124.

Deon

Szerintem Asame érzi, hogy most nagyon jó így ölelkezni. Azt hiszem, ő is így van vele, mert nem ereszt el, s nem is próbál újra csókolni. A bőrömön érzem a vérem lüktetését, mintha a vágy sejtszinten szólongatna a szívem tamtamjának ütemére, hogy többet és többet követeljek Asaméból, az élvezetekből, ez azonban nem olyan késztető érzés, inkább mondanám kellemesnek, amely ringat, bármennyire is furcsán hangzik ez még nekem is. Szédít ez az érzés, de ez is tetszik. Vajon anyának hogyan mondhatnám el majd ezeket, hogy mennyi mindent érzek Asame mellett, a közelében, miatta? Szeretném vele megosztani. Azt mondtam, hogy ez senkire sem tartozik, de igazából anyának talán megpróbálnám elmagyarázni, pedig ez valami misztérium lehet, amihez minden szó kevés, megmutatni meg végképp nem lehet. Olyannak legalábbis biztos nem, akinek nincs fogalma valami hasonlóról, mint ami köztünk van Asaméval. Mókás, hogy erről elmélkedem mikor, még azt sem tudom, elfogadná-e, hogy egy férfit szeretek, ráadásul ez a férfi kétszer olyan idős, mint én és történetesen yakuza. Bár már sejtem, hogy ez a megítélés csak nekem azonos a rosszfiúval, azért nem mondanám őket szentéletűeknek sem azok után, hogy erősen táplálják a szexpiacot begyűjtött srácokkal, a vételeikkel és a kölcsönzéseikkel. És akkor ez még bőven nem minden ugye.


Néha elönt a kíváncsiság, hogy csak én érzek-e így, vagy Kazu is hozzám hasonlóan szereti Nishidát? Persze ezt nyilván nem kérdezhetem meg tőle, a viselkedésükből kifigyelni meg valószínűleg nem fogom tudni. Pedig érdekel, nagyon is. Olyan szempontból jó lenne viszonyítási alapokat szerezni, hogy el tudnám helyezni ezt az egészet magamban Asaméval, viszont rettegek is tőle, hogy ha megismerném ezeket a bizonyos viszonyítási alapokat, már nem lenne minden annyira szép és jó, mint most. Hogy összeroppanna a boldogságom. Ezt nem akarom. Inkább maradok tudatlan, naiv és ezzel együtt boldog.


Maradhatunk így ölelkezve még órákig? El tudnám viselni. Nem lenne az sem baj, ha elzsibbadnának a karjaim, fájna a fenekem és a hátam, ennyit simán megérne nekem az a pár óra. Asame viszont nemleges választ ad a kérdésemre azzal, hogy elhúzódik tőlem. Elengedem, mert nem akarom magamhoz láncolni, ám hamar rá kell jönnöm, hogy nem a munkát akarja folytatni, hanem újra meg akar engem csókolni. Szédülve, szemeimet lehunyva élvezem, ahogy végignyal az ajkaimon, melyek lassan elválnak egymástól, s amint nyelve a számba csúszik, a vágy több karral nyúl le bennem, hogy megmarkolja a szívem, a gyomrom és az ágyékom, meg valószínűleg minden mást is, de ezeket érzem a legintenzívebben. Azt hiszem, valamilyen halk, nyögésszerű sóhaj is képződik a torkomban, de nem vagyok benne biztos, most megint csak érzek. Elönt a forróság és hihetetlen odaadásra ösztönöz, amiben elveszek. Teljesen.


Magamhoz térve azt veszem észre, hogy a hátán, bebújva az öltönye alá, markolom az ingét mindkét kézzel. Egyszerre kapaszkodom és szorítom magamhoz Asamét. A testem már megint olyasmiket művel, ami nagyon durva. Nyers őszinteséggel vall, pedig az utolsó utáni pillanatig szeretném hinni, hogy megmenekülhetek ettől a szerelemtől. Pedig rég rám zárult már az aranykalitka, és nem is bánom. Csak félek, hogy ha az élet úgy dönt, hogy a kalitkának lapulnia kell, engem is összenyom. Nem mintha ki akarnék repülni, de az, hogy a lehetősége sincs meg, ijesztő.


Szeretném még egy részét titokban tartani annak, ami bennem van, holott az mindig több lesz. Tágulok, még mindig. Mert még mindig bőven van hova. Egyre jobban tölt fel ez a kapcsolat, s hogy mi történik bennem, most úgy tudom modellezni, mintha egy csomó üveg egymásba lenne pakolva, s az érzelmeim mindig a legbelsőben lennének koncentrálva. Mindig, amikor már az üvegfal nem bírja el a sűrűséget, szétroppan, a tér megnő, de még mindig korlátozva van, újra sűrűsödni kezd, aztán mikor már a következő üveg sem bírja a nyomást, az is szétrobban, hogy az eggyel nagyobbat töltse fel a bennem lévő minden. A folyamat addig megy, míg üveg van, szóval a határ, azt hiszem, nem létezik, még a csillagos ég sem az. Ez igazán rémisztő gondolat, az meg főleg az, hogy Asame látni akarja. Nem hagy elbújni, a tekintetével megragadja az enyém, s addig küzd velem, míg a kettő teljesen egybe nem fonódik, így már el sem tudom szakítani. Bámulatos.


Látjuk egymást. Most meztelen valójában azt, ami a páncéljaink mögött van. Az igazi mivoltunkat és az őszinte érzéseinket. Viszont látom azt, amit érzek, szinte mindent, akárha tükörbe néznék, miközben tudom, hogy az a mélykék szempár, amely megbilincselte a pillantásom, nem a sajátom. Nem tudok levegőt venni, a gyomrom ki akarja üríteni magából a tartalmat, a szívem szét akar hasadni, a könnyeim pedig fel akarnak törni. A rettegés ettől a helyzettől már elviselhetetlen, hiszen létrejött, és tökéletesen lebénít, meg kiborít.


Menthetetlen a helyzetünk. Mindkettőnké! Az egy dolog, hogy én ittragadtam, hogy semmit sem kellene tenni és én nem tudnék, de nem is akarnék elmenni innen. Ezt még valahogy le tudom nyelni, el tudom fogadni. Nem teljesen, mert ez nálam már az elképzelhetetlenség kategóriáját súrolja, még most sem bírom feldolgozni, hogy valaki ennyire megfoghatott engem, és meg is tette, ráadásul szinte biztos kézzel tart is. Még most is magamban keresem a menekülési útvonalat, pedig tudom, hogy ha lenne, se szaladnék rá. Mert inkább bele akarnék halni ebbe az egészbe, mintsem Asame nélkül élni. Ez olyan paradox… annyira nagyon brutális… És akkor még jön hozzá az, hogy ő pont így van velem. És én nem értem! Komolyan nem bírom felfogni, hogy csináltam ezt. Dupla hurok, amit a saját nyakamra dobtam. És nem csak az enyémre, hanem egyúttal Asaméra. S ő a sajátjára, meg az enyémre. Vagyis négy-négy megszorult hurok az állás. Szerelem ez még? Vagy már függőség? Létezik olyan kemény függőség, hogy ha abbahagyod a szer használatát, egy nap alatt megdöglesz. Úgy érzem, ez ilyen, de ahhoz, hogy ilyen vad függés kialakuljon, normális esetben évek kellenek. Normális esetben… Én tudtam, hogy nem vagyok normális és elég gyorsan lejött, hogy Asame sem az, de hogy annyira hülyék legyünk, hogy szándékosan kialakítsunk egy ilyen kapcsolást… Mert ez már nem kapcsolat, hanem… lánc… híd… faszomsetudja!


Asame mond valamit és én még mindig meredten ülök. Vettem már levegőt? Az életben maradáshoz szükséges funkcióim mennyire működnek és mennyire károsodtak? Nem tudom felmérni. Fájdalmat érzek, viszont fogalmam sincs, hogy ez a légszomj okozta szívgörcs, vagy a következő üveg roppanása miatt van. A szemeim szúrnak, de most a szívemre kell figyelnem egy kicsit. Lassú, de hatalmas lüktetésekkel ver. Azt hiszem, még mindig nem vettem levegőt. Most megteszem. Felfrissít az oxigén, és úgy hat rám, mint mikor egy lepauzált filmet elindítasz, elkezdek kiolvadni. Pislogok, kifújom a levegőt, majd új kortyot szívok a tüdőmbe, nyelek és meg is mozdulok, méghozzá letámaszkodom az asztalra mind a két kezemmel, hogy nehogy leszédüljek róla. Azt hiszem, közel jártam ahhoz, hogy elájuljak.


Ahogy újraindul a működésem, az érzett tünetek elkezdenek megszűnni. Elmúlik a szemeimből a kínzó szúrásérzet, pár csepp könny a torkomra csúszik, szóval végül nem bőgtem el magam a katarzistól, megszűnik a szorító fájdalom a mellkasomban, a gyomrom sem óhajtja kifelé pumpálni az ebédem, a szédülés lassan múlik és az izmaimból is kiengednek a görcsök.


Nem tudom, mikor szakítottam el a tekintetem Asaméétől. Még csak sejtésem sincs. Valahol akörül, hogy letámaszkodtam, de hogy akkor-e, vagy máskor… Most megint szégyellem magam, de ez egy újabb groteszk dolog bennem, mert mindennél jobban meg akarom mutatni a bensőm, oda akarom adni Asaménak, persze cserébe a viszonzásért, miközben halálosan félek ettől, és úgy érzem, teljességgel képtelen vagyok rá. Mikor változik ez meg és mitől?