőlem és nagy levegőt véve az erdőbe küldi a hangját, jókorát üvölt. Elmosolyodom és ha sokkal halkabban is, de elkiabálom magam. Nem tudom, mi üt belém.

- Gyere! - Ragadom kézen Deont és ha csak kicsit is, de elindulok befelé az erdőbe. Remélem, ezzel nem rontok el semmit. Kinézek egy fát magamnak és leülök a tövébe, felnézve rá. - Maradjunk itt egy kicsit.

- Oké - egyezik bele, azzal fellendül a fára.

- Te hova mész? - Nézek utána, de elmosolyodom és utána mászom. Milyen régen csináltam már ilyet. - Ha leesel, megöllek - közlöm vigyorogva.

- Állok elébe - neveti. - Amikor kicsi voltam, mindig akartam egy faházat egy nagy fára, ami az enyém, a bunkerem, a kuckóm, de apám sosem engedett fára mászni se, nehogy leessek és eltörjem a karom - meséli, miközben egyre magasabbra mászik.

- Én viszonylag sokat másztam - vallom be mosolyogva. - Ilyen bunkerszerű helyünk volt a többiekkel, mármint a tesóimmal kinn nálunk. Oda sokszor bújtam el később is, csak ugye se kaja, se meleg, szóval sokáig nem lehetett ott maradni - mesélek mosolyogva. - Rick örülni fog - komolyodom vissza. - Utálta Yoshit.

- Hogyhogy utálta?

- Nem tudom, de sosem kedvelte. Nem tetszett neki, ahogy rám néz, vagy nem tudom. Mindig azt mondta, hogy nem lesz jó vége. De sosem fogom neki bevallani, hogy igaza volt. - Kiválasztok egy elég vastag ágat és kiülök rá a lábamat lóbálva. Deon visszafordul és igyekszik közel elhelyezkedni hozzám. Rámosolygok.

- Hát passz. Engem érdekelne, mit gondol Rick - osztja meg.

- Azt mondta nekem, hogy Yoshi nem mellém való, mert hosszútávon nem fog elviselni. Meg azt is, hogy szerinte ez csak lángolás a részéről és idővel elmúlik. Talán ha akkor hallgatok rá... Na mindegy.

- Nekem egészen mostanáig nem úgy tűnt, hogy lett volna alapja ezeknek - mondja, fejét pedig az enyémnek dönti. - Ha hárítasz, azzal csak odázod, késlelteted a problémát.

- Na ezzel most mire gondolsz? - kérdezem meg mosolyogva, de tudom, hogy nem biztos, hogy tudni akarom, mi a a válasz.

- A na mindegy tipikus hárítás. Azért mondjuk legtöbbször, hogy felkeltsük az érdeklődését a másiknak, mintha el akarnánk kerülni a beszélgetés folytatását, de ha megfigyeled, szinte mindig azok után hangzik el, amiről az ember a legjobban szeretne még beszélni. - Elmosolyodom. Deon és az, ahogy ráérez dolgokra... Tipikus!

- Tudod, lehet, hiba volt Yoshival kezdeni, lehet, nem, de én egy csomó dolgot kaptam tőle, amit kellett. Szeretett a maga módján és ha akkor nem mondok igent, akkor nem nyerek ennyi szép emléket. Ezekbe kell kapaszkodnom és akkor menni fog tovább. Meg nem ártana beújítani valakit, aki néha hajlandó megdugni, de nem vár el semmit érte - teszem hozzá. - Egy idő után nem fogom bírni.

- Ez már egy jobb hozzáállás, hogy kapaszkodsz a jó dolgokba, szép emlékekbe. Ami szép volt, azt tedd el magadban, ami nem, azt dobd ki, mint egy selejtezésnél. A dugás hiányozna, vagy az érintkezés mással? - kérdezi meg nyíltan.

- Most először egy darabig a dugás, azt hiszem, aztán viszont az érintkezés sokkal inkább - vallom be neki, ha már így rákérdezett.

- Miért? - bukik ki belőle. - Úgy értem, miért kell valaki más? Miért nem pihenteted ezt az egészet egy kicsit, töltesz magaddal időt?

- Nem tudom - mondom halkan. - Még sosem volt olyan, hogy három napnál tovább kellett kibírnom. Persze val'szeg túljutnék rajta, meg kibírnám. Áh! Fogalmam sincs, talán igazad van és inkább hagynom kéne most az egészet egy ideig.

- Én nem akarlak rábeszélni semmire, meg lebeszélni semmiről, csupán arra próbáltam utalni, hogy szexelni magaddal is tudsz és lelkileg nem biztos, hogy az a legjobb, ha most mész bele újra egy szexkapcsolatba, ami ugyanazt a veszélyt rejtheti magában, hogy több lehet belőle - jelenti ki.

- Tudom... - mondom csendesen. Nem vagyok hozzászokva, de talán itt az ideje, hogy egy kis önuralmat gyakoroljak. - Jobb lesz némi szünet nekem most. Talán ez kellett volna korábban is. Nem tudom... - vonom meg a vállam. - Aztán majd minden alakul magának, ha akar...

- Úgy szokott - ért egyet elmosolyodva, aztán belesimogat a hajamba. Halvány mosoly kúszik az arcomra.

- Annyira jó, hogy itt vagy - mondom csendesen, de őszintén. - Köszönöm.

- Szeretek veled lenni - válaszol így és mosollyal is, mire ugyanezt kapja vissza.

- Pedig olyan kis hülye vagyok - kuncogom el magam. - Kevesen vannak, akik ezt elviselik.

- Ez velem is így van, csak én mellé szeszélyes, merész és agresszív vagyok sokszor.

- Pedig én pont ezt szeretem benned. Két-három gyomros és pofon, és máris tudja az ember, hol a helye - mosolyodom el. - Ettől vagy te Deon.

- Ja - röhögi zavartan. Most már visszahúzódik és elfordítja fejét, átigazítja a haját. - Szerencsére mindenkit azzal fogtam meg, amilyen személyiségileg vagyok - teszi hozzá egy félmosollyal.

- Lehet, nekem is ezt kéne kipróbálni - mondom komolyan, mosolyogva. - Elfelejteni, hogy van testem is és előbb megmutatni, milyen vagyok, aztán adni oda magam az illetőnek. Lehet, kevesebb lenne a pofára esés.

- A testet könnyű kielégíteni, a felszerelés is kéznél van, meg ha ennyi nem elég, elég sokféle céleszköz fellelhető otthon, összerakható otthoni eszközökből, hogy a boltok kínálatát már ne is említsem - mondja csendesen, gondosan elkerülve a pillantásomat.

- Amint már említettem neked párszor, fontos az érzés, hogy bennem vannak - vonom meg a vállam. - De igazad van, ezek a dolgok sokféleképpen kivitelezhetőek. Deon, most éppen miért nem vagy hajlandó rám nézni? - kérdezem meg halványan mosolyogva. Aprót kuncog, aztán válasz helyett rám néz, bele a szemembe. Megint a szelíd vágyódást látom benne, már tudom, mire gondol, ennél többet nem is kell mondania. Elmosolyodom, de én nem teszek semmit sem, tudom, hogy nem lenne helyes. Már elsőre sem volt az. - Hm? - Nézek rá, de tudom, hogy tudja, hogy tudom. Furcsa ez a helyzet, az tuti.

- Ennyi - mondja vállat vonva, zavartan elmosolyodva újra. - Folytatjuk az utat? - kérdezi meg, hogy tovább terelje a témát az iméntiről.

- Értem - kuncogom el magam végül. - Folytatjuk. Hova viszel? - kérdezem meg vigyorogva.

- Titok. Két úticélom is van - árulja ezt el, azzal elindul lefele.

- Na de mitől függ, melyik? - Mászom utána, de mikor már kellően alacsonyan vagyunk, elengedem az ágyakat és leugrom Deon mellett, majd felvigyorgok rá.

- Hmmm... - Húz, játékos mosolyra kúsznak ajkai és elindul vissza az autóhoz. Ruganyos, laza léptekkel megy. Felzárkózom hozzá és valahogy már ennyitől is jobb. - Attól függ... hooogy... előbb izgalmas, vagy előbb nyugodt helyre akarsz menni...

- Hááááát... kezdjük az izgalmassal, hogy mire visszamegyünk, relaxáljunk is - kuncogom el magam. - Na mit szólsz?

- Nekem nagyon rendben van! - mondja máris izgatottan és mikor beül a Nissanba, nagyot vigyorog Shirora a visszapillantóban.

- Mire készülsz? - kérdezi tőle gyanakodva.

- Jó lesz...

- Nekem is?

- Val'szeg. Ma már nem csinálok több ilyen őrültséget, mert Shinji leszedi a fejem, ha értünk kell jönnie és még a kocsiról is gondoskodnia kell.

- Meg egyébként is, tekintettel lesz rád - mosolygok rá a testőrre. - Két szívroham túl sok egy napra.

- Nem leszek - röhögi gonoszul, Shiro meg, ha lehetséges ilyen, még jobban elsápad.

- Ejnye, Deon, ha még egy testőrt leselejtezek, Asame most már tuti kicsinál - villantok egy bájos mosolyt Shirora. - Legalább őt hagyd egyben - kérem angyalian.

- Tudod, Jeremy, engem rohadtul nem lehetett meghatni, főleg nem megtörni azokkal az eszközökkel, módszerekkel, amiket Asame használt. Nem féltem, ezért minden a megfélemlítésemre alkalmazott apróság lepattant rólam. Egyetlen dologgal viszont kegyetlenül betalált - ismeri el, miközben visszakormányozza a kocsit az útra. - Bezárt egy szobába, hogy míg ő el van foglalva, én se élezhessem a karmaim semelyik testőrön, én meg persze folytattam a provokációt. Két testőr állt lent az ablak alatt, hogy ne tudjak meglógni, kettő meg az ajtó előtt, hátha értek a mentális zárnyitáshoz - meséli vigyorogva. - Mivel verést nem akartam, szabadságot és kaját viszont igen, leszedegettem a falról a képeket és meggyújtottam őket. Jó kis füst keletkezett, a két-két testőr meg annyira erőlködött, hogy bejusson, hogy beletörték a zárba a kulcsot. Asame oldotta meg a helyzetet, lazán szétlőtte a zárszerkezetet, mikor valaki ugrasztotta, hogy magamra gyújtottam a szobát. Tök nyugodtan kikérdezte az embereit, mi történt. Tulajdonképpen csak annyi, hogy én megajánlottam, hogy jó leszek, ha kapok kaját, de szartak a fejemre, ezért leközöltem, hogy akkor nekik is szaros lesz a fejük és bosszút álltam. Asame, mikor ezt megtudta, hidegvérrel agyonlőtte a vérebeket, azzal távozott. Mondanom sem kell, gondolom, hogy ezután nem kellettek zárak, testőrök, hogy ott ücsörögjek kicsit magamba szállva a szoba ágyán és várjam a végzetem, ami éppenséggel órákig váratott. Megnyerő beszélgetéssel indított aztán, ami alatt közölte, hogy a két ember, aki miatt kiborultam, mert másnak nem akartam rosszat a saját hülyeségem miatt, még nálam is kevesebbet ér - meséli. - Na, Asame a legtöbb testőrhöz így áll hozzá. Fogyóeszköz - teszi hozzá könnyedén. - Ő egyszerű munkaadóként, rideg yakuzaként viszonyul hozzájuk, nem akarta megismerni őket emberileg, számára ők csak szolgálattal, engedelmességgel és hűséggel tartoznak. Én vagyok az, aki néha fogja magát és lemegy hozzájuk dumálni, beül a pihenőbe, foglalkozik a nyűgjeikkel, meghallgatja a történeteiket, együtt örül velük az örömeiknek. Asaménak Ryuu és Shinji számít, a többiek csak az emberi tisztességet kapják meg, ha nem árulják el őt - mondja komolyan. - Lehet mondani, hogy ez milyen embertelen, satöbbi, de ezek a srácok tudták, hogy mire készüljenek, a legtöbben testőrdinasztiák leszármazottai, akiknek a saját apjuk mondta el, hogy Asaméval nem lesz sétagalopp és akkor még finoman fogalmaztak, de megéri. Vannak yakuzák, akik megölik vagy elküldik a sérült testőröket, vagy a halottakat otthagyják a faszba, aztán aki rá van szorulva, majd gondoskodik a tetemről. Asame kivételt képez, ő alkalmazza azokat, akik egy-egy sérülés után is itt akarnak dolgozni, a testőrgárda tagjai akarnak lenni, mint például Teruki, a halottai pedig néhány eset kivételével végtisztességet kapnak, hazaszállítják őket a családjuknak, vagy ha senkijük sincs, egy gyors, semleges szertartással meglelik végső nyughelyük. Csak hogy érezd, ez mit jelent: egy szajha, ha alulmúlta a várakozásait, betontömbben vagy a folyóban végezte. Sosem szarozott és én sem fogok - közli elszántan. Letér az útról, egy távoli driftpálya felé veszi az irányt. - Shiro is tisztában volt azzal, mikor jelentkezett hozzá, hogy bármikor meghalhat, az élete mivel lesz tele. Az tény, hogy egyetlen testőr sem készült fel sehogy se olyan idegtépésekre, mint amiket én csinálok, de tavaly októberig ez nem is volt problémás. Nem fogok senkit kímélni, főleg azt nem, akit bírok. Ha kímélném, nem tanítanám meg senkinek, hogyan kezeljen bizonyos helyzeteket. Pedig lesznek még rázós szituk - jelenti ki határozottan. - Nem lehetett felkészülni arra, hogy egyszer meglógok a házból, ahogy arra sem, hogy másodszor is megteszem, csak épp mindenki fejét átverve, hogy bejussak esküdt ellenségem birodalmának közepébe, kinyírjam, majd kijussak onnan. Ehhez a stresszhez mellettem hozzá kell szokni, hogy sokáig kussolok a tervemről, aztán robban körülöttem minden. Hogy hirtelen döntök, hirtelen váltok hangulatot, hogy én nem hideg pillantásokkal megsemmisítem a másik embert, aztán visszavonulok, hanem nekiállok ordítani, püfölni a másikat, ha nagyon kiakadok, még sírok és bele is rúgok. Valamikor én leszek a yakuza és ehhez jobb, ha hozzászoknak a testőrök. Igen, tőlem kitelik, hogy a mostanihoz hasonló hülyeséget csináljak merő heppből és mondtam, én rohadtul élveztem. Bírtam, hogy Shiro üvöltött, te köpni-nyelni nem tudtál - vallja be őszintén, elmosolyodva. - Imádom ezt a verdát, mást nem engednék a volánja mögé és bizony kinyírnék, ha csak megkarcolja, most is elég rosszul érzem magam, mert bibis, de majd meggyógyítják, ezért meg fogok harcolni, de megérte összetörni, ha megértetted, amit ezzel meg akartam mutatni. Ahogy én viselkedtem, úgy viselkedtél te, csak én a csodakocsimat zúztam le, te meg saját magad. Az én nyugalmam a tied volt, az én barom ötletem a tiédhez hasonló. Ennél jobb példát utólag se tudnék kitalálni, ez meg csak ott volt a fejemben, bekattant. Az ilyenek nálam szerintem mindig meglesznek, ezért aki majd engem akar szolgálni, az igenis készüljön rá fel! - A végszó elhangzása után a visszapillantó tükörben Shirora néz, aztán beletapos a gázba, hogy kicsit meghajtsa és a végén alaposan megcsúsztassa a gépet. Csinál pár kifarolást, forgást, de aztán leáll. - Áh, sajnos ezt most nem bírja a kocsi, majd legközelebb! - mondja csalódottan. - Nem akarom, hogy baj legyen, vagy hogy értünk kelljen jönni, úgyhogy ez mára ennyi - teszi hozzá, azzal elindul visszafele az útra, amin idevezette a Nissant. Kicsit csalódott vagyok én is, ugyanakkor megértem, hogy nem akarja teljesen kicsinálni az autóját. Meg veszélyes is lenne, valahogy nem úgy fut a járgány, mint korábban.

- Ugye tudod, hogy most remekül beijesztettél? - Erre meglepetten pislog, mire elvigyorodom. - A vázoltak alapján, ha Asaménak valakiből elege van, azt kinyírja - közlöm be komolyan, mert kábé ez jött le a monológból, márpedig... nekünk elég komolyan van mit titkolni előle. - Ne is legyél sokkal normálisabb, az már nem is te lennél - teszem hozzá végül mosolyogva. - Imádom a hülyeségeidet! Az meg, amit ma mutattál, kicsit felnyitotta a szemem. Csak még el kell gondolkodnom azon, hogyan is akarok innen kimozdulni, mert ez most valahol nagyon az alja mindennek.

- Ebben is más a yakuza- és alvilági világ, hiszen ezekben lazán kinyírsz valakit ténylegesen, nem csak elképzeled. Tatsuki is kinyírja azokat, akikből elege lesz, neked és nekem is ki kell majd. Ennyi - közli lazán.

- Tudom és már azt is, hogy képes vagyok rá, ha ténylegesen akarok valamit - mondom el Deonnak. - Ebben sokat edződtem, azt hiszem. Komoly lelki tréning is ez, minden tekintetben hatalmas változás. Most meg pláne. De ezt is meg kell tapasztalni - sóhajtok lemondóan. - Kellenek a pofonok, csak nem értem, miért jönnek csőstül. Jah...! Ugye nem tervezel olyat, hogy jól beolvasol Yoshinak? - kérdezek rá komolyan.

- Minek? - kérdez vissza. - Beszélni akarok vele, nem zárom ki, hogy szétrúgom a seggét, de egyébként le van ejtve. - Erre elmosolyodom.

- Nem tudom - vonom meg a vállam. - Nekem még Teruval kell beszélnem mindenképp. Val'szeg nagyon dühös rám és nem ártana tisztázni, mi is a helyzet. Elárulod végre, hova megyünk? - kérdezem a végét gyerekesen.

- Nem t'om, még nem próbáltam megharagítani Terukit, szóval nem tudom, mennyit bír el a türelme. Nem - válaszol játékosan. Utálom, mikor húz! - Mindjárt meglátod. Éééééééééééééééés... most nézz jobbra! - szól vidáman. Az autó kifut a fák mögül és láthatóvá válik a tengerpart. - Mi mindig ide jövünk a srácokkal - árulja el. Hirtelen önt el valami meleg vágyakozás. Sosem jártam a tengerparton, vagyis de, de utoljára Ikuval, azóta nem, ez meg felér a soséval. Izgatottan mosolygok Deonra. Hűűűű! Ennél jobbat ki sem találhatott volna.

- Ez szuper! - Sokkal többet nem tudok összehozni most, izgatott vagyok, de gondolom, ez látszik is. Csendes, békés, nyugodt hely, és legalább ki tudom adni az indulataimat és mindent. Deon mosolyogva közelíti meg a kocsival, aztán hamarosan leállítja és kiszáll. Shiro is így tesz, örömmel szív bele a szeles, sós levegőbe, jólesően nyújtózik is egyet. Kiugrom az autóból és felszabadultan nézek körbe.

- Amikor még meleg volt - kezd mesélni a tenger felé lépdelve a homokban -, sokat hülyültünk itt, rohangáltunk, bevágtuk egymást a vízbe, meg kifeküdtünk a napra a hasunkat, hátunkat süttetni. Kábé az első utam is a csodakocsival ide vezetett, mert meg kellett ünnepelni, hogy most már nem másét vezetem, hanem négyen négy verdával bumlizunk el ide, aztán este meg Asame röhögve hallgatta a nyavalygásomat, mert pecsenyésen megsültem - árulja el röhögve. Elkuncogom magam. Megérdemli, aki nem vigyáz. De azért édes, hogy rögtön ide jöttek. Szép hely. Megint rám jön a bolondóra és elrohanva Deon mellett érintem meg a kezét.

- Te vagy a fogó. - Vigyorgok rá és eliramodom mellette. Szabadnak érzem magam és felszabadultnak, így pedig kicsit elveszítem a gátlásaimat is, szóval belefér egy kis gyerekes valami, ha Deon is benne van. Legalább lefárasztom magam és majd csak beájulok az ágyba.

- Adok öt másodperc előnyt! - kiált utánam játékosan és valóban, annyit ad, utána rohanni kezd. - Ha elkaplak, megcsikizlek rendesen! - fenyeget meg. Elröhögöm magam, hiszen tisztában vagyok vele, hogy be fog érni, de ezért jó ez a játék.

- Előbb kapj el! - kiálltok vissza azért, de szaladok, mintha bármi is múlna rajta. Egész sokáig bírom, de aztán Deon beér és együtt esünk el a homokon. Fölém helyezkedik és csikizni kezd, én meg vergődve nevetek alatta, miközben próbálom visszacsikizni, de nem sok sikerrel megy. Jól megcsiklandoz, aztán felpattan rólam.

- Te jössz! - És már rohan is, mint a nyúl. Felpattanok és utána iramodom. Esélyem nem sok van, de játszunk és legalább az agyam kikapcsol és kicsit elengedem magam.

- Akkor is utolérlek - kiáltom utána és legalább a távolság nem nő köztünk. Ez is több, mint a semmi. Rákapcsolok, hátha sikerül, de teljesen mindegy is, mert egyszerűen csak élvezem, hogy itt vagyunk.

- Eddig keveseknek sikerült, simán futok egy órát is ezt a tempót tartva - árulja el, azzal lassít. - Bár a terepet jobban bírom. - Elmosolyodom, mégiscsak játék ez főleg, így még gyorsítok és egy idő után sikerül befutnom őt. Oldalról kapom el és húzom le a földre, de tompítom az esésünket, majd pár átfogás után ráülök a csípőjére.

- Terepen? Mikor viszel el? - kérdezem mosolyogva. - Holnap lejössz velem megint úszni? - kérdezem meg még mindig lefogva a földre, bár tudom, hogy ezen könnyedén változtat, ha akar.

- Délután szabadon szoktam rendelkezni az időmmel, az úszás és a terepfutás is belefér - mondja, majd sunyi mosolyra húzódnak ajkai, s úgy mozdítja meg párszor csípőjét, hogy azzal izgasson, mire meglepetésemben felnyögök. Hirtelen nem tudok reagálni sem, de aztán elvigyorodom és lassan előredőlve végül beleszuszogok a nyakába, csak a leheletemmel cirógatva meg a bőrét, de elengedem a kezét, mert nem akarok ebből gondot, csak játszunk. Ha akar, ellökhet vagy bármi hasonló, de Deon csak megcsikiz, mire elnevetem magam, de el is engedek, így a fejem a vállán landol és elnyúlok felette. Na most? Deon csak átölel, bennem meg hirtelen fordul valami és sírva fakadok. Nem tudom, éppen miért, csak jött az érzés és most nem fojtottam vissza, hanem engedem kifelé.

- Ne haragudj! - szipogom, miközben kezem a mellkasára támasztom és a fejem a nyakához fúrom. Csak bújok hozzá, semmi mást nem teszek.

- Eszemben sincs, sírj csak nyugodtan - válaszol csendesen, simogatva a hátam. Semmi nincsen ebben, egyszerűen csak megnyugtat, hogy átfog és neki meg merem mutatni, hogy mit érzek.

- Mit csinálok, ha mindkét kutyám elvesztem? - kérdezek rá gyorsan. Nem is értem, miért, de elhadarom a kérdést. - Mármint Yoshi... egy idő után tuti visszaállna a rend... Teru meg... nem tudom. De ha így lesz, akkor Tatsuki is csalódni fog bennem.

- Nincs ilyen lehetőség, Jeremy. Egy kutya nem hagyja el a gazdáját, megöli, vagy a gazda szabadul meg tőle.

- Tudom. - Annyit átrágtam ezt Tatsukival is. - Csak nem tudom. Elegem van az egészből, jelen pillanatban szeretnék elbújni és hogy elfeledkezzenek rólam, de ezt persze nem lehet, mert megy tovább az élet - sóhajtok és kezdek megnyugodni egy kicsit. - Kell valaki, aki mellettem alszik. Mármint nem egy ágyban, csak egy szobában. Félek, hogy megint kikapcsolok álmomban és ha megriadok, valami hülyeséget teszek - vallom be.

- Shiro? - kérdezi. - Még mindig nem egyértelmű, milyen oldalon játszik, egyszer tök hidegnek, máskor tök melegnek tűnik, szóval fogalmam sincs, de rá merem bízni ezt a feladatot.

- Ha megbízol benne ennyire, szerintem jó. Csak ne hagyjon eszetlen menekülésbe kezdeni, mert akkor se látok, se hallok egy darabig. - Aztán halványan elmosolyodom. - Nem félek attól, hogy rám mászik, szóval ettől nem tartok egy percig sem.

- Sorry, de én nem miatta hoztam fel ezt - mondja meg óvatosan, őszintén. Elnevetem magam.

- Most olyan durván elegem van mindenből, hogy eszembe nem jutna - mondom meg komolyan, határozottan. - Tényleg csak azért kell valaki, mert érzem a feszültséget, és nem akarok megint olyat produkálni, mint az elején. Ha akkor nincs Yoshi, kiugrottam volna az ablakon és engem nem kap el senki. Ilyet meg nem kéne ismételni.

- Én pont, hogy dönteném meg, aki megtetszik - árulja el szégyellősen.

- Megígértem Tatsukinak, hogy a korábbi dolgaimat hátrahagyom, az meg nagyon hajazna rá - válaszolok csendesen. - Máskülönben én is ezt tenném, mert segít valamennyire túllépni. De így nem.

- Ahogy érzed, meg akarod, én csak mondtam - védekezik.

- Tudom - mosolyodom el halványan és nyomok egy puszit a vállára, majd feltápászkodom. - Ha úgy alakul, akkor még nem tudom... majd minden megy a maga ütemében. Az biztos, hogy nagyobb dolognak kell történnie, hogy kikezdjek valakivel. Nem biztos, hogy el tudnám viselni, ha visszautasítanak - ülök le vele szemben. - Szóval ha más kezdeményez, az attól függ, de én nem fogok.

- Nem tudom, miért gondolod, hogy visszautasítanának - mondja őszintén.

- Fogalmam sincs - vallom be csendesen. - Ezzel sosem volt problémám, csak most... nem tudom... elbizonytalanodtam mindenben. De ez majd elmúlik.

- Remélem, mert nincs okod kételkedni semmiben. Tapasztaltál, több lettél.

- Tudom - mosolyodom el végül. - Változni fog ez, voltak ilyen időszakaim korábban is, de nem tartottak sokáig. Most sem fog, csak pár napig, esetleg pár hétig, aztán visszaáll minden a régibe.

- Jól van, annyi belefér - mondja elmosolyodva ő is.

- Bele - bólintok. - Nem kellene visszamennünk? - kérdezek rá végül. - Bár fogalmam sincs, mennyi az idő...

- Akkor megyünk vissza, ha meguntuk a tengerpartot, vagy valaki felhív, hogy sürgősen vigyelek haza - válaszol a fejét csóválva, elnéző mosollyal.

- Rendben - kuncogom el magam és előre lendülve visszanyomom a földre Deont. - Meglepi! Én nyertem!

- Nyereményt is akarsz? - kérdezi játékosan, miután tenyereit rásimította a csípőm felett az oldalamra. Megborzongat az érzés. - Mit? - kérdez is rá. A franc, meglódul a fantáziám, de visszafogom.

- Mit lehet? - kérdezek rá vigyorogva. - Hm... Nem is tudom. De valami érdekeset és élvezeteset kéne - húzom Deon agyát, de még mindig csak játékból.

- A lehetőségek tárháza elég széles, ám nem adok tippeket, szerintem elég kreatív vagy. Mondd, mit akarsz, aztán egyezkedünk! - szólít fel játékosan, mire elkuncogom magam.

- Rajzolni rád megint - közlöm be végül. Igazából ezt tényleg szeretném és nem hiszem, hogy Deonnak ellene lenne a dolog. - Meg valamit, amit nem lehet - teszem hozzá bájosan mosolyogva.

- Ki mondta, hogy több nyeremény is van? - kérdezi vigyorogva. Hát én! Elkuncogom magam. - A rajz rendben van, de tudnom kell, mi a másik - incselkedik. Hát... előre hajolok, egészen közel az arcához, kifejezetten ügyelve arra, hogy a szánk majdnem összeérhessen, de mégse.

- Hm... mit gondolsz? - kérdezem mézesmázos hangon, tovább játszva ezt most. Még észnél vagyunk mindketten, addig baj nem lehet belőle. Deon gyorsan reagál, fejét elfordítja mancsát számra tapasztja, azzal maga alá gyűr erősen oldalra fordítva, a homokba nyomva a fejem, majd rám hajol.

- Más előtt ne! - suttogja bele a fülembe határozottan, kissé telve indulatokkal. Gondolod nem néztem meg, mit csinál a testőröd előtte? Mindegy... - Shiro csendes típus, de mindig nagyon ügyelj rá, hogy egy határon ne menj túl, mert baj lesz belőle! Nem dicsekedtem el Asaménak azzal, hogy megdugtalak és ezt a továbbiakban is titokban szeretném előtte tartani - közli határozottan, azzal elhúzódik tőlem és le is száll rólam. - Hazamehetünk? - kérdezi meg szigorúan.

- Mehetünk - válaszolok kissé bűnbánóan, miközben felülök. - Ne haragudj! - teszem hozzá gyorsan, mert még az kell, hogy Deon is haragudjon rám. Azt már nem élem túl! - Egyébként odafigyeltem... - teszem hozzá csendesen. - Mindegy... bocsánat! - A srác biccent, azzal megindul az összetört járgány felé. Shiro érdeklődve kel fel a homokból, leporolja ruháját, aztán kinyitja előtte a Nissan ajtaját puszta figyelmességből, küld egy tétova, bizonytalan, bocsánatkérő mosolyt nekem, mire csak halványan elmosolyodom én is, azzal beül hátra. Na, eeezt most nem értettem... De mindegy is. Deon már indít is és határozott, gyors iramban elindul vélhetően vissza a Seichirou-házhoz. Az utazás csendben telik, jobb is így, nincs is nagyon miről beszélgetni. Jobb most egy kicsit gondolkodni, így kifelé nézek az ablakon. Remekül eltelt azért az idő...


A garázsba parkol le a srác, kiszáll a kocsijából és megsimogatja. Szerintem aranyos, mikor kimutatja, mennyire odavan az ajándékért. Egy szégyellős mosolyra húzza a száját, azzal Shiro felé fordul.

- Köszönöm, hogy elkísértél, nincs szükségem továbbiakban a szolgálataidra - mondja meg neki határozottan, utána megragadja a csuklómat és elindul velem a ház felé.


A szobájába vezet, becsukja mögöttem az ajtót, egyúttal felken rá, azzal hevesen rátapad a számra. Hirtelen meglep ez, amit csinál, megfeszülök, de arra már nincs erőm, hogy eltoljam magamtól. Megbabonáz a csókja és hevesen válaszolok rá, miközben Deon csípőjébe kapaszkodom bele. Hozzám simul, keze a derekamra csúszik, bekúszik mögém és magához karol, miközben másik kezének ujjai beletúrnak a hajamba. Belesimulok az ölelésbe és csak még hevesebbé válok, szinte marom az ajkait, de vigyázok még most is. Az eszem azt súgja, abba kéne hagyni, de képtelen vagyok elszakadni tőle. Nem akarok! Inkább méééég! Kezeim felkúsznak a hátán és egyikkel megkapaszkodom a felsőjében, míg másikkal a tarkójára fogok és masszírozni kezdem. Szuszogva, szinte őrülten falja a szám, miközben nekiprésel az ajtónak a mellkasával, de szorít is magához, ágyékát az enyémnek dörgöli apró, finom mozdulatokkal. Felnyögök az érzéstől, miközben nem tudok elszakadni, pedig lassan fuldoklom a levegőhiánytól, ahogy ő is. Ennek ellenére nem tudjuk vagy nem akarjuk befejezni. Végül mégis lecsillapítja ezt az őrületet és fejét az enyém mellett billenti az ajtónak. Lihegve próbál levegőhöz jutni, ahogy én is ezt igyekszem tenni, miközben fejem a vállára döntöm. Most meg kell állnunk, nincs más lehetőség. De még képtelen vagyok kimondani, hogy engedjen el. Deon aprót kuncog.

- Csak egy csókot akartam - árulja el, azzal visszavonul. Kissé zavarba jött, ugyanakkor a vágy is láthatóan megéledt benne. Annyira durva, ahogy egymáshoz viszonyulunk és akkora a buktatója, hogy nem is látszik a teteje. Nagyon észnél kell lennünk.

- Ez is több, mint amit szabad lenne - közlöm, de nincs egy szemernyi megbánás sem a hangomban. A franc, hogy ennyire vágyjuk egymást Deonnal! - Menjek? - kérdezem meg komolyan.

- Még ne, még akarok valamit! Először is bocs, hogy olyan durva voltam, nem akartam, így csapódott le - kér őszintén bocsánatot. - Már a tengerparton is ezt akartam csinálni, de annyira begyulladtam, hogy Shiro látja és abból nagy bassza meg lehet, hogy ez lett.

- Deon... - kezdem csendesen, aztán nagyot sóhajtok. - Tudom, hogy mekkora galiba lehet belőle és én is meggondolatlan voltam egy kicsit, bár Shiro semmit nem láthatott volna, de ez sok volt. Tudom, mi vezet és miért, szóval nem kell bocsánatot kérned. Egyébként én is azt akartam, hogy megtedd - vallom be kicsit elpirulva.

- Tudom, éreztem. Egyértelmű volt. Ez volt a második, amit akartál, igaz?

- Igen - bólintok rá. - Csak egy csókot.

- Mintha tudnánk parancsolni nagyon magunknak - mondja elmosolyodva. - A fára mászáskor már akartam, csak passzoltad véleményem szerint, úgyhogy én is igyekeztem ejteni a témát - árulja el apró szégyellős mosollyal. Elkuncogom magam.

- Azt hittem, te futamodsz meg éppen - vallom be neki. - Meg azt, hogy tuti én értettem félre a szándékot.

- Nem, csak nem akartam rád erőszakolni valamit, amit nem akarsz.

- Deon... most őszintén. Kevés olyan ember van, akit most nem utasítanék el, de te az vagy, akit sosem és semmiképp. Ahhoz túl vonzó vagy nekem, mikor lángol köztünk a levegő, meg az őrület, amit kiváltunk egymásból. Én imádom - vallom be végül ezt is.

- Én lecsillapodtam azok után, de szinte bármikor újraébred bennem, amit éreztem, csak félek, hogy megütöm a bokám. Meg amúgy sem akarom kihasználni ezt a helyzetet, szóval inkább ezt hagyjuk - teszi hozzá.

- Nehezen csillapodom le, pláne, ha egyszer valami jó - vallom be neki. - De most érzem, hogy nem szabad, nem lenne jó és nem azért, mert nem lenne fergeteges. Másmilyen nem is lehet. - Deon ennek hallatán szégyellős mosolyra húzza ajkait és félrenéz. - De ezzel növeljük a lebukás esélyét, amit nem szabad. És elsősorban nem miattam - teszem hozzá komolyan, ő pedig aprókat bólogat. - Tudjuk, hogy van ez köztünk, kezeljük és ennyi. Ellenben... néha... néha csak egy csókot szabad? - kérdezem meg szégyellősen és felkészülök a nemre, mert annak kellene következnie.

- A csók ígéret... Egyszer újra oda jutunk, hogy nem tudunk és nem is akarunk megállni... és minden csók efelé fog sodorni - mondja el csendesen. Tudom, tisztában vagyok vele, csak annyira jó kiszakadni ebből az egészből.

- Tudom - mondom csendesen. - Vágyom rá, pláne, ha kettesben vagyunk, de nem lehet, ezt én is tudatosítottam magamban. Marad az emlék - mosolyodom el halványan. Deon újra közel lép, hogy egy szelíd, de forró csókot adjon. Visszacsókolok megint, de már nincs meg az a hév, ami korábban, ez most megint más és jól elraktározom magamban, megint érzem, hogy nem kéne és talán abba kéne hagyni, de én képtelen vagyok még mindig, lehunyt szemmel élvezem ezt most. Lassú, érzéki búcsú, ami után elhátrál.

- Most már menj - kér egy halvány félmosollyal. Bólintok és kinyitom az ajtót.

- Mindent köszönök, csodálatos nap volt - mosolyodom el halványan, majd kihátrálok rajta és becsukom magam után. Nagyot sóhajtok. Meg kéne tenni még egy-két dolgot, kezdetnek beszélni Teruval. Ha egyáltalán hajlandó szóba állni velem még. De aztán úgy döntök, ráér még, így inkább a szobámba veszem az irányt.


Elhelyezkedem az ágyon és papírt, meg ceruzát kerítve kezdek el rajzolni. Észre sem veszem egy ideig, mi is születik a papíron, de mikor rájövök, azonnal lekapom és összegyűrve a falhoz vágom, aztán folytatom a következővel, ami hasonlóan végzi. Egyre gyorsabban dolgozom, egyre könnyebben, csak az eredményét nem akarom látni, de mikor a tizedik papír is a sarokban végzi, már menekülni lenne kedvem. Minden mindegy alapon felhívom Terut.

- Szia - szól bele.

- Szia! Rám érsz egy kicsit? - kérdezem meg csendesen, bár még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán hajlandó-e látni.

- Aha, csak papírmunkám van, azzal meg ráérek. Menjek? - kérdezi meg.

- Légyszi - válaszolok halkan, miközben próbálom kitalálni, hogy mire gondolhat, vagy mennyire dühös rám.

- Pár perc múlva ott vagyok - búcsúzik ezzel, s kinyomja. Ebből nem sok minden derült ki és elönt némi idegesség. Most mégis hogyan álljak ehhez hozzá? Mindegy. Bántani nem fog, maximum lecsesz, nekem már mindegy. Remélem, azért minél hamarabb ideér. Jó lenne már túllenni ezen.


Nyílik az ajtó és Teru jelenik meg mögötte, nekem meg összeszorul a gyomrom. Nem tudom, mire készüljek... Teru csak biccent és beszélgetésnek megfelelő távolságra helyezkedik el tőlem. Remekül elcsesztem mindent és most már nem csak a gyomrom van görcsben, hanem a lelkem is.

- Sajnálom - nyögöm ki, mert jobb hirtelen nem jut eszembe, miközben cikázik bennem a fájdalom. Teruki egy mély sóhajjal indítja a beszélgetést, azzal önkiszolgáló módban megragadja az íróasztalhoz tartozó szék támláját és odahúzza, ahol eddig állt, majd a támlát felém fordítva, lovaglóülésben ül le rá.

- Nézd. Yoshimi és Raktari felnőtt emberek, te majdnem az vagy. Nekem ők a barátaim, te amolyan főnök vagy a számomra. Ez stimmt, ugye? - Aprót bólintok. - Namármost... - folytatja is. - Raktari évek óta húzta ezt az egészet. Rég dobbantania kellett volna. Vagy úgy, hogy ráhajt Yoshira, akiről tudta, hogy milyen identitással rendelkezik, vagy egyszerűen feladja, kiszeret belőle, keres mást. Egyiket se tette. Yoshi vak volt, a nyilvánvalót se vette észre, aztán ti egymásra találtatok és úgy tűnt, minden szép és jó. Nem volt, de erről leginkább az ő bizonytalansága meg a te félelmeid és kötetlenséged tehetnek. Aztán Raktari belekeveredett a masszába és az egész mint a lavina, megindult. Én csak azért haragszom, mert nem vettél tudomást Raktari elveiről, nem tartottad tiszteletben, hogy ő nem akar úgy Yoshihoz nyúlni, hogy bármilyen módon máshoz tartozik. Tisztában volt vele, hogy sérülni fog, ezért is maradt még tőled is távol olyan látványosan. Az már az ő hülyesége, hogy mégis belement abba, amibe. Nektek nem lett volna szabad belerángatni, de kényszeríteni sem tudtátok volna, ha ő úgy dönt, hogy nem - jelenti ki. - És hogy azt tudta is, sérült, valószínűleg nagyon. Aggódom érte, időnként Ryuu nyakára járok, hogy tud-e róla bármit, de az élet nem áll meg, megfelelően el vagyok halmozva munkával, hogy ne legyen időm Tarin rágódni, nekem pedig a saját utamat kell járnom - mondja komolyan. - Yoshit elvertem, aztán ahogy korábban is, a szárnyam alá vettem, mert a barátom és még mindig én vagyok a rangidős. Ennyi. A sztori nem rólam szól, én csak egy jelentéktelen mellékszereplője vagyok, aki mindhárom főhőshöz valamilyen módon kapcsolódik. Ne tőlem kérj bocsánatot, ne nekem sajnálkozz.

- Sikerült feldúlnom mindent - mondom csendesen, de még mindig durván szorít a mellkasom, így a kezem is végül oda teszem. Tudom, hogy nincs gond, csak küzdök saját magammal is. - Talán jobb lett volna ide sem kerülni soha, vagy nem kezdeni Yoshival, de ez már nem lényeg - vonom meg a vállam. - Gondolom, tudod, hogy véglegesen szakítottunk. Ennek ellenére a kutyám marad, nem szabadulhat és ezt ő is nagyon jól tudja. Szeretném most egy darabig kerülni, de mégis tudni, hogy mi van vele - vallom be. - Ebben segítesz? - kérdezek rá. - Meg... egy darabig lennél te a kísérőm? Meg éjjelre kéne valaki ide, mert különben esélyes, hogy kibukom és hülyeséget csinálok - vázolom a helyzetet komolyan. Még mindig nem tudom, hányadán állunk.

- A főnök akkor is főnök, ha kretén, ha görény, ha megbántott, ha vége a kapcsolatnak, ha hülye, és még sorolhatnám. Yoshi kötelességtudó és szeret téged, melletted lesz, nem hagy a szószban, de egyelőre valóban jobb, ha ti most pihentetitek a kapcsolatotokat - ismeri el. - Rám számíthatsz, a hűségemet, a hozzád való viszonyulásomat nem befolyásolja, hogy részed van az egyik barátom életének kisiklásában, őt is hibásnak tartom amúgy is, a másikkal meg kapcsolatban álltál, aztán szakítottatok. Nem azért jelentkeztem melléd, hogy puszipajtások legyünk, hanem hogy segítsek Yoshinak és neki is, neked is ez segítség - közli komolyan. - Kísérni tudlak, éjjelente felügyelni nem, hacsak át nem rendezik az ügyeleteimet. Éjjelre kerítek valakit.

- Nekem fontos az, hogy boldogok legyetek, de ezt már mondtam neked - mondom meg csendesen. - Én hiszem, hogy egyenesbe tudnak jönni együtt - vallom be. - De ez kellett ahhoz, hogy talán egyszer bevallják, pontosan mi is a helyzet. Rohadtul kiderült tegnap éjjel - nézek a papírkupacra a fal mellett, de már kapom is el róla a tekintetem és megint Terukira nézek. - Igazából nem hiszem, hogy el tudnám most viselni Yoshi közelségét. Remélem, ő is megérti, talán így is érez, de nekem komoly fájdalmat okoz őt látni. Persze neki meg az fáj most inkább, hogy Tari elmenekült mellőle, amikor beismerte volna, mi a helyzet. Ez nem az én dolgom, csak reménykedem, hogy megoldják egymás között. Mennyiben változik meg a helyzet köztünk? - kérdezek rá végül, ami legjobban izgat. - És ha lehet, olyat keress mellém, aki esetleg elviseli, ha rámászom és tudja kezelni, nem rögtön elgyepál - kérem csendesen, szégyellősen.

- Mindketten attól féltek, hogy agyonlövi a barátságukat, ha kezdenek egymással bármit, ha csak futó kaland is kialakul köztük - mondja komolyan. - Néha kénytelen voltam hallgatni ezeket is tőlük - magyarázza meg kelletlenül, honnan tudja. Elhúzom a szám, de hallgatom tovább. - Meg, de ha nem, majd tolmácsolom neki a dolgot - biztosítja őt. - A helyzet köztünk? Nem értem, mire gondolsz, viszont az a pár pofon, amit kapnál, kijárna, hogy megtanulj uralkodni magadon.

- Arról, ahogy mondjuk tegnap nyugtattál a szalonban - mondom meg csendesen. Az valahogy teljesen más volt, mint ez most. - Igazából vártam a pofonokat - vallom be végül. - Ha nem is testileg, de lelkileg mindenképp és valahol meg is kaptam őket. Egyébként azért tisztázzuk le, hogy nem volt ez annyira jó, mint hiszed, sőt... de mindegy.

- Minek nézel te engem, gyámnak? - kérdezi értetlenül. - Odafigyelek rád, vigyázok a bőrödre, de nem fogok beleszólni az életedbe, ahogy a fiúkéba se, a pofonosztást meg meghagyom az életnek, oszt az eleget. Yoshi fejét megmostam, Tari fejét megmosnám, de sosem teszem majd meg, mert bőven elég volt neki mindaz, amit kapott és ugyanezen ok miatt kiegyezettnek vélem a mi viszonyunkat is. Vagy most kezdjek el lelkibeszédet tartani arról, hogy mennyire ellenzem, ami történt? Hagyjuk, jó?

- Félreértés ne essék, én inkább azt vártam, hogy dühös leszel, a dühös ember meg nem gondolkodik tisztán. Szerintem is hagyjuk, mert őszintén... szerintem sem volt helyes, ami történt, csak mire rájöttem, már nem volt menekülés. Ennyi. Egyébként nem szeretnél az apukám lenni? - kérdezem gyerekesen, mintha öt éves lennék, hátha kicsit oldódik valami köztünk.

- Nem, kösz, saját gyereket szeretnék - utasít meglepetten vissza. Hát most legszívesebben hangosan felnyerítenék, de jobb lesz, ha inkább nem. - Dühös is voltam, de mindig igyekszem tisztán gondolkodni.

- Amúgy is fiatal apuka lennél - kuncogom el magam. - Kevés ilyen ember van. Tudod, hova ment Tari?

- Nem, az én koromban másoknak már kettő van - közli komolyan, egyszerűen. - Nem, sajnos nem tudom.

- De majd lesz neked is - mosolyodom el halványan. - Csodálatos apuka leszel - mondom meggyőződéssel. - Ki sem lehet deríteni?

- Talán lesz, a képességeimet meg előre, alap nélkül ne becsüljük meg - kéri tartózkodóan, kimérten. Látom ez ma nem fog menni nekem. Egyre kisebbre szűkül össze a gyomrom és egyre rosszabbul is érzem magam. - Raktari tudja, hogyan kell eltűnni, úgyhogy ha nem akarja, hogy megtalálják, nem biztos, hogy megtaláljuk. Lehet a lakásán, hazamehetett a szülői házba, vagy olyan barátjánál, akiről nem beszélt annyit.

- Csak ne legyen baja! - bukik ki belőlem, miközben próbálom nyelni a könnyeimet. Tudtam én, hogy Terunál is elvágom magam ezzel. Mindegy, majd ezen is túljutok, védeni fog, mert kell neki, de jópofizni valóban nem kell. Minek azt?

- Én is ezt szeretném. - Teru rájön, hogy mi játszódik le bennem, legalábbis erre utal, hogy mellém ül és tétován bár, de átkarol. Belé kapaszkodom és ömleni kezdenek a könnyeim, pedig nem is akartam sírni, meg eszembe sem jutott, most mégis... Elegem van mindenből megint és csak azon jár az agyam, hogy miért nem ébredek fel a rémálomból.

- Elég volt - suttogom szipogva. - Mindenből annyira elég már.

- Kínosan hosszú és keserves életed lesz, ha már most eleged van mindenből - jegyzi meg barátságosan, finoman ringatva engem. - Az ember elront dolgokat, megbánt másokat, néha meg is sért, árt nekik akaratán vagy akár tudtán kívül, pofára esik, csalódik, néha szándékosan árt valakinek, máskor szerelmi csalódás éri. Ez van, az élet ilyen. Ígérte neked valaki, hogy könnyű lesz?

- Nem, csak most már miért nem lehet egy kicsit jobb? - kérdezem még mindig a könnyeimet eregetve. - Miért van az, hogy mikor azt hiszem, egyenesbe jön, akkor mindig elromlik?

- Nem vagyok én orákulum, vagy jós, hogy ezt tudjam. Mindig nehezebb lesz, a felnőtt lét ezzel jár. Annak könnyebb, aki megőrzi a gyermeki lét báját, örülni tudását, vidámságát, erejét, mint Raktari, de senki sem ússza meg.

- És még tőle is sikerült elvennem - mondom most már színtelenül. Próbálok elvonatkoztatni az egésztől, de nem nagyon megy. - Csak fáj... már megint.

- Magadat kínzod.

- Tudom - válaszolok halkan. - És ez most egy darabig így is lesz, amíg nem sikerül kiadnom az egészet - mondom meg komolyan. - Ezért félek a rohamoktól is. Ilyenkor az jön.

- Te idézed elő őket ezzel a rohadt önmarcangolással! - csattan fel. - Ez nem kiadás, hanem súlyosbítás.

- Akkor mégis mit kéne tennem?! - kérdezek vissza indulatosan. - Ilyen vagyok, egyelőre ez szériatartozék! - Elhúzódom tőle.

- Tanulni a hibáidból, megemészteni és továbblépni.

- Könnyű azt mondani. - Most olyan vagyok, mint egy durcás kölyök, tisztában vagyok vele. - Nem lehetne most az egyszer, hogy egyszerűen csak megoldódik minden magától? - kérdezem reménykedve pillantva fel rá.

- Nem. És ezt nem én döntöm el amúgy sem.

- Tudom - mondom csendesen és visszadőlök hozzá, ha még hajlandó egy kicsit megölelni. Jólesne. - Ne haragudj!

- Nincs miért haragudnom. - Hagyja, hogy hozzábújjak és megsimogatja a fejemet is.

- Akkora hülye vagyok - mondom csendesen. - Bár mikor nem? - sóhajtok egy színpadiasat, majd elmosolyodom.

- Van ilyen. Más is van még?

- Nincs - rázom meg a fejem. - Csak már szeretnék aludni egyet. Úgy rendesen.

- Áthozom a munkám, vigyázok rád, amíg elkészülök - ajánlja fel. Halványan elmosolyodom.

- Azt megköszönném, de csak ha nem okoz gondot - mondom komolyan, mert azt nem akarom, hogy Teru miattam kapjon ki. - De előtte még be kell fejeznem valamit. Vissza tudsz jönni mondjuk egy óra múlva? - kérdezek rá végül felsóhajtva.

- Vissza és nem gond - válaszol tömören. Teruki feláll és elhagyja a szobát, még néhány percig nézek utána, aztán megint előkotrom a rajztáblámat. Tudom, hogy segíteni fog, ha megszabadulok a képtől, ami a fejemben él.


Most sokkal precízebben állok neki és lassan kibontakozik, ahogy Yoshi vággyal telve figyeli Tarit. Szinte megmozdul a rajz, szinte látszik, hogy hogyan fognak mozdulni megint. Ez a kép él bennem, szinte kívánja, hogy kijöjjön, hogy megrajzoljam, bár sosem akarom megmutatni senkinek. Ez legyen csak az enyém, az utolsó emlék, a lezárás. A legjobbat igyekszem kihozni belőle, tökéletes alakok, tökéletes fényviszonyok, egy tökéletes pillanat, csak rohadtul nem nekem. Itt már tudtam, hogy teljesen mindegy, mindennek vége. Az összhang, a mozdulatok, a tekintetek elárultak sok mindent. Megint felkavar a dolog, de csak nyelem a könnyeket, mert akkor nem tudom folytatni a rajzomat. Elmélyülten dolgozom, megint a tökéletesre törekedve, azt akarom, hogy a rajzom megszólaljon, hogy minden érezhető legyen benne, amit én akkor átéltem, ami tudatosult bennem, a lemondás, kis fájdalom, némi irigység, féltékenység, és mégis valamiféle bús öröm, mert sikerült elérnem, amit szerettem volna. Ők rájöttek végre, hogy együtt kell lenniük, mert nekik így helyes és jó, ezen nincs mit vitatkozni. Hiszem, hogyha Raktari visszajön, akkor már meglesz az a döntés és képesek tiszta lappal indulni egymás felé. Ha boldogok lesznek, akkor tök mindegy, mennyit szenvedek most, mert elmúlik. Majd jön más, egyszer mindennek vége lesz. Meghúzom az utolsó vonalakat, árnyalok és végül aláírom. Eltolom a táblát, távolról is megszemlélem azt, majd elsírom magam. A rajz landol mellettem az ágyon, de már nem gyűröm össze. Bele kell törődni, ez meg az első lépés. Megfordulok és a fejem a párnába fúrva zokogok tovább, de nem tart sokáig, lehúz a fáradtság, a mai nap, a történések, meg hogy tegnap egy órát sem aludtam és mély álomba zuhanok.