- Nem tudom, lehet. Tatsuki nagyon ellene volt, hogy megbámuljam és nagyon gyorsan tiltólistára próbálta nálam tenni a nőt – árulom el vigyorogva. A pirszingesem nagy műgonddal vigyázott rám, tekintve, hogy én voltam a legfiatalabb vendége és a rafkósságommal megnyertem magamnak. Hát igen, kevés tizenhárom éves kamasz állít oda némi pulszpénzzel a zsebében, hogy átlyukasszák, s közli, mikor nemleges választ kap, hogy oké, ha nem itt, majd máshol megcsinálják. Még azt is hozzátettem, hogy utánanéztem a helynek és jó kritikákat írtak róla, de akkor majd én írok egy negatívat is. Úgy még nem fogott fülön senki, mint akkor ő, viszont nem panaszkodtam, mert megkaptam, amit akartam. És igazam volt, ezt mindketten tudtuk jól, ha ő nem, akkor majd valaki más megcsinálja nekem, ha mást nem, én magamnak. Elég akaratos voltam mindig, amikor nekem nem adták ki a cigit, beküldtem valakit érte. Inkább fizettem egy kicsivel többet, mintsem lemondtam volna arról, amit akartam. Ez, azt hiszem, most is így van, tudom, hogy érjem el, amit akarok. Legalábbis a legtöbb esetben.
Figyelem Asame arcát, amint a nőkről, majd az anyjáról, végül a tetoválásokról beszél. Hullámzanak rajta érzelmek, most viszont nem tudom olyan könnyen megfejteni őket. Valahogy úgy gondolom, hasonlóan lehet az apjával, mint én az enyémmel. Hogy valamennyire gyűlöli, mert miatta vált olyanná, amilyenné, mégis vannak dolgok, ami miatt tiszteli. Bár nálam ez mégis egy kicsit másképp van, mert én már nem gyűlölöm az apám és a tiszteletemet sem próbálom kivívni a számára, hanem egyszerűen megvetem. Mindenért. Az anyja viszont Asaménak is fontos, a nőkkel azonban még annyi kapcsolatot sem ápol, mint én. Ez mókás, noha fingom sincs, miért lep meg, hiszen az egyetlen nő a környezetében egy idős asszony, akit alig lát, fiatal fiúkra vadászik, amióta csak az eszét tudja, úgyhogy igazából én vagyok a hülye, hogy még most is meglep, mennyire hideg a női nem felé.
A sírás hallatán leszegem a fejem. Én nem osztom a véleményét, de nem akarom Asaménak megmondani, mert hátha jobb érveket tudok felhozni a saját igazam mellett, mint amit ő vall, aztán ő is majd szánakozik rajtam, mikor pityergek. Mert lesz erre még példa, van egy olyan erős, sanda sanszom.
- Maradjunk annyiban, hogy a sírás és a tetováltatás össze sem hasonlítható és közük sincs az erőhöz – ajánlom komolyan. Tényleg jobb nem belemenni abba, hogy én miképp gondolok az érzelmi kirohanásaimra. Nem is értem, Asame mit tud ezen ennyire magasztalni. Összehúzom magam, mert kínos számomra ez a dolog. Sírni rohadtul nem az erős sír, még a közmondásban is az van, hogy az erős nem tombol, hanem mosolyog. Ennyi. Akkor mit túráztatja ezen a száját? Komolyan nem értem.
Elkuncogom magam, mert elképzelek egy megereszkedett bőrű, teletetovált embert, amilyen Asame az apja is lehetett. Tényleg guszti látvány.
