125.

Asame

Leguggolok előtte, kezeimmel combjain támaszkodva, de csak éppen hogy, nem ránehezedve. Még mindig szégyelli előttem, hogy ilyenkor teljesen kiadja magát, pedig nem kéne, már nem. Volt pár alkalom, hogy rájöhetett volna arra, hogy nem használom ki a helyzetet, hogy nem élek vissza azzal, ami ilyenkor lezajlik benne, mégis bizonytalan, mégis szégyelli. A kérdés régóta ott motoszkál bennem, talán ideje lenne végre feltenni neki, hátha hajlandó elmondani, mi a gond, mitől tart ennyire.

- Mi a baj, Deon? - kérdezem csendesen, de annál komolyabban, próbálva megtalálni vele a szemkontaktust újra. - Mitől félsz? Miért érzed ezt szégyennek? - teszem fel azokat a kérdéseket, amik most mindennél jobban érdekelnek. Persze tudom, hogy amit vele művelek, nem egyszerű, hiszen mikor idekerült, zárkózott volt és inkább menekült a nagypofájúsága mögé, ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy egyre jobban közeledünk afelé, hogy megnyíljon előttem, hogy egyre több ajtót nyitok ki benne, ami lehet fájdalmas, érthetetlen számára...


A helyzet mindkettőnk számára új, mert igenis az. Egy négy napig tartó szerelmet nem lehet túl hosszú távú kapcsolatnak nevezni. Akkor megismertem, milyen szeretni, milyen, amikor szeretnek és milyen az elvesztés fájdalma, a kín, amit valaki halála okozhat, megtörtem, apám megtört kegyetlenül és én hideggé és érzéketlenné váltam, hogy megóvjam magam a csalódásoktól. De Deon lassan kezdte megtörni a jeget... Ha azt nézem, nekem sincs sok tapasztalatom ilyen téren. Az, hogy dugtam már meg valakit, semmit nem számít. Maximum annyit, hogy tudom, hogy kell valakit felizgatni és kielégíteni... Azok sohasem az érzelmekről szóltak. Betörtem a kölyköket, akiket kellett, csillapítottam a vágyaim, ha arról volt szó, elvoltam. Ez a helyzet más. Deont akarom, védeni, óvni, szeretni, boldoggá tenni...