11.

Jeremy

Megjelenik Deon, pedig nem akartam, hogy tudja, nehogy gáz legyen, de persze megérzi az ilyet szerintem, vagy nem tudom... de végül jólesik, hogy itt van. Mesélek ide-oda csapongva nem csak a beszédben, hanem érzelmileg is. Furcsa, de valahol megnyugtat a srác jelenléte, segít összeszednem magam. Legalábbis remélem, hogy tényleg könnyebb lesz. Belekap mindenbe, pláne azokba, amikről pont nem akarok beszélni. Természetesen nem úszom meg ezeket sem, Deon is olyan, mint én, nagyon jól bele tud kérdezni abba, amit el akarok rejteni előle, aztán végül csak összehozunk valami értelmeset, bár a könnyektől csak nem tudok megszabadulni.


Hirtelen változik meg a hangulat, amint befut Teru, és Deon már fordul is felé. Szerintem a testőr rendesen félreértett minket, ugyanakkor nem hiszem, hogy annyira hülyének nézne, hogy azt feltételezze pont ilyen szar helyzetben esünk egymásnak Deonnal. Azért ennyire még mi sem vagyunk hülyék, nem csináltunk semmi rosszat. Na jó, megcsókolt, de azt ne nézzük és akkor minden rendben. Kilesek a takaró alól, de Teru ettől megzuhan. Ez eszébe sem jutott hirtelen, vagyis szerintem nem, aztán mikor beközli, hogy Masao él és jön, megugrik a hangulatom is és kiugrom az ágyból, hogy megmutassam, nem haragszom. Átölel, ami nekem megint csak sokat jelent, azt hittem, más előtt nem fogja megtenni. Végül megállapodunk, Deon megy a yakuzájához, mi meg maradunk és majd meglátjuk, mi lesz. Ez a beszélgetés Yoshival egyre közeledik, nekem meg nem tudom, van-e kedvem hozzá. Visszahuppanok az ágyra, de húzom magammal Terut is.

- Mégis hogy történt ez? Mesélj! - kérem csendesen.

- Raktari elmondta Ryuunak, mi az ábra, ő pedig tolmácsolhatott valamit Asaménak, aki behívta Tarit, hogy őneki is elmondja, majd a yakuza felhívta Kawanot, közölte vele, hogy vagy elszállítja a vérebét és a szajháját, vagy búcsút inthet a kényelmes yakuzaszékének, tesz erről. Asame tud is és ha blöfföl, ha nem, mindenképpen komolyan szokás venni.

- Uh! De ez szuper, mármint hogy segített. - Elmosolyodom végül. Feldobott a hír, nincs miért tagadni. - Az előzőt meg felejtsük el, jó? - kérdezem, miközben figyelem a reakcióját erre.

- Részemről rendben. Én szúrtam el, méghozzá meglehetősen. Egyrészt valóban nincs közöm ahhoz, hogy mit csináltok, másrészt nem avatkozhatok ilyesmiben sem közbe.

- Valóban nem, de tudom, miért tetted - mondom meg őszintén. - Csak nem akartad, hogy hülyeséget csináljunk. De... Deonnal ilyen a kapcsolatom, teljes mértékben bízom benne, így ezek az összebújások megszokottak. Ezzel tud a legjobban megnyugtatni és hatni rám, de nem csinálunk rosszat, nem vagyunk hülyék - mondom meg komolyan. Csináltunk, de újra nem fogunk, az az egy-egy csók meg belefér szerintem. De ezt nem kötöm Teru orrára azért.

- Asame biztosan megnyúz, ha szemet vetsz a srácra, ha pedig történik is valami köztetek, Deon, bármennyire is szereti és bármennyire is tökéletes az utódjának, vagy egy night klubban végzi, vagy bebetonoztatja. Utóbbi sanszos, mert a kölyök túl jó - mondja meg komolyan. - Nekem nem kell bemutatnod ezt, láttam én már a fiúkupacot, amikor azt sem tudni, melyik testrész kihez tartozik, annyira össze vannak vagy vagytok gabalyodva, csak nem gondoltam, hogy ezt kettesben is csinálja valakivel. Be is voltatok nyakig takarózva...

- Néha előfordul, hogy így vagyunk, ne lepődj meg. Én is, Deon is érintésekben kommunikálunk időnként és így ki sem kell mondani, hogy mit gondolunk - árulom el komolyan. Kicsit azért kezdek parázni, de nem fogom kimutatni Terunak. Jobb, ha mi szépen meghúzzuk magunkat Deonnal, ahogy tettük eddig is. - A takaró azért volt, mert féltem, hogy Deon bejön, azt akartam, hogy azt higgye, alszom, de persze ez nem jött be és csak bebújt mellém, én meg hagytam neki. Semmi olyan nem történt, amit ne lenne szabad, csak megölelt, ennyi. Én nem akarok sem neki, sem magamnak balhét, pláne nem ekkorát, szóval minden ilyen felejtős köztünk.

- Jól van. Senkinek nincs oka nem bízni bennetek - jelenti ki. - Na? Mész beszélni Yoshimivel?

- Most? - kérdezek vissza hirtelen. - Nem Tarival van? - tudakolom tovább. Abba nem akarok belecsöppenni semmi esetre sem. - De ha nincs, akkor de, akarok.

- Nem tudom, lehet. Esetleg hívd fel, hogy neki most alkalmas-e - tanácsolja.

- Okés - mosolyodom el és előkaparom a mobilom az éjjeliszekrényről, megkeresem Yoshi számát, de aztán megáll a tudomány. - És ha rosszkor hívom?

- Akkor nem veszi fel, vagy megmondja - válaszol kínosan Teruki.

- Akkor inkább ne vegye fel - mondom meg komolyan, de tárcsázom a számot lesz, ami lesz alapon. Egy darabig cseng, de aztán felveszi Yoshi.

- Tessék.

- Szia. Ráérsz? - kérdezem meg azonnal. Nem akarok tudni semmiről, csak egy igen vagy egy nem kell.

- Rá. - A hangja kelletlen, nekem meg ennyi elég is, hogy azonnal szabadulni akarjak tőle.

- Mindegy, nem fontos, majd - mondom, azzal le is vágom a telefont és felállva rohanok ki a fürdőbe Teru mellől. Sírni akarok, de egyedül, vagy már azt sem tudom, mit. Végül megállok a helyiség közepén, nézem magam a tükörben és nem tudom, mi üt belém, de lendül a kezem és a telefon már repül is szilánkosra törve a képmásomat. Pontosan így érzem magam én is. Szaporán kapkodom a levegőt és csak nézem a törött darabokat, ahogy lassítva hullanak alá a falról. Szép... Csak éppen már megtartani nem tudom magam és térdre esem. Elég volt ebből az egészből! Elég! Magamon érzem Teru tekintetét. Miért van még itt? Tűnjön el! Felugrom és nekifutásból rontok neki, kezemmel a mellkasát kezdve el püfölni. A férfi csak megfeszíti az izmait és hagyja, hogy csináljam. Percekig tart a roham, aztán elhal az erő és zokogva bújok hozzá, karolom át és szorítom magamhoz. Teru is átfog és hagy sírni, pedig én nem akarok, tényleg nem.

- Sajnálom - suttogom, ahogy csendesül a roham. - Nem akartam.

- Nem történt semmi baj. Ez a kitörésed szimpatikusabb volt, mint az előzőek. Nem fogsz tudni bennem komoly kárt tenni, ezért inkább ez, mint az önpusztítás.

- Akkor se lett volna szabad. Hiszen vendég vagyok és akkor... - Megremeg a hangom. - Nem akartam eltörni semmit, csak vitt a lendület. Nem akarom látni Yoshit mégsem - kérem csendesen, holott tudom, hogy felesleges, muszáj lesz beszélnünk.

- Deon lezsírozza a tükröt - mondja könnyedén. - Miért nem? Mi van? - kérdezgeti.

- Olyan volt, mintha a kínok kínja lenne neki velem találkozni. Akkor mondja, hogy nem, de nekem nem kell ez a féligen! - válaszolok indulatosan.

- Túlreagálod.

- Leszarom! - Szinte kiabálok, fogalmam sincs, mi van velem.

- Csupán megjegyeztem - közli ugyanolyan nyugodtan, ahogy az előbb is megszólalt.

- Végülis mindent én reagálok túl! - üvöltöm most már ellépve tőle. - Mindent én rontok el, mindenért én vagyok a felelős, mindig én hibázom és az sosem jó, amit teszek! Persze, hogy így van mindig! - Remegnek az izmaim, a kezem, a lábam és csak jön ki belőlem minden keserűség.

- Ez hülyeség.

- Persze, ahogy minden más is, tudom! - Elviharzom mellette, nem bírom már tovább. Jó lenne elmenekülni, elbújni, de mikor feltépem az ajtót, belefutok Yoshiba. Rendesen bele is vágódom, de megfog és nem hagy elesni. Remek! Kitépem magam a kezéből, de már megint két tűz között találom magam. Akkor bassza meg mindenki! Visszavágtatok az ágyhoz és fejest ugrom bele eltűnve a takaró alá. Remegek az indulattól és próbálok kitalálni valamit, mielőtt robbanok, csak éppen nem tudom, hogyan. Nem lehetne, hogy mindenki békén hagy?