- Egy anyuka mondta anno a lányának, hogy ifjú korban pillangó, öreg korban denevér. Szerintem halálos beszólás volt, engem nagyon meggyőzött, bár én nem ragaszkodtam egy percig sem ahhoz, hogy a bőrömre varrassak valamit – árulom el nevetve, mert ez egyszerűen kihagyhatatlan. Röhögéssé fajul aztán az iménti kuncogássá szelídülő hangulat, de csak röviden mulatok, mert Asame mondandójában meglepő is van. – Törpesúlyzó? Ez aranyos – jegyzem meg burkolt dicséretképp, mert ez a kifejezés még nekem új. Nevezték már vaspattanásnak, azon órákig röhögtem, de a törpesúlyzó is muris kifejezés. – Elég kellemetlen lehet akkor neked rám nézni, tekintve hogy kapásból csak három ékszer villan rád vissza, aztán a negyedik, mikor beszélni kezdek és az ötödik, ha megválok a pólómtól – heccelem, bár azért az kicsit elrettent, hogy esetleg igazam van. Nem mondom, hogy kivenném az ékszereimet végleg a testemből a kedvéért, mert túlságosan szeretem őket ahhoz, hogy megváljak tőlük, de azt sem, hogy egyszer, ha nagyon szépen kérne, ellenállnék, és nem mutatnám meg magam teljesen meztelenül. Mert hát a pirszingek, mint ékszerek, öltöztetnek is, nem?
Másfelől, úgy fest, Asame naturalista. Ez magyarázza, miért nem tetszik neki a tetoválós yakuzatradíció, holott ő is híve azért a szokásoknak, követi őket, miért van gondban a pirszingjeim miatt és miért nincs szégyenérzete egy cseppnyi sem, mikor ruha nélkül van, egyszerűen csak a testét viseli. Mert nekem nagyon nem tűnik úgy, hogy zavarban lenne akár most, vagy általában bármi miatt. Fesztelenül viselkedik, könnyedén nyúl értem, simít rajtam végig, vállalja fel ezzel és úgy mindennel magát. Micsoda oltári paradoxon megint! Én ugye meg vagyok elégedve azzal, amit a tükörben látok, kis túlzással a fél életem előtte töltöm, de leginkább akkor vagyok magamra büszke, amikor ki van húzva a szemem, be van lőve a hajam, tökéletesen áll rajtam a ruha és a kinézetem harmonikus, teljes, tökéletes, amihez egyértelműen hozzátartozik a pirszinghad is. Ezzel szemben rohadtul hülyén tudom érezni magam, zavarba tudok jönni olyan semmiségnek tűnő dologtól, hogy Asame látja a testem, míg ő minden különös pepecselés nélkül csak megjelenik, van és mégis lehengerel. Hogy a francba lehetséges ez?
Elmosolyodom, mert eszembe jut a „mindenki azt csinál a testével, amit akar”-ról, hogy én nemrég, mármint igazából azóta, hogy Asaméval komoly hangvételűre terelődött a kapcsolatunk, vetettem el végleg azon ötletemet, hogy az utolsó pirszingemet a pöcsömbe tetessem. Nagyon vigyorogni kezdek, mert azért arra kíváncsi lennék, Asame milyen képet vágna, ha tudná. Vagy ha már lenne. Ezen elkuncogom magam. Tatsuki közölte, hogy ahhoz tényleg be kell töltenem a húszat, mert ha a szokásos ár kétszeresét fizetném és szülői engedélyt hoznék, akkor se csinálná meg előbb. Mostról visszatekintve ez mázli, mert Asame eddigi megnyilvánulásaiból azt szűröm le, komoly visszatartó erő lenne számára egy ilyen ékszer megléte, vagyis visszafele sülne el. Hmm… ezt valahogy ki kéne deríteni, úgyhogy mindjárt kieszelem a körvonalait annak, hogy felfessem, milyen merényletötleteim voltak.
- Nyugi, több ékszert nem akarok – kezdem ezzel. Egy kis megnyugtatás mindjárt az elején nem fog ártani. – A nagy vágyam egy szemöldökbe szúrt karika volt, de mikor a fejemhez próbáltam, rájöttem, hogy nagyon nem megy az arcberendezésemhez, groteszk módon hat az anyámtól örökölt vonások mellett egy punkos, kemény jelleggel bíró karika, ezért lemondtam róla. Még a két kis bogyó sem illik hozzám, szóval ennyi, ahelyett lett ez – vázolom fel szép lassan a dolgokat, s közben az orrnyergemben lévő ékszert simogatom meg. – Aztán akartam a fülembe valami különlegesebb darabot, de mivel azt kilencvenkilenc százalékban eltakarom a hajammal, nem nagyon volt értelme kilövetni. A legvadabb ötletemre meg Tatsuki beközölte, hogy még várnom kell rá a nagykorúságomig, addig még olvasgassak egy kicsit róla, hátha meggondolom magam. Nem mondom, amiket olvastam, azok is elrettentőek voltak, de inkább a viszonyulásod a már meglévő ékszereimhez győzött meg. Na jó, nem, mert ez már csak a bónusz, de mindegy! – teszem hozzá ostobán vigyorogva és legyintek is. Mondjam meg, hogy ha minden jól megy és jó lesz vele a továbbiakban is, egy hónap szünetet kell tartanunk, a farkamat meg örülök majd, ha pisilésre használni fogom tudni, ha esetleg mégis akarok egy intim ékszert? Nem ettem meszet, hogy ezt így, lazán és egyenesen beismerjem.
Elvörösödöm, érzem, úgyhogy inkább elfordítom a fejem. Nem kell, hogy Asame lássa, megint rúgtam magamnak egy öngólt. Amint magához karol, közelebb húzódom hozzá, majd elnevetem magam.
- Az lehet – ismerem el csendesen, mert törölközőn keresztül is melegebbnek tűnik a bőre az enyémnél. Ha most hideg a kezem és átkarolom, felpattan innen, vagy hősiesen tűri, míg át nem melegít? Ki kéne próbálni, de tartok tőle, hogy egyik változat se tetszene igazán. Az viszont, amit Asame talál ki, nagyon is tetszik. Lehunyt szemmel viszonzom a csókját és bújok hozzá kicsit még közelebb. Szeretném megérinteni, de az is zavar, hogy esetleg jégcsapot idéznek az ujjaim és az is, hogy ez a hely visszhangos és egyetlen sóhajtást is vissza fog verni, hát még ha többet csal ki belőlem az őrjítő érzékjátékaival. Mivel el kellene kerülni, hogy az ajtó előtt posztoló testőrség elképzelje az idebent zajló eseményeket, megkapaszkodom mindkét kezemmel a törölközőmben, mely még mindig a hátamra terítve takar, s a hajamból csöpögő vizet issza.
Figyelem Asame arcát, amint a nőkről, majd az anyjáról, végül a tetoválásokról beszél. Hullámzanak rajta érzelmek, most viszont nem tudom olyan könnyen megfejteni őket. Valahogy úgy gondolom, hasonlóan lehet az apjával, mint én az enyémmel. Hogy valamennyire gyűlöli, mert miatta vált olyanná, amilyenné, mégis vannak dolgok, ami miatt tiszteli. Bár nálam ez mégis egy kicsit másképp van, mert én már nem gyűlölöm az apám és a tiszteletemet sem próbálom kivívni a számára, hanem egyszerűen megvetem. Mindenért. Az anyja viszont Asaménak is fontos, a nőkkel azonban még annyi kapcsolatot sem ápol, mint én. Ez mókás, noha fingom sincs, miért lep meg, hiszen az egyetlen nő a környezetében egy idős asszony, akit alig lát, fiatal fiúkra vadászik, amióta csak az eszét tudja, úgyhogy igazából én vagyok a hülye, hogy még most is meglep, mennyire hideg a női nem felé.
A sírás hallatán leszegem a fejem. Én nem osztom a véleményét, de nem akarom Asaménak megmondani, mert hátha jobb érveket tudok felhozni a saját igazam mellett, mint amit ő vall, aztán ő is majd szánakozik rajtam, mikor pityergek. Mert lesz erre még példa, van egy olyan erős, sanda sanszom.
- Maradjunk annyiban, hogy a sírás és a tetováltatás össze sem hasonlítható és közük sincs az erőhöz – ajánlom komolyan. Tényleg jobb nem belemenni abba, hogy én miképp gondolok az érzelmi kirohanásaimra. Nem is értem, Asame mit tud ezen ennyire magasztalni. Összehúzom magam, mert kínos számomra ez a dolog. Sírni rohadtul nem az erős sír, még a közmondásban is az van, hogy az erős nem tombol, hanem mosolyog. Ennyi. Akkor mit túráztatja ezen a száját? Komolyan nem értem.
Elkuncogom magam, mert elképzelek egy megereszkedett bőrű, teletetovált embert, amilyen Asame az apja is lehetett. Tényleg guszti látvány.
- Egy anyuka mondta anno a lányának, hogy ifjú korban pillangó, öreg korban denevér. Szerintem halálos beszólás volt, engem nagyon meggyőzött, bár én nem ragaszkodtam egy percig sem ahhoz, hogy a bőrömre varrassak valamit – árulom el nevetve, mert ez egyszerűen kihagyhatatlan. Röhögéssé fajul aztán az iménti kuncogássá szelídülő hangulat, de csak röviden mulatok, mert Asame mondandójában meglepő is van. – Törpesúlyzó? Ez aranyos – jegyzem meg burkolt dicséretképp, mert ez a kifejezés még nekem új. Nevezték már vaspattanásnak, azon órákig röhögtem, de a törpesúlyzó is muris kifejezés. – Elég kellemetlen lehet akkor neked rám nézni, tekintve hogy kapásból csak három ékszer villan rád vissza, aztán a negyedik, mikor beszélni kezdek és az ötödik, ha megválok a pólómtól – heccelem, bár azért az kicsit elrettent, hogy esetleg igazam van. Nem mondom, hogy kivenném az ékszereimet végleg a testemből a kedvéért, mert túlságosan szeretem őket ahhoz, hogy megváljak tőlük, de azt sem, hogy egyszer, ha nagyon szépen kérne, ellenállnék, és nem mutatnám meg magam teljesen meztelenül. Mert hát a pirszingek, mint ékszerek, öltöztetnek is, nem?
Másfelől, úgy fest, Asame naturalista. Ez magyarázza, miért nem tetszik neki a tetoválós yakuzatradíció, holott ő is híve azért a szokásoknak, követi őket, miért van gondban a pirszingjeim miatt és miért nincs szégyenérzete egy cseppnyi sem, mikor ruha nélkül van, egyszerűen csak a testét viseli. Mert nekem nagyon nem tűnik úgy, hogy zavarban lenne akár most, vagy általában bármi miatt. Fesztelenül viselkedik, könnyedén nyúl értem, simít rajtam végig, vállalja fel ezzel és úgy mindennel magát. Micsoda oltári paradoxon megint! Én ugye meg vagyok elégedve azzal, amit a tükörben látok, kis túlzással a fél életem előtte töltöm, de leginkább akkor vagyok magamra büszke, amikor ki van húzva a szemem, be van lőve a hajam, tökéletesen áll rajtam a ruha és a kinézetem harmonikus, teljes, tökéletes, amihez egyértelműen hozzátartozik a pirszinghad is. Ezzel szemben rohadtul hülyén tudom érezni magam, zavarba tudok jönni olyan semmiségnek tűnő dologtól, hogy Asame látja a testem, míg ő minden különös pepecselés nélkül csak megjelenik, van és mégis lehengerel. Hogy a francba lehetséges ez?
Elmosolyodom, mert eszembe jut a „mindenki azt csinál a testével, amit akar”-ról, hogy én nemrég, mármint igazából azóta, hogy Asaméval komoly hangvételűre terelődött a kapcsolatunk, vetettem el végleg azon ötletemet, hogy az utolsó pirszingemet a pöcsömbe tetessem. Nagyon vigyorogni kezdek, mert azért arra kíváncsi lennék, Asame milyen képet vágna, ha tudná. Vagy ha már lenne. Ezen elkuncogom magam. Tatsuki közölte, hogy ahhoz tényleg be kell töltenem a húszat, mert ha a szokásos ár kétszeresét fizetném és szülői engedélyt hoznék, akkor se csinálná meg előbb. Mostról visszatekintve ez mázli, mert Asame eddigi megnyilvánulásaiból azt szűröm le, komoly visszatartó erő lenne számára egy ilyen ékszer megléte, vagyis visszafele sülne el. Hmm… ezt valahogy ki kéne deríteni, úgyhogy mindjárt kieszelem a körvonalait annak, hogy felfessem, milyen merényletötleteim voltak.
- Nyugi, több ékszert nem akarok – kezdem ezzel. Egy kis megnyugtatás mindjárt az elején nem fog ártani. – A nagy vágyam egy szemöldökbe szúrt karika volt, de mikor a fejemhez próbáltam, rájöttem, hogy nagyon nem megy az arcberendezésemhez, groteszk módon hat az anyámtól örökölt vonások mellett egy punkos, kemény jelleggel bíró karika, ezért lemondtam róla. Még a két kis bogyó sem illik hozzám, szóval ennyi, ahelyett lett ez – vázolom fel szép lassan a dolgokat, s közben az orrnyergemben lévő ékszert simogatom meg. – Aztán akartam a fülembe valami különlegesebb darabot, de mivel azt kilencvenkilenc százalékban eltakarom a hajammal, nem nagyon volt értelme kilövetni. A legvadabb ötletemre meg Tatsuki beközölte, hogy még várnom kell rá a nagykorúságomig, addig még olvasgassak egy kicsit róla, hátha meggondolom magam. Nem mondom, amiket olvastam, azok is elrettentőek voltak, de inkább a viszonyulásod a már meglévő ékszereimhez győzött meg. Na jó, nem, mert ez már csak a bónusz, de mindegy! – teszem hozzá ostobán vigyorogva és legyintek is. Mondjam meg, hogy ha minden jól megy és jó lesz vele a továbbiakban is, egy hónap szünetet kell tartanunk, a farkamat meg örülök majd, ha pisilésre használni fogom tudni, ha esetleg mégis akarok egy intim ékszert? Nem ettem meszet, hogy ezt így, lazán és egyenesen beismerjem.
Elvörösödöm, érzem, úgyhogy inkább elfordítom a fejem. Nem kell, hogy Asame lássa, megint rúgtam magamnak egy öngólt. Amint magához karol, közelebb húzódom hozzá, majd elnevetem magam.
- Az lehet – ismerem el csendesen, mert törölközőn keresztül is melegebbnek tűnik a bőre az enyémnél. Ha most hideg a kezem és átkarolom, felpattan innen, vagy hősiesen tűri, míg át nem melegít? Ki kéne próbálni, de tartok tőle, hogy egyik változat se tetszene igazán. Az viszont, amit Asame talál ki, nagyon is tetszik. Lehunyt szemmel viszonzom a csókját és bújok hozzá kicsit még közelebb. Szeretném megérinteni, de az is zavar, hogy esetleg jégcsapot idéznek az ujjaim és az is, hogy ez a hely visszhangos és egyetlen sóhajtást is vissza fog verni, hát még ha többet csal ki belőlem az őrjítő érzékjátékaival. Mivel el kellene kerülni, hogy az ajtó előtt posztoló testőrség elképzelje az idebent zajló eseményeket, megkapaszkodom mindkét kezemmel a törölközőmben, mely még mindig a hátamra terítve takar, s a hajamból csöpögő vizet issza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése