Tetszik az arc, amivel felbámulnak rám, a leheletnyi értetlenség és a fellegek láttán szétterülő riadalom. Elégedett vagyok az eredménnyel, ezt akartam. Az ablakpárkányon ülve, egy újabb cigivel a kezemben várom, hogy megnyíljon a szoba ajtaja, azonban valahogy nem akar sikerülni a dolog. Vigyorgom a kint nyilván pánikba eső monstrumokon, a könyököm a térdemen nyugtatva, államat pedig a tenyerembe fektetve figyelem a fel-le járó kilincset, miközben azt fogalmazom, mit mondok majd, ha végre leküzdenek egy ilyen egyszerű akadályt, mint az ajtó. Ám beletörik a kulcsot a zárba a hangok alapján, én pedig hoppon maradok a beszólás ügyében. Oké, akkor most kezdjünk el gondolkodni inkább azon, ha kigyullad a szoba, hogy oldok kereket – mert tüzet oltani én bizony nem fogok! -, hiszen az ablak alól eltűnt a két dromedár, vagyis nincs ki elkapjon, ha kivetem magam innen. Fain! Más se hiányzott még mára, csak pár töketlen barom, aki még egy kibaszott zárral sem bír el! Mi olyan nehéz abban, hogy beteszed és elforgatod a lukban a kulcsot?! Jaaa, hogy no lukérzék és a mozgáskultúra is csak üt és rúg?! Na neeee! Ez gáz.
A dolgot hamar orvosolja azonban a csőcselék gazdája, pár dörrentés és az ajtó kitárul előtte. Ó, milyen romantikus, ahogy villogó szemekkel és füstölgő pisztolycsővel megjelenik a füsttömeg mögött. A látvány minden pénzt megért, én pedig lazán az ablakkeretnek dőlve igyekszem leplezni az elégedettségemet, méghozzá akképpen, hogy szám elé emelem a cigarettám. Nem is veszem el a kezemet, míg a ház ura tájékoztatást kér a szolgáitól, mi a fészkes fene történt, hogy elrejtsem azt a sunyi kis mosolyt, amit nem bírok leparancsolni a számról. Én megmondtam, hogy jó leszek, ha megalkuszunk, de ők nem akartak engedni az akaratomnak, és azt is közöltem velük, elintézem nekik, hogy megjárják, ha nekem sem lehet jó. Hát tessék, most megkapják, főleg, mert a bénázást ők csinálták, én csak rossz fát tettem a tűzre. Vagyis tüzet tettem a festményekre.
Na, most mi lesz, te főmaki? Jó-jó, már láttam ezt a ridegséget a szemedben, de... ööö... mivan?! Az, ahogy a fegyvert rászegezi valaki másra, majd engem bámulva lő, jegesre hűti a vérem. Belefagyok a pillanatba és rezzenés nélkül nézem végig, ahogy két „kis” kedvencén kívül sajnálat nélkül, mint az igazi kutyákat, lelövi a saját embereit. Ez a fazon egy igazi vadbarom... egy állat... Erre nincs szavam...
A hamu az ölembe hull, a tekintetem pedig távozó alakjáról a kezemre vándorol. Reszketnek az ujjaim. És nem csak azok, hanem mindenem. Innen fókuszálva a világot az egész egy cseszett nagy remegés. A szívem vad ütemet ver, a jégdarabok szinte karcolják ereim belső falát, míg forró veríték kúszik le a hátamon, hogy a derekamra feszülő pólóba ivódjanak. Ez a férfi nem normális... Pár vacak kép miatt ennyire kiakadni... Nem, nem is ez a bajom, hiszen akartam én még őt bosszantani, nem is keveset, ha már magához hozatott, hanem az a kegyetlenség veri ki nálam a biztosítékot, amivel másokat büntetett meg az én hülyeségemért. Arról volt szó, elveri őket, nem arról, hogy megöli. Én nem akartam mások életével játszani. A sajátomét szívesen bedobom a rulettasztalra, de a másoké...
