122.

Deon

Grrr! Oké, hogy hülye vagyok, de hogy hülyének is nézzen...! Elvörösödöm, és egyszerre érzek szégyent és indulatokat a visszakérdés miatt. Próbáljam magam visszafogni? Meglátjuk, mennyire sikerül.

- Hagyjuk! - morrantom oda dühösen Asaménak, mikor kinyílik a szám. Na, nálam ez a veszélyes, amikor valamit szó nélkül hagyok vagy azért, mert ráhagyom a másikra, vagy azért, mert még a szám sem nyitom ki. De erről most tényleg nem vagyok hajlandó tovább beszélni. Csúnya sértődés lenne belőle. Inkább elmarok egy szál cigarettát és rágyújtok. Nem fog megnyugtatni, de amíg arra figyelek, talán a mérgem csillapodik egy kicsit. Úgy füstölgök, mint a szál a kezemben, csak az én füleimen távozó kipárolgás nem ilyen szép, lassú, komótos ütemben, gomolyogva emelkedik a magasba.


Ez az, a hülyeségekre való gondolás, az ilyesmiken való elmélkedés hétköznapi a számomra. Lehunyom a szemeimet, s kiélvezem a cigaretta ízét. Mit bajlódom én ennyit? Simán csak össze kéne csapnom az ölemben fekvő könyvet és elvonulnom, mint egy sértett és hisztis gyerek. Végül is az vagyok, pontosítva annak vagyok nézve, nem? Ehelyett próbálom játszani a felnőttet, ami kurva nehéz meló. Nekem az. Én szeretek hülye lenni. De miért érzem azt, hogy nem lehetek az? Wááá! Hagyjuk. Asame mellett rövid úton megbuggyanok, ennyi.


Az intelmeit követve lapozok a könyvelésben, majd egyetlen, hatalmas szívással elfogyasztom a cigim azon maradékát, amennyit még elbírok és kívánok is szívni, aztán a hamutálba nyomom. Gyors voltam vele és kíméletlen, a nagy részét hamar elpöfékeltem, a többit, majdnem a teljes maradékát pedig egy óriásslukkal eltüntettem. Nem rossz teljesítmény, s legalább nem veszett kárba sem. Lassan fújom ki a füstöt, majd ujjammal sorvezetőt képzek és diktálni kezdem a dolgokat, ahogy Asame kérte. Elképesztő, mi mindenre van szüksége egy üzletnek, nem is gondoltam volna, pedig tök logikus. Még az is, hogy csettintésre készül el a kávé, amint Asame megjelenik, mintha csak előre látták volna az alkalmazottak az érkezését. Talán van is nekik valami előrelátó szemüvegük, mert az sosem árt.


Felpillantok, mikor bejelenti, hogy holnapután este programunk van. Már nyugodtabb vagyok, az nem hagyott a sértettségemre koncentrálni, hogy pontosan azt kellett diktálnom, ami le van írva és nem akartam hibázni. Ha színház, akkor már rosszul kezdődik és a hirtelen támadt félelmem beigazolódik.

- Uhh – szalad ki a számon. Nem, tényleg nem vagyok feldobva. Az már csak hab a tortán, hogy egy rakás yakuza lesz ott. - Oké. - Még emésztem, de jelzem, hogy nagyjából felfogtam a kapott információkat. Gyorsan végiggondolok dolgokat, aztán döntök. A hagyományt nem szeghetem meg. És nem is fogom. - Kell három szál kicsi virág nekem. Még ma – jelentem ki nagyon komolyan. - Réti virág szárral és levéllel szedve, lehetőleg fehér vagy rózsaszínes árnyalatú szirmokkal. Nem vett, ez fontos – emelem ki ugyanabban a hangnemben, mint az idő meghatározását. Sok mindenben viccelek, de ebben nem. Ebben nem ismerek viccet, felőlem akár szekrény méretű férfiak bogarászhatják a legközelebbi parkot órákig, hogy kiválasszák a legmegfelelőbb három kicsi virágot nekem, az sem izgat. Ha nem akarják, hogy én magam menjek véghez vinni ezt az egyébként egyszerű feladatot, ahogy egyébként szoktam, vagy hogy itthon maradjak az előadás megnézése helyett, meglesz, amit kérek. - Ezen kívül szükségem van még kemény papírra, vonalzóra, ollóra, ragasztóra, grafitceruzára, piros filctollra, egy fehér lapra, és valamilyen csomagolópapírra, amin egész minták vannak, amit ki lehet vágni. Nem képek és nem egybe folyó minták, mert azok nem jók. Általában az előadás témájához igazítom a mintát, de ettől most hajlandó vagyok eltérni, attól viszont nem, hogy ha holnap estére nem tudom megcsinálni az ajándékom, én nem megyek el az előadásra – jelentem ki még mindig komolyan, Asaméra nézve. - Szeretném tudni még az előadás címét és azt, hogy anya milyen szerepet játszik benne – teszem hozzá immár halvány mosollyal. - Az elmúlt tíz évben nem jelentem meg az általam készített ajándék nélkül anya előadásán, és ezen nem szeretnék változtatni – magyarázom is meg, miért kértem ellentmondást sem tűrő hangon ezeket a dolgokat. - Egyébként van, vagy lenne lehetőségem beszélni vele? - kérdezem meg szelíden. - Nem baj, ha nem – teszem hozzá. - Az ajándékot az előadás végén meg kell kapnia, de ha nem adhatom át én, az nem gond, a lényeg, hogy egy személytől kapja meg, aki a szemébe néz és gratulál neki.