- Az a nő minden bizonnyal yakuza feleség volt – magyarázom neki. - Náluk szokás, hogy ha nem is annyira, mint a férjeik, de varratnak magukra valamit, ez náluk valami női hóbort. Bár anyámat viszonylag korán elvesztettem, talán hét, nyolc éves lehettem, emlékszem, neki is volt valami a hátára tetoválva, de hogy mi... Apámnak ez számított – jelentem ki. - Sosem tudtam én sem egyetérteni vele, hogy ez lenne az erő jelképe... Marhaság. Erős az, aki le tudja győzni a rossz szokásait. Azt mondják, az az igazán erős ember, aki tud sírni. Miután kisírja magát az ember, történjék bármi, utána sokkal jobban tud hozzáállni a problémákhoz. De ugyanakkor az, hogy tudsz sírni, mikor sírnod kell, azt is mutatja, mennyire erős vagy... Ezek az igazi erő mértékei, nem az, hogy mennyi tetoválás van rajtad. Persze ezt próbáld megmagyarázni egy olyan embernek, mint amilyen az apám is volt... Végletekig ragaszkodott a tradíciókhoz, melybe ez is beletartozott... - mondom csendesen. - Hagy ne mondjam, hogy nem volt felemelő látvány, mikor megereszkedett a bőre és a tetoválások még ott díszelegtek rajta... - zárom le ennyivel ezt a tetoválásos témát. Sosem akartam tetoválást, a sárkányt megszoktam már, de hogy még valamit tetováltassak... biztos, hogy nem. - Nem igazán foglalkoztattak soha ezek a dolgok – mondom neki. - Őszintén, még mindig szokatlan a szádban az a törpesúlyzó – mosolyodom el. - De mindenki azt csinál a testével, amit akar... A sajátja. Amíg persze kárt nem tesz vele magában... - utalok arra, hogy felőlem akár rakathat be még piercinget, csak ebből ne legyen baja. Meg abból sem, hogy magát harapdálja, bár ezt nem vagyok hajlandó megjegyezni neki nyíltan. Elég így célozgatva is. Nem hiszem, hogy nem értené meg. - Akkor megkaptad rá a választ, nem? - karolom át végül és vonom magamhoz közelebb. - Hidegebb vagy, mint egy fagyasztott hulla – jegyzem meg neki, de nem engedem el, ezzel is melegítve őt valamelyest. Gőzöm sincs, mennyi idő telhetett el, mióta itt vagyunk, de nagyon nem is érdekel. Ha hiányzom valakinek, megtalál telefonon. Újra Deon álla alá nyúlok, s gyengéd csókba vonom őt. Valahogy fel kell melegítenem kicsit. És a hely most amúgy is üres. Az embereim tudják jól, hogy elég, ha az ajtó előtt várakoznak, míg én bemegyek valamelyik szobába, így az az őr is, aki Deont kísérte, azonnal lelépett, amint megjelentem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése