123.

Deon

- Előállok vele, ha eszembe jut – biztosítom erről Asamét. Nyilván látja rajtam és érzi, hogy ez nekem nagyon fontos, én pedig tudom, hogy azonnal megnyertem magamnak, mikor rávilágítottam arra, hogy ez nálam hagyomány, szóval ha addig a pontig vacillált is, hogy mi legyen ezzel a sok furcsa dologgal, beszereztesse-e azonnal, ráér-e, vagy most megviccel és kivételesen nem kapom meg, amit akarok, ezzel egyértelművé vált, hogy amint Ryuuichi visszatér a gyógyszerekkel és a fagyival, szegényt el kell küldenem egy újabb körre. Nem fog tetszeni neki túlságosan, hogy alig ért haza, már mehet is el, de majd megmondom neki, miért ilyen sürgős ez a dolog. Remélem, ő is annyira megértő lesz, mint a gazdája. – Köszönöm – biccentek is a szóhoz, mert nagyon hálás vagyok azért, hogy ellenvetés és kérdés nélkül teljesül ez a kívánságom. Bár számítottam rá, hogy Asame erre sem mond nemet, nem akarom, hogy azt érezze, visszaélek a jóindulatával. Eszemben sincs kihasználni, sőt, már-már kínosan ügyelek rá, hogy ez a vád sose érhessen, főleg ne tőle. Nem érdekel, hogy annyi pénze van, hogy csodák palotáját is építtethetne nekem, vagyis mit neki pár apróság az írószerboltból, engem hidegen hagynak a vagyona által megnyíló lehetőségajtók. Ha valamit szeretnék, még így is meg akarok érte dolgozni. Szerintem ez így van rendben. Nem egy kitartott kurva vagyok, hanem egy egyenlő fél. Ha az az ára, hogy kapjak, akkor tanulok. Boldogan. Főleg úgy, hogy csomó olyasmit tömhetek a fejembe, ami érdekel, vagy érdekessé teszik a számomra. A történelem például hidegen hagyott eddig, Asame szájából hallani azonban nagyon kellemes.


Újabb kis biccentéssel köszönöm meg a lehetőségeket. Csábító gondolat, hogy láthatom az anyámat, de ugye volt egy időkorlát-kikötésem ezzel szemben és a holnaputáni est nem a nagy összeborulásról fog szólni, hanem a minket foglalkoztató problémáról. A kettő nem illik össze.

- Még újragondolom párszor, de egyelőre nem szeretnék találkozni vele – jelentem ki csendesen. – Nem kell aggódnod ilyen elszakítottság-érzés miatt, nyilván például fel tudnám hívni, két mobilom is van hozzá, ha nagyon beszélni akarnék vele és akarok is, de… - Elakadok egy kicsit, mert gondolkodnom kell, ezt hogyan magyarázzam el Asaménak. Miközben jártatom a tekervényeim, ő feláll, mire én azonnal leemelem jobb lábam a balról, hogy mikor hozzám lép, már ne egy taszító tartás fogadja. Látom a szemeiben, mi következik, mégis mozdulatlan maradok. Várok. Nagyon szeretném, amit valószínűleg ő, ám ma már elégszer csináltam olyasmit, amit utóbb megbántam, mert befürödtem vele, az érzelmeim és vágyaim miatti önkiadás már úgy érzem, sok lenne. Tudja, hogy akarom, ebben biztos vagyok, másképp nem közeledne hozzám ilyen magabiztosan és fesztelenül. Amikor nem biztos abban, hogy valamit én is akarok, sokkal óvatosabb. Lassabb és puhatolózó, most viszont nincs oka amiatt aggódni, hogy esetleg ellenállásba ütközik, vagy valami.


Amint elkezd húzni, szétnyitom a térdeimet és engedelmesen hagyom magam. Fura érzés, főleg, hogy átkarolom a nyakát, mikor közel érek hozzá. Automatikusan mozdul a testem, engem pedig halálra rémít, mennyire őszintén árul el, ahogy az is, mennyire intenzíven reagál Asaméra. Mintha vasdarab lennék, amely a mágnes hatására teljesen átrendeződik belül. Megőrjít ezzel és a játékaival. Mindent képes vagyok elfelejteni, még egy bizonyos szintig a gátlásaimat is, így lehet az, hogy sarkaimmal átkulcsolom a lábait csókolózás közben. Persze ráébredve tettemre zavarba jövök, a tudatosulás azonban nem történik meg azonnal, csak pár szuszogással töltött másodperc után. El kellene engednem Asamét most, de nem akarom. Sőt, még közelebb szeretnék hozzá lenni, szinte a testéhez préselődni. Esztelen vágy ez bennem, melyet nem is értek teljesen, de mindegy.


A könnyed nyakátkarolásom hirtelen béklyóvá válik, mellyel húzom magamhoz Asamét, méghozzá egészen addig, míg arcom a nyakához nem tudom fúrni, a mellkasunk meg össze nem ér. Ez a közelség már jó, megnyugtat és egyelőre kielégít. Menedékül szolgál, mert ma már annyiszor csináltam magamból hülyét, talán azt is megmagyarázza, miért viselkedek ostobán, és kifejezi, mennyire ragaszkodom Asaméhoz. Nekem minden benne van ebben az ölelésben. Lehetséges, hogy többet jelent még egy „szeretlek”-nél is. Nem tudom, meg kellene kérdeznem, de nem vagyok biztos benne, hogy Asame tudna rá válaszolni, ahogy abban sem, hogy amit érzek, azt szavakkal ki akarom fejezni. Sőt, inkább nem akarom. A tettekkel is be tudok fürdeni, nagyon is csúnyán, erre azonban, azt hiszem, kevesebb példám van, mint a másik lehetőségre. Mintha jobban is értene ezekből a néma dolgokból Asame, mert a kocsikázásról nem tesz le, szerintem még bőven hajtani fogja a meggyógyulása előtt, míg azzal, hogy csak elé álltam a medencében, meg tudtam őt állítani.

- Szeretném, ha anyával úgy találkoznánk, hogy nyugalom van, ráérünk, nincs más dolgunk, csak beszélgetni, már fel tudok neki mutatni dolgokat, mondjuk eredményeket és rendesen megismerhetitek egymást – árulom el belemotyogva a bőrébe a mondatot. A szívem hevesen ver, lassan, de nagyokat lélegzek, és szempilláim minden alkalommal ellenállásba ütköznek a nyakán, mikor pislogok, mégis tökéletesen érzem magam.