Átremeg rajtam a félelem, s mielőtt elejtem a cigimet és komolyabb tüzet okozok, belenyomom a párkányba. Figyelem az embereket, miképp szedik össze a hullákat, a kereteket és hoznak nekem enni. A két kedvenc véreb ugyanazzal a fapofával végzi a dolgát, de mielőtt találkozhatna bármelyikükével a tekintetem, a szőnyeget kezdem fixírozni. Nem tudom, tényleg hallgatnak-e, vagy a fülemben csengő lövésutóhang nyom el mindent, de a néma csend és a fegyelmezett munka teljesen kikészíti az idegeimet, s a következő remegéshullámmal könnyeket gördít ki a szememből. Eltakarom az arcom, hogy ne lássanak. Legszívesebben kiugranék az ablakon, s most még az sem számít, ha újra eltörik egy vagy két csontom, csak ne kelljen itt lenni, mert nem akarok itt maradni. Én csak szórakoztam egy vén fasszal, amelyiknek már fel sem áll, arra nem is gondoltam, hogy ezért másoknak kell fizetniük, nem pedig nekem. Én szívesen haltam volna meg, annak ellenére is, nem vagyok egy halálvágyó típus. Ki akartam húzni a legrövidebb gyufát, s azt reméltem, ha megtalálom, ha sikerül, életem utolsó perceiben kutyául fogok szenvedni és talán élvezni is, erre most csak a belső nyomor maradt nekem és a vártnál is jobban fáj.
Képtelen vagyok hangosan sírni, csak szipogok és imbolygok a szédüléstől. Egy kéz megragadja a csuklóim, együtt a kettőt és leránt a párkányról, majd a lendülettel az ágy felé kormányoz, ami mellett az éjjeliszekrényen friss étel várja, hogy megegyem és egy pohár narancslé is, vagy mi, kínálja magát. Bocs, de ezek után elment az étvágyam, még ha két kortyot innék csak az üdítőből, akkor is sugárban rókáznék. Elesetten bámulok fel arra, aki nem hagyott kizuhanni az ablakból, a tekintete azonban ugyanolyan rideg, mint a gazdájáé. Ezek szerint itt csupán akkor éli túl az ember, ha kőszoborrá változik. Rendben, legyen, tudok az is lenni, azt hiszem. Megköszörülöm a torkomat.
- Merre van a mosdó? - Most már nem kérek, vagy alkudozom, hiszen tudom, hogy ezek után mindent megkapok, amit akarok, míg a házban maradok, s igazam is lesz, egyetlen szót sem szólva hozzám elvezet testem őre a kívánt helyre, ahova szerencsére egyedül mehetek be. Azonnal célba veszem a csapot és hideg vízzel kezdem locsolni az arcom, hogy megnyugodjak, hiszen ez a barbarizmus megrázott, mint a villám.
Nem baj, Deon, ami nem öl meg, az erősebbé tesz. Most már legalább érzed a helyzet súlyát, mert eddig nem voltál hajlandó észrevenni. És most te mit akarsz csinálni? Mert könnyen kérsz ám számon bárkit, de ez is csak menekülő, hogy ne neked kelljen a fontos pillanatokban dönteni. Gyáva nyúl vagy – vág képen a tükörképem a fejemből kiszóló hangokkal.
Az arc, amit viszont látok, cseppet sem hasonlít ahhoz, amit reggel láttam utoljára. A hajam egy szénaboglya pontos mása, a szemeim bevörösödtek és szétmázolódott alattuk a fekete festék, az arcomon pedig vöröslőn egy folt jelzi, kicsit több történt ma velem, mint azt el akarnám mesélni. Mert a sírás és a kóc nem olyan idegen tőlem, csak előbbit sose engedtem magamnak nyilvánosan. Csak... ott... akkor... nem tudtam... megállítani a könnyeimet. De ez másképp lesz ezután! Megkeményítve magam eltüntetem a maszatot, majd amennyire lehet, helyre hozom a frizurámat. Minden lélegzetvételt úgy veszek, hogy a következő húzásom az én legrövidebb gyufám legyen, ne másé, mert nem akarok azzal a bűntudattal élni, hogy miattam haltak meg emberek egy olyan lelketlen gazfickó lövései által, mint amilyen a fogvatartóm. Heves gyűlöletet érzek iránta. Ez új, ilyen eddig még nem volt.
Gombóccal a torkomban, de katonás fegyelemmel lépdelek vissza a szobába. Már csak pár apróság emlékeztet az iméntiekre, azokról viszont igyekszem nem tudomást venni. Ignorálom a látókörömből a foltokat a szőnyegen, az engem mustráló tekinteteket, azt a gondolatot, hogy életeket oltottak ki a baromkodásom miatt, s minden erőmmel magamra erőszakolom a „nyugodt vagyok, minden rendben” arckifejezést. Először komoly megfeszülést igényel még az is, hogy ne bőgjem el magam, ám az a döntés, hogy nem adok több örömet annak a pojácának, sokat segít. Alig tíz perc tájbámulás és zabolázott ki-belégzés meghozza a várt hatást, tényleg megnyugszom, amennyire lehet. Lehuppanok az ágyra és eltüntetem az egész tányér tartalmát, majd lehúzom a narancslevet. Persze az egész ki akar jönni minden falat lenyelésénél, de uralkodom magamon, s miután mind leerőszakoltam a torkomon, elfekszem az ágyon.
Itt vagyok egy öncélúan kegyetlen, perverz barom otthonában, ahonnan nem fogok tudni elmenekülni, mert előbb kötöznek meg, mintsem megengedjék nekem, hogy az ő életüket is veszélyeztessem. Kiszolgálnak, mert különleges vagyok – picsába, én nem így akartam különleges lenni! Nem-nem, most ezzel végképp nem foglalkozhatok. Össze kell szednem, miféle információmorzsák hullottak az ölembe, amiket gondatlanul lesöpörtem. Például, hogy eladná az a szemét a húgomat. Kinek? Minek? Hova? Miért? Szent ég, ilyen nincs! Ez valami rossz vicc, vagy egy eldurvult lecke apámtól. Biztos csak kecsap és vaktöltény, meg jó színészi munka a korábbi jelenet! Ezt azonnal ki is derítem; kipattanok az ágyból és ott, ahol a vérfolt van, szaglászni kezdek. A vérnek van egy fémes, sós, kellemetlen szaga. És annak is, ami a szőnyegbe ivódott.
Nem, Deon, ez nem vicc és nem is eldurvult játék – tájékoztat elégedetten a hang.
Nem... Ezt nem hiszem el... Ilyen nincs... Ez nem létezik, csak álmodok. És ennek nyomatékosítása végett belecsípek a saját karomba, de ennyi nem elég. A következő, hogy mélyen a bőrömbe harapok, a fájdalom azonban nem kelt fel, nem homályosul el a szoba és változik a sajátomévá, hanem ugyanúgy, fenyegetően körbevesz a valóság, amelyet szeretnék álomnak hinni.
Na jó, álljon meg a gyászmenet! Eddig sem esett semmi bajom! Sőt, vigyáznak rám, mert az életük függ tőlem! Nem lettem megkínozva, megerőszakolva és lepuffantva, pedig volt rá alkalom elég. Akkor mégis mi a faszt keresek itt?! Újabb lecke, hogy nem vagyok jó semmire? De hát miért?! Oké-oké, ez így nem jó, ettől csak megzuhanok. Elég az életkérdezgetős siránkozásból, mert rohadtul nem segít, ahogy sosem segített! Ki kell találnom, mit keresek itt. Te rohadék, kétszer is feltetted a kérdést, tudom-e, miért hozattál ide, de a választ elsunnyogtad!
Miért nekem kell kitalálni? Kurvára nem világos. Vagyis... illetve... szóval... Hubasszameg! Kicsit lassan esnek le dolgok, asszem. Hogy én leszek áru? Más nem igazolja, miért kellett tudnia, bekeményedek-e a markától, és hogy a pofátlanságom miatt is miért én vagyok az, aki él. Na nem! Engem nem fogsz eladni, te majom! Oké, hogy félvér vagyok, fiatal és a szüzességem is felajánlhatnád, ha tudnád, hogy még megvan, amiért tripla árat kapnál értem, de nem fogsz eladni senkinek! Innen két módon távozok csak: hullazsákban vagy szabadon. Nem alkuszom, nincs harmadik lehetőség. Az sem érdekel, baszd meg, ha te vagy Buddha, belőlem akkor sem csinálsz portékát!
Most már a dühtől remegek. Minden eddigi tettünk más megvilágításba került és így taszít az egész. És én még egy pillanatig is azt akartam, hogy nevessen vagy mosolyogjon... vagy hogy ha megdughat, elvigyen Amerikába...! Fulladj bele a pénzedbe, te állat! Te utolsó utáni, anyátlan-apátlan undormány! Te féreg...! Próbálj csak hozzám érni, kipróbálni! Esküszöm, hogy soha sem találkoztál még a kibaszott életed során olyan vademberrel, mint én! Nem fogom megadni magam! Nem fogom! Inkább beledöglöm az ellenállásba, de engem nem kapsz meg!
Szikrázó szemekkel, magam kihúzva várom, hogy felbukkanjon az ajtóban. Nem tudom, mikor ugrottam talpra, ahogy azt sem, mennyi időbe került, míg ide eljutottam, mi történt körülöttem, vagy egyáltalán történt-e valami, de abban biztos vagyok, hogy a következő csatámban a tét a szabadság vagy a halál. Nem adom alább. Ha ez a szikra, az életemnek értelmet adó csillanás, amire évek óta vártam, akkor kurva nagy bajban vagy, faszikám, mert ha én akarok valamit, akkor azt rendszerint megkapom, és te sem leszel kivétel, vagy meghajolsz az akaratom előtt, vagy örök életedre gyűlölni fogsz, amiért nem bírtál legyőzni.
A dolgot hamar orvosolja azonban a csőcselék gazdája, pár dörrentés és az ajtó kitárul előtte. Ó, milyen romantikus, ahogy villogó szemekkel és füstölgő pisztolycsővel megjelenik a füsttömeg mögött. A látvány minden pénzt megért, én pedig lazán az ablakkeretnek dőlve igyekszem leplezni az elégedettségemet, méghozzá akképpen, hogy szám elé emelem a cigarettám. Nem is veszem el a kezemet, míg a ház ura tájékoztatást kér a szolgáitól, mi a fészkes fene történt, hogy elrejtsem azt a sunyi kis mosolyt, amit nem bírok leparancsolni a számról. Én megmondtam, hogy jó leszek, ha megalkuszunk, de ők nem akartak engedni az akaratomnak, és azt is közöltem velük, elintézem nekik, hogy megjárják, ha nekem sem lehet jó. Hát tessék, most megkapják, főleg, mert a bénázást ők csinálták, én csak rossz fát tettem a tűzre. Vagyis tüzet tettem a festményekre.
Na, most mi lesz, te főmaki? Jó-jó, már láttam ezt a ridegséget a szemedben, de... ööö... mivan?! Az, ahogy a fegyvert rászegezi valaki másra, majd engem bámulva lő, jegesre hűti a vérem. Belefagyok a pillanatba és rezzenés nélkül nézem végig, ahogy két „kis” kedvencén kívül sajnálat nélkül, mint az igazi kutyákat, lelövi a saját embereit. Ez a fazon egy igazi vadbarom... egy állat... Erre nincs szavam...
A hamu az ölembe hull, a tekintetem pedig távozó alakjáról a kezemre vándorol. Reszketnek az ujjaim. És nem csak azok, hanem mindenem. Innen fókuszálva a világot az egész egy cseszett nagy remegés. A szívem vad ütemet ver, a jégdarabok szinte karcolják ereim belső falát, míg forró veríték kúszik le a hátamon, hogy a derekamra feszülő pólóba ivódjanak. Ez a férfi nem normális... Pár vacak kép miatt ennyire kiakadni... Nem, nem is ez a bajom, hiszen akartam én még őt bosszantani, nem is keveset, ha már magához hozatott, hanem az a kegyetlenség veri ki nálam a biztosítékot, amivel másokat büntetett meg az én hülyeségemért. Arról volt szó, elveri őket, nem arról, hogy megöli. Én nem akartam mások életével játszani. A sajátomét szívesen bedobom a rulettasztalra, de a másoké...
Átremeg rajtam a félelem, s mielőtt elejtem a cigimet és komolyabb tüzet okozok, belenyomom a párkányba. Figyelem az embereket, miképp szedik össze a hullákat, a kereteket és hoznak nekem enni. A két kedvenc véreb ugyanazzal a fapofával végzi a dolgát, de mielőtt találkozhatna bármelyikükével a tekintetem, a szőnyeget kezdem fixírozni. Nem tudom, tényleg hallgatnak-e, vagy a fülemben csengő lövésutóhang nyom el mindent, de a néma csend és a fegyelmezett munka teljesen kikészíti az idegeimet, s a következő remegéshullámmal könnyeket gördít ki a szememből. Eltakarom az arcom, hogy ne lássanak. Legszívesebben kiugranék az ablakon, s most még az sem számít, ha újra eltörik egy vagy két csontom, csak ne kelljen itt lenni, mert nem akarok itt maradni. Én csak szórakoztam egy vén fasszal, amelyiknek már fel sem áll, arra nem is gondoltam, hogy ezért másoknak kell fizetniük, nem pedig nekem. Én szívesen haltam volna meg, annak ellenére is, nem vagyok egy halálvágyó típus. Ki akartam húzni a legrövidebb gyufát, s azt reméltem, ha megtalálom, ha sikerül, életem utolsó perceiben kutyául fogok szenvedni és talán élvezni is, erre most csak a belső nyomor maradt nekem és a vártnál is jobban fáj.
Képtelen vagyok hangosan sírni, csak szipogok és imbolygok a szédüléstől. Egy kéz megragadja a csuklóim, együtt a kettőt és leránt a párkányról, majd a lendülettel az ágy felé kormányoz, ami mellett az éjjeliszekrényen friss étel várja, hogy megegyem és egy pohár narancslé is, vagy mi, kínálja magát. Bocs, de ezek után elment az étvágyam, még ha két kortyot innék csak az üdítőből, akkor is sugárban rókáznék. Elesetten bámulok fel arra, aki nem hagyott kizuhanni az ablakból, a tekintete azonban ugyanolyan rideg, mint a gazdájáé. Ezek szerint itt csupán akkor éli túl az ember, ha kőszoborrá változik. Rendben, legyen, tudok az is lenni, azt hiszem. Megköszörülöm a torkomat.
- Merre van a mosdó? - Most már nem kérek, vagy alkudozom, hiszen tudom, hogy ezek után mindent megkapok, amit akarok, míg a házban maradok, s igazam is lesz, egyetlen szót sem szólva hozzám elvezet testem őre a kívánt helyre, ahova szerencsére egyedül mehetek be. Azonnal célba veszem a csapot és hideg vízzel kezdem locsolni az arcom, hogy megnyugodjak, hiszen ez a barbarizmus megrázott, mint a villám.
Nem baj, Deon, ami nem öl meg, az erősebbé tesz. Most már legalább érzed a helyzet súlyát, mert eddig nem voltál hajlandó észrevenni. És most te mit akarsz csinálni? Mert könnyen kérsz ám számon bárkit, de ez is csak menekülő, hogy ne neked kelljen a fontos pillanatokban dönteni. Gyáva nyúl vagy – vág képen a tükörképem a fejemből kiszóló hangokkal.
Az arc, amit viszont látok, cseppet sem hasonlít ahhoz, amit reggel láttam utoljára. A hajam egy szénaboglya pontos mása, a szemeim bevörösödtek és szétmázolódott alattuk a fekete festék, az arcomon pedig vöröslőn egy folt jelzi, kicsit több történt ma velem, mint azt el akarnám mesélni. Mert a sírás és a kóc nem olyan idegen tőlem, csak előbbit sose engedtem magamnak nyilvánosan. Csak... ott... akkor... nem tudtam... megállítani a könnyeimet. De ez másképp lesz ezután! Megkeményítve magam eltüntetem a maszatot, majd amennyire lehet, helyre hozom a frizurámat. Minden lélegzetvételt úgy veszek, hogy a következő húzásom az én legrövidebb gyufám legyen, ne másé, mert nem akarok azzal a bűntudattal élni, hogy miattam haltak meg emberek egy olyan lelketlen gazfickó lövései által, mint amilyen a fogvatartóm. Heves gyűlöletet érzek iránta. Ez új, ilyen eddig még nem volt.
Gombóccal a torkomban, de katonás fegyelemmel lépdelek vissza a szobába. Már csak pár apróság emlékeztet az iméntiekre, azokról viszont igyekszem nem tudomást venni. Ignorálom a látókörömből a foltokat a szőnyegen, az engem mustráló tekinteteket, azt a gondolatot, hogy életeket oltottak ki a baromkodásom miatt, s minden erőmmel magamra erőszakolom a „nyugodt vagyok, minden rendben” arckifejezést. Először komoly megfeszülést igényel még az is, hogy ne bőgjem el magam, ám az a döntés, hogy nem adok több örömet annak a pojácának, sokat segít. Alig tíz perc tájbámulás és zabolázott ki-belégzés meghozza a várt hatást, tényleg megnyugszom, amennyire lehet. Lehuppanok az ágyra és eltüntetem az egész tányér tartalmát, majd lehúzom a narancslevet. Persze az egész ki akar jönni minden falat lenyelésénél, de uralkodom magamon, s miután mind leerőszakoltam a torkomon, elfekszem az ágyon.
Itt vagyok egy öncélúan kegyetlen, perverz barom otthonában, ahonnan nem fogok tudni elmenekülni, mert előbb kötöznek meg, mintsem megengedjék nekem, hogy az ő életüket is veszélyeztessem. Kiszolgálnak, mert különleges vagyok – picsába, én nem így akartam különleges lenni! Nem-nem, most ezzel végképp nem foglalkozhatok. Össze kell szednem, miféle információmorzsák hullottak az ölembe, amiket gondatlanul lesöpörtem. Például, hogy eladná az a szemét a húgomat. Kinek? Minek? Hova? Miért? Szent ég, ilyen nincs! Ez valami rossz vicc, vagy egy eldurvult lecke apámtól. Biztos csak kecsap és vaktöltény, meg jó színészi munka a korábbi jelenet! Ezt azonnal ki is derítem; kipattanok az ágyból és ott, ahol a vérfolt van, szaglászni kezdek. A vérnek van egy fémes, sós, kellemetlen szaga. És annak is, ami a szőnyegbe ivódott.
Nem, Deon, ez nem vicc és nem is eldurvult játék – tájékoztat elégedetten a hang.
Nem... Ezt nem hiszem el... Ilyen nincs... Ez nem létezik, csak álmodok. És ennek nyomatékosítása végett belecsípek a saját karomba, de ennyi nem elég. A következő, hogy mélyen a bőrömbe harapok, a fájdalom azonban nem kelt fel, nem homályosul el a szoba és változik a sajátomévá, hanem ugyanúgy, fenyegetően körbevesz a valóság, amelyet szeretnék álomnak hinni.
Na jó, álljon meg a gyászmenet! Eddig sem esett semmi bajom! Sőt, vigyáznak rám, mert az életük függ tőlem! Nem lettem megkínozva, megerőszakolva és lepuffantva, pedig volt rá alkalom elég. Akkor mégis mi a faszt keresek itt?! Újabb lecke, hogy nem vagyok jó semmire? De hát miért?! Oké-oké, ez így nem jó, ettől csak megzuhanok. Elég az életkérdezgetős siránkozásból, mert rohadtul nem segít, ahogy sosem segített! Ki kell találnom, mit keresek itt. Te rohadék, kétszer is feltetted a kérdést, tudom-e, miért hozattál ide, de a választ elsunnyogtad!
Miért nekem kell kitalálni? Kurvára nem világos. Vagyis... illetve... szóval... Hubasszameg! Kicsit lassan esnek le dolgok, asszem. Hogy én leszek áru? Más nem igazolja, miért kellett tudnia, bekeményedek-e a markától, és hogy a pofátlanságom miatt is miért én vagyok az, aki él. Na nem! Engem nem fogsz eladni, te majom! Oké, hogy félvér vagyok, fiatal és a szüzességem is felajánlhatnád, ha tudnád, hogy még megvan, amiért tripla árat kapnál értem, de nem fogsz eladni senkinek! Innen két módon távozok csak: hullazsákban vagy szabadon. Nem alkuszom, nincs harmadik lehetőség. Az sem érdekel, baszd meg, ha te vagy Buddha, belőlem akkor sem csinálsz portékát!
Most már a dühtől remegek. Minden eddigi tettünk más megvilágításba került és így taszít az egész. És én még egy pillanatig is azt akartam, hogy nevessen vagy mosolyogjon... vagy hogy ha megdughat, elvigyen Amerikába...! Fulladj bele a pénzedbe, te állat! Te utolsó utáni, anyátlan-apátlan undormány! Te féreg...! Próbálj csak hozzám érni, kipróbálni! Esküszöm, hogy soha sem találkoztál még a kibaszott életed során olyan vademberrel, mint én! Nem fogom megadni magam! Nem fogom! Inkább beledöglöm az ellenállásba, de engem nem kapsz meg!
Szikrázó szemekkel, magam kihúzva várom, hogy felbukkanjon az ajtóban. Nem tudom, mikor ugrottam talpra, ahogy azt sem, mennyi időbe került, míg ide eljutottam, mi történt körülöttem, vagy egyáltalán történt-e valami, de abban biztos vagyok, hogy a következő csatámban a tét a szabadság vagy a halál. Nem adom alább. Ha ez a szikra, az életemnek értelmet adó csillanás, amire évek óta vártam, akkor kurva nagy bajban vagy, faszikám, mert ha én akarok valamit, akkor azt rendszerint megkapom, és te sem leszel kivétel, vagy meghajolsz az akaratom előtt, vagy örök életedre gyűlölni fogsz, amiért nem bírtál legyőzni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése