11.

Asame

Első lecke: a megfélemlítés. Vajon beszart-e annyira a kölyök, hogy megértse végre, mi folyik körülötte, hogy miért van itt és vajon gyűlöl-e már annyira, hogy minden porcikájával tiltakozzon a tervem ellen? Nagyon remélem, hogy felfogta végre, hogy nem szarral gurigázom és még csak nem is vicces játszadozásnak szántam ezt az egészet. Este... éjjel úgyis kiderül, mire jutott ezzel az egésszel nagy magányában. Kapott pár órát gondolkozni és elmélkedni az élet nagy dolgain. Előre várom, mi lesz a vége az egésznek. Nagyon nagyot csalódnék benne, ha nem vágna a fejemhez különböző bókokat, ha nem kezdene el kézzel-lábbal tiltakozni az ellen, hogy közeledem felé.


Ezt akartam látni, és azt akarom látni, hogy megküzd a szabadságáért, amit úgysem kap meg. Most nem és nem tőlem. Imádom megszelídíteni az olyan vadakat, mint ő. S minél nehezebben törik meg, annál többet ér majd a piacon. Szűz vagy sem? Itt már a lőtéri döglött kutyát sem érdekli, ahogy engem sem fog, hogy én leszek neki az első és minden bizonnyal nem a leggyengédebb partnere ebben az életben. Már most megér ötszázmilliót és simán átpasszolhatnám Nishidának, hogy szenvedjen vele ő, ha nem tudnám, mennyivel többet ér majd később. És ha Nishida nem lenne sokkal türelmetlenebb nálam. Mellette a kölyök annyit sem élt volna, mint most mellettem, és nagyon nagy kár lenne egy ilyen fantasztikus áruért.


Elnézést kérve a közjátékért térek vissza Nishidához, hogy elvégezzük az utolsó simításokat is az éjszakai leszámolással kapcsolatban, végül távozik. Tízre beszéltük meg a találkozót Cheng rejtekhelye előtt. Kilencre kértem autót, s magamhoz véve katanámat és a wakizashit indultam el két testőrömmel a megbeszélt találkozóhelyre. Nishida és Hitsuji már vártak. Majd embereink pontban tízkor lerohanták a helyet, hogy lefoglalják Cheng kutyáit.

- Nos, uraim, ahogy ígértem – dobtam el cigarettámat és kezembe vettem a katanát.

- Ne kapkodd el, Asame! – vigyorgott rám Nishida. - Nem venném a lelkemre, ha megsérülnél.

- Ezüst tálcán... - feleltem és elindultam be a raktárba. Csend volt. Túl nagy, ahhoz képest, hogy odakint az embereink egymásnak feszülve vívtak élet-halál harcot. Sokáig tartott, mire megtaláltam azt a patkányt. Hát mégsem hagyta el a süllyedő hajót, pedig már azt hittem.

- Nem volt még elég a gyerekes játékaidból? - kérdezte félelemtől reszkető hangon.

- Csak jöttem leróni a tartozásom – feleltem hűvösen.

- Mi hasznod van ebből? - kérdezte.

- Ötszázmillió jen és az elégtétel mindenért – feleltem egyszerűen. - Állj ki velem úgy, ahogy azt az igazi yakuzák teszik!


Nem felelt. Előrántotta a katanát. Az igazi yakuzák nem futamodnak meg az ilyen kihívások elől és ő vérbeli yakuza volt. Nekirontottam. Gyors mozdulatok követték egymást, a pengék visszhangozva csengtek a raktár csendjében, a halál dalát játszva. Megszúrtam, megszúrt. Adtam és kaptam is tőle rendesen. Egy óvatlan pillanatban azonban kiütöttem kezéből katanáját. Nem könyörgött kegyelemért. A becsülete még most is többet ért az életénél. Egyetlen, gyors mozdulat. Egyetlen pontos vágás. Felemeltem fejét a földről - hajánál fogva -, mely nem messze landolt testétől és hanyagul rágyújtva sétáltam ki Nishidához és Hitsujihoz.

- Uraim, sajnos ezüsttálca nem volt - dobtam eléjük Cheng fejét. Nishida embere Ryuuichi kezébe nyomta a pénzzel teli aktatáskát. Intettem testőreimnek, majd beültem az autóba. Éjfél körül léptem be dolgozószobám ajtaján. Naoto kötszert és tiszta inget hozott utánam. Ellátta a sérüléseimet. Magamhoz vettem egy újabb doboz cigit, majd elindultam a kölyökhöz. Lássuk, hogy is állunk most éppen.


Beléptem az ajtaján és bezárva azt magam mögött támaszkodtam neki.

- Remélem, kellőképpen gyűlölsz már...