A szemöldököm felvonva nézek Asaméra. Úgy fest, nagyon nem volt velem az elmúlt percekben, mert éppenhogy nem riad meg attól, hogy maga mellett talál és a bőréhez érek. Nincs jó érzésem azzal kapcsolatban, hogy így kivonul a világból. Ennél még azt is jobban fogadtam volna, ha kicikiz a mutatványozásom miatt. Na jó, ez nem igaz, borzalmasan éreztem volna magam tőle és nyilván rosszul is esett volna.
Csak nekem tűnik tök hülyeségnek az, hogy valaki keménynek tűnik, mert tetkója van? Az erő szimbóluma lenne? Jó, ha azt veszem, hogy veszettül fáj megcsináltatni, ha még a fájdalomcsillapítót is visszautasítja az ember, van benne valami, de ez egy kicsit akkor is abszurd. A társadalomból való kívülállóságot már én is el tudom képzelni, hogy jelképezheti tetoválás, vagy testékszer, ezt én is alkalmaztam. De továbbra is kavarog a fejemben, hogy ez az erő megmutatója lenne. Az arckifejezéséből ítélve Asame sem osztja az apja elgondolását. Ennek én csak örülni tudok, mert ugyan én szeretnem megnézni mások tetoválását, nekem kifejezetten tetszik, hogy rajta nem képregényt nézhetek. Így is van mit bámulni rajta, mert azonkívül, hogy kidolgozott, izmos, formás teste van, a bőre tele van vágásokkal és más sérülések hegeivel. Ha tetoválás is borítaná a felsőtestét, az már sok lenne. Nem gondolva arra, hogy ha szétszabdalják, már nem valami szép egy kép. Meg… nekem mindig egy anyuka beszólása jut eszembe, aki úgy próbálta elvenni a lánya kedvét attól, hogy valamit a bőrébe varrasson, hogy azt mondta neki, „fiatal korban pillangó, idős korban denevér”. Engem meggyőzött. Nem mintha érdekelne, milyen leszek hetvenévesen, lehet, meg sem érem, de vitathatatlanul bezsebelte az elismerésemet az a nő.
Mosolygom. Tetszett az előadás, amit hallottam. Újra bátorságot veszek és megsimogatom a sárkányt a lábán, figyelve a kezem mozgását, majd megint visszabújok a csigaházamba, a vélt biztonságba. Tudom, hogy sokszor a tűzzel játszom és azt is, hogy elég lenne csak egy kis erő, és a mészház megroppanna. Akkor lennék aztán tényleg nyitott könyv, minden belsőségem virítana. Na jó, elég ebből.
- Én sem örülnék egy vérmes mangagyűjteménynek a bőrödön – árulom el csendesen. Megint beletalálok a saját kapumba, úgyhogy gyorsan terelek. – Láttam olyan fickót, akinek mindkét karja tele volt és nem tetszett. Arra gondoltam, ha csak kicsit abbahagyja az edzést, már nem domborodnak a mintái, az meg milyen már… - folytatom a dumálást. – Viszont láttam olyasmit is, ami miatt eltátottam a szám. A múlt nyáron egy hihetetlenül szép nő totális nyitott hátú öltözékben belibbent a helyre, ahol az ékszereim lövettem és a hátán egy hatalmas kígyó tekergett. Fantasztikusan kidolgozott munka volt, mintha egy festményt viselt volna a bőrén, a hülye pirszingelőm meg odalépett mellém, megböködött a könyökével és közölte velem, hogy kicsi vagyok ehhez a nőhöz, felejtsem el. – Sértett mosoly fut végig az arcomon, emlékszem, hogy leoltottam a picsába azt a szemetet ezért a beszólásért, de folytatom a mondókám. - A nő sem volt feledhető, a kígyója azonban teljesen beleégett az emlékeimbe – mesélem el Asaménak a törölközőket bámulva. – Aznap végiggondoltam, milyen menő lenne egy sárkánykígyóval eljátszani ugyanezt, aztán négy dolog jutott eszembe kapásból ellenérvnek. Túl végleges, ha megunnám, nem tudnék tőle megszabadulni, valszeg rohadt fájdalmas kivarratni, kibaszottul drága, nekem meg már volt két költséges hobbim, az ékszerek és a bringa, és azon kívül, hogy apám idegeit egy szemvillanás alatt elvágtam volna vele, nincs értelme magamra varratni sem azt, sem mást. Ha senki sem látná, nincs miért bevállalni a szenvedést érte. – Vállat vonok. Úgy nehéz mutogatni valamit, ha folyton pólóban van az ember, én meg nem vagyok az a testvillantós típus. Nincs is nagyon mire felvágnom, mert ugyan látszik rajtam, hogy a sport egy kicsit áthatja az életem, fiús alkatú, vállas vagyok, a férfias vonások még messze kerültek engem. Nem bánom, felőlem hasonló kaliber maradhatnék is, mert én sok más emberrel ellentétben meg vagyok elégedve azzal, amit a tükörben látok. A másik ok, amiért folyton pólót viselek az előbbieken kívül az a köldökpirszingem. Buzisnak gondolják, és azért van egy pár olyan incidens, amit nem keresek, sőt, elkerülök, ha tudok. Ez ilyen.
Lehet, mégsem akkora hülyeség ez az erő-tetkó szimbolika. Pont azért, mert veszettül fájhat, de ennyi erővel akár a száját és a nyelvét is szúrathatja valaki át, mert az sem kevésbé kellemetlen. Felnézek Asaméra és megint kivillantom neki a nyelvemben lévő ékszert, méghozzá úgy, ahogy múltkor, a fogaimon megtámasztva a nyelvem és csak a közepét kimutatva.
- Ez kevésbé veszélyes – mondom aztán neki. – Akinek nem bírja a szája, elvesztheti a nyelve nagy részét, de nagyon hülyének kell lenni ahhoz, hogy valaki a maró fájdalom és a veszedelmes gyulladás ellenére is ragaszkodjon hozzá. Egyébként meg csak az első hét nagyon szar, a második napon nem bírsz tőle beszélni, aztán mikor már megszoktad annyira, hogy nem kakilsz be a fájdalomtól, újratanulhatsz beszélni és nem kell szívószállal enned – mesélem vigyorogva. – Ha jó helyen csináltatod, nincs, ami megfertőzzön, az allergiára kevesebb az esély, és ha megunod, csak kicseréled, vagy kiveszed és kész, nagyjából vége is a mizériának. Persze vannak olyan gázos szituk, hogy akupunktúrás pontot talál el a pirszingelő, ami nagyon nem szerencsés, de ha valaki komolyan veszi ezt az egészet és nem csak heccből átlyukasztatja a bőrét, némi felkészüléssel simán két kérdéssel kideríthető, a mester mennyire ért igazából a dolgához – magyarázok tovább. – Bevallom, nekem abból, amit elmondtál, leginkább a jelentéstartalom ragadt meg.
Meguntam az evezést, kicsit el is fáradtam és a vállaim is sajogni kezdenek, hogy egy kényelmesebb pozíciót keressek a számukra, úgyhogy kiemelem magam a medencéből, elcsattogok a törölközőmért, majd magamra terítve visszatérek Asame mellé, s leülök, hogy a lábam azért még a vízbe lógathassam egy kicsit, mint valami gyerek.
- Azért is kértem, hogy mesélj a sárkányodról, mert érdekelt, neked mit jelent – kezdek újra beszélni, majd elmosolyodom és újra a vádlijára bámulok. Még mindig egy kicsit emésztgetem a tetoválás meglétét.
Csak nekem tűnik tök hülyeségnek az, hogy valaki keménynek tűnik, mert tetkója van? Az erő szimbóluma lenne? Jó, ha azt veszem, hogy veszettül fáj megcsináltatni, ha még a fájdalomcsillapítót is visszautasítja az ember, van benne valami, de ez egy kicsit akkor is abszurd. A társadalomból való kívülállóságot már én is el tudom képzelni, hogy jelképezheti tetoválás, vagy testékszer, ezt én is alkalmaztam. De továbbra is kavarog a fejemben, hogy ez az erő megmutatója lenne. Az arckifejezéséből ítélve Asame sem osztja az apja elgondolását. Ennek én csak örülni tudok, mert ugyan én szeretnem megnézni mások tetoválását, nekem kifejezetten tetszik, hogy rajta nem képregényt nézhetek. Így is van mit bámulni rajta, mert azonkívül, hogy kidolgozott, izmos, formás teste van, a bőre tele van vágásokkal és más sérülések hegeivel. Ha tetoválás is borítaná a felsőtestét, az már sok lenne. Nem gondolva arra, hogy ha szétszabdalják, már nem valami szép egy kép. Meg… nekem mindig egy anyuka beszólása jut eszembe, aki úgy próbálta elvenni a lánya kedvét attól, hogy valamit a bőrébe varrasson, hogy azt mondta neki, „fiatal korban pillangó, idős korban denevér”. Engem meggyőzött. Nem mintha érdekelne, milyen leszek hetvenévesen, lehet, meg sem érem, de vitathatatlanul bezsebelte az elismerésemet az a nő.
Mosolygom. Tetszett az előadás, amit hallottam. Újra bátorságot veszek és megsimogatom a sárkányt a lábán, figyelve a kezem mozgását, majd megint visszabújok a csigaházamba, a vélt biztonságba. Tudom, hogy sokszor a tűzzel játszom és azt is, hogy elég lenne csak egy kis erő, és a mészház megroppanna. Akkor lennék aztán tényleg nyitott könyv, minden belsőségem virítana. Na jó, elég ebből.
- Én sem örülnék egy vérmes mangagyűjteménynek a bőrödön – árulom el csendesen. Megint beletalálok a saját kapumba, úgyhogy gyorsan terelek. – Láttam olyan fickót, akinek mindkét karja tele volt és nem tetszett. Arra gondoltam, ha csak kicsit abbahagyja az edzést, már nem domborodnak a mintái, az meg milyen már… - folytatom a dumálást. – Viszont láttam olyasmit is, ami miatt eltátottam a szám. A múlt nyáron egy hihetetlenül szép nő totális nyitott hátú öltözékben belibbent a helyre, ahol az ékszereim lövettem és a hátán egy hatalmas kígyó tekergett. Fantasztikusan kidolgozott munka volt, mintha egy festményt viselt volna a bőrén, a hülye pirszingelőm meg odalépett mellém, megböködött a könyökével és közölte velem, hogy kicsi vagyok ehhez a nőhöz, felejtsem el. – Sértett mosoly fut végig az arcomon, emlékszem, hogy leoltottam a picsába azt a szemetet ezért a beszólásért, de folytatom a mondókám. - A nő sem volt feledhető, a kígyója azonban teljesen beleégett az emlékeimbe – mesélem el Asaménak a törölközőket bámulva. – Aznap végiggondoltam, milyen menő lenne egy sárkánykígyóval eljátszani ugyanezt, aztán négy dolog jutott eszembe kapásból ellenérvnek. Túl végleges, ha megunnám, nem tudnék tőle megszabadulni, valszeg rohadt fájdalmas kivarratni, kibaszottul drága, nekem meg már volt két költséges hobbim, az ékszerek és a bringa, és azon kívül, hogy apám idegeit egy szemvillanás alatt elvágtam volna vele, nincs értelme magamra varratni sem azt, sem mást. Ha senki sem látná, nincs miért bevállalni a szenvedést érte. – Vállat vonok. Úgy nehéz mutogatni valamit, ha folyton pólóban van az ember, én meg nem vagyok az a testvillantós típus. Nincs is nagyon mire felvágnom, mert ugyan látszik rajtam, hogy a sport egy kicsit áthatja az életem, fiús alkatú, vállas vagyok, a férfias vonások még messze kerültek engem. Nem bánom, felőlem hasonló kaliber maradhatnék is, mert én sok más emberrel ellentétben meg vagyok elégedve azzal, amit a tükörben látok. A másik ok, amiért folyton pólót viselek az előbbieken kívül az a köldökpirszingem. Buzisnak gondolják, és azért van egy pár olyan incidens, amit nem keresek, sőt, elkerülök, ha tudok. Ez ilyen.
Lehet, mégsem akkora hülyeség ez az erő-tetkó szimbolika. Pont azért, mert veszettül fájhat, de ennyi erővel akár a száját és a nyelvét is szúrathatja valaki át, mert az sem kevésbé kellemetlen. Felnézek Asaméra és megint kivillantom neki a nyelvemben lévő ékszert, méghozzá úgy, ahogy múltkor, a fogaimon megtámasztva a nyelvem és csak a közepét kimutatva.
- Ez kevésbé veszélyes – mondom aztán neki. – Akinek nem bírja a szája, elvesztheti a nyelve nagy részét, de nagyon hülyének kell lenni ahhoz, hogy valaki a maró fájdalom és a veszedelmes gyulladás ellenére is ragaszkodjon hozzá. Egyébként meg csak az első hét nagyon szar, a második napon nem bírsz tőle beszélni, aztán mikor már megszoktad annyira, hogy nem kakilsz be a fájdalomtól, újratanulhatsz beszélni és nem kell szívószállal enned – mesélem vigyorogva. – Ha jó helyen csináltatod, nincs, ami megfertőzzön, az allergiára kevesebb az esély, és ha megunod, csak kicseréled, vagy kiveszed és kész, nagyjából vége is a mizériának. Persze vannak olyan gázos szituk, hogy akupunktúrás pontot talál el a pirszingelő, ami nagyon nem szerencsés, de ha valaki komolyan veszi ezt az egészet és nem csak heccből átlyukasztatja a bőrét, némi felkészüléssel simán két kérdéssel kideríthető, a mester mennyire ért igazából a dolgához – magyarázok tovább. – Bevallom, nekem abból, amit elmondtál, leginkább a jelentéstartalom ragadt meg.
Meguntam az evezést, kicsit el is fáradtam és a vállaim is sajogni kezdenek, hogy egy kényelmesebb pozíciót keressek a számukra, úgyhogy kiemelem magam a medencéből, elcsattogok a törölközőmért, majd magamra terítve visszatérek Asame mellé, s leülök, hogy a lábam azért még a vízbe lógathassam egy kicsit, mint valami gyerek.
- Azért is kértem, hogy mesélj a sárkányodról, mert érdekelt, neked mit jelent – kezdek újra beszélni, majd elmosolyodom és újra a vádlijára bámulok. Még mindig egy kicsit emésztgetem a tetoválás meglétét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése