125.

Deon

Áramütésként ér Asame érintése. Végig sem gondolom, s riadtan kapom a pillantásom a combjaimra. Előbb szívom magamba annak a látványát, hogy így fog, mint az arcáét, ám az ott található őszinte kíváncsiság talán egy kicsit még jobban megijeszt a kérdéseit is hozzávéve, mint az érintése. Érzem, hogy megint a szemembe akarja fúrni a pillantását, de nem tudok egy másodpercnél tovább ránézni, kínosan és kellemetlenül érzem magam. Tudom, hogy ideje válaszolnom, hogy most már ideje kimondanom, amiket érzek, amiken gondolkodom. Ettől begyulladok, szinte szó szerint, mert érzem, hogy fázni kezdek. A torkom elszorul, és csak nyúlik a csend, ami alatt erőszakot veszek magamon, hogy beszélni kezdjek végre.

- Fáj – mondom ki csendesen. – Próbálom elmagyarázni, de ezek nem olyan dolgok, amiket szóval könnyű elmondani – kezdem. Nem nézek Asaméra, csak egy-egy pillantásnyit, mert így legalább ki tudom ejteni a számon a mondatokat. – Minden alkalommal, amikor közelebb kerülünk egymáshoz, legszívesebben elfutnék. Félek. Igen, tényleg félek. Nagyon. És mindig jobban – ismerem be tagolva az információkat. - Mert nem tudom, mi lesz a következő lépés és mit fogok érezni. Hogy bennem mi fog történni. Mert törnek össze bennem dolgok. Azt hiszem, az álmaim. – Ahogy ezt kimondom, elfog a sírás és megremegek. Eltaláltam. Bele a közepébe, és ettől megint úgy érzem magam, mint az előbb az összekapcsolt pillantás miatt. Nem, rosszabbul. Gyorsan hatalmasodik el rajtam a kiborulás, s léptelen vagyok uralkodni magamon, hiába próbálok, ezért kibukik belőlem a sírás. – Semmi baj! – szólok váratlanul, vékony hangon, de reszketek, mintha ráznának. – Azt hiszem, ez nálam normális… nem tudom, sok minden nem volt korábban… ami most van… és sok mindent én sem értek… – magyarázok. Nem vagyok valami összeszedett, úgyhogy fogalmam sincs, Asame mennyit fog tudni megérteni abból, amit most elmondok neki, de remélem, minél többet, mert nem lennék képes megismételni ezt a vallomást. – Sok mindenről volt elképzelésem, hogy milyen… de volt, amiről még elképzeléseim sem voltak… és a valóság összeroppantja az álmaimat… Ez fáj. Mindig jobban – teszem hozzá. Lázasan gondolom végig a dolgokat most innen, ebből a gondolatból kiindulva, és ahogy ezt csinálom, a sírás abbamarad. Nem nyugszom meg, de legalább mérsékelten vagyok kiborult. Milyen vicces kifejezés… – A valóság jobb és intenzívebb, de ha idekötődöm és megint mindent elvesztek… - be se fejezem, mert ezt végigmondani sem vagyok hajlandó. A kezeimbe temetem az arcom és próbálok egyben maradni, hogy folytatni tudjam a mondókámat, mert ha már belekezdtem, igenis a végére akarok érni és nem így, hogy randomszerűen elvágom valahol a monológomat. – Hülyeségeket csinálok…! – csattanok fel. - Olyasmiket, amikkel baromira befürdök, mint a reggeli telefonálással vagy a korábbi paraközlésemmel, amit annyival intéztél el, hogy nem vagytok hülyék, már rég intézkedtetek. Én ezt értem, de ettől még nyomorgom. A haláltól nem félek, az kicsit sem mozgat, mert tudom, hogy van annál rosszabb. Ott ácsorogni a semmi közepén és azt kérdezgetni magadtól, hogy na most mi legyen, az sokkal rosszabb. Állni a romok felett és várni a csodát, bénultan és igazából elveszítve az életed értelmét, én ezt már egyszer megéltem. Ebből húzol ki, az álomvilágomból és az értelmetlen létezésből. Én mondtam, hogy sem mazochista, sem öngyilkos hajlamú nem vagyok, és azt is tudom, hogy mások nem álmodni kezdtek volna egy jobb életről, meg kicsukni mindenkit érzelmileg, hanem simán felkötötték volna magukat, vagy nekiállnak drogozni, míg túladagolásban ki nem nyúvadnak. Nekem is biztos lett volna rá lehetőségem, leszámítva, hogy anyám nélkül enni se tudtam egy darabig. Sőt, végülis idővel elkezdtem, mert a gyógyszerem nagy része az, és mekkora paradox, hogy pont azért tömöm magamba, hogy éljek, nem azért, hogy elpusztítson. Mindegy! – Idegesen legyintek is a mondathoz, mert ezzel nem akarok eltérni a lényegtől. – Én nem akarom újra megélni azt, Asame… azt, hogy értelmetlenné válik a létezésem és kipusztítottak belőlem majdnem mindent… Főleg úgy nem, hogy már vannak tapasztalataim a valóságról, hogy már fellépkedtem nagy magaslatokba, mert onnan lezuhanni… A valóságot akkor végképp nem tudom pótolni álmokkal, ha megismerem – teszem érthetővé a zagyválásom egy részét ezzel egy mondattal. - Már nem is akarnám, mert ha a valóság lehet jobb az álmoknál, akkor nem akarok oda visszamenni, viszont ha az, ami győzött az álomvilágom felett… - megint nem fejezem be. Ez olyan kása, ami ha kihűl, sem akarok belenyúlni és szerintem Asame is érti, mit kerülgetek. - Én utállak cseszegetni amiatt, hogy vigyázz magadra, de megmondtam, hogy ami neked rossz, az nekem is, és azt is, hogy nem vagyok mazochista, nem szeretem a fájdalmat. Neked ez – bökök jobb vállára – csak – itt macskakörmöket mutatok – fizikálisan fáj, kínlódsz tőle egy kicsit, aztán éled a mindennapjaidat, én meg a szobád ajtajának a közelébe se merek menni, nehogy véletlen elcsípjek valamit a szenvedésedből, mert abból nem kérek többet. Az első lázálmos éjjeledbe beletoppantam és finoman fogalmazva is kurvaszar volt – vallom be kínlódva. – Azóta pedig minden ilyesmi egyre jobban megvisel, ezért aztán egyre elkeseredettebben harcolok, de igazából én úgy vagyok vele, hogy nem akarlak korlátozni, rendszabályozni és veszekedni sem akarok veled többet. Kiidegel ez az egész aggódás-féltés kombó, és sem megszabadulni nem tudok tőle, sem megszokni. Elmennék a picsába, ha tudnék, de az a helyzet… hogy már nem megy – ismerem be a hajamba túrva. – Már nagyon rég nem akarok és nem tudok innen, tőled elmenni… Nem tudom, minek nevezni ezt a szitut, de ha modelleznem kellene, azt mondanám, van olyan, hogy egy szerhez annyira hozzászokik a szervezet, hogy a megvonása egy nap után halálhoz vezet. De bassza meg, évtizedek alatt alakul ki ilyen mértékű függőség! – csattanok fel megint a kiborultságtól. – Minden nagyon gyorsan és intenzív módon történik meg bennem, és ez is ijeszt. Nevetségesnek érzem magam – mondom ki megint eltakarva az arcom. – Zavarodott vagyok és nem értem, mi történik velem, miért úgy alakulnak a dolgok bennem, ahogy, miért úgy reagálok, ahogy… ezeket rohadtul nem így álmodtam meg… Én nem akarok hülyén viselkedni, viszont a normálisról meg nem sok a fogalmam… Ez a bajom… ez az egész halmaz… Legalábbis ezek azok, amik nagyon gázosak most épp – teszem hozzá. – Ezek miatt félek és szégyenkezek. Mert rövid időn belül változtak meg gyökeresen dolgok bennem, mert átlátszó lettem, mert olyasmi lettél az életemben, ami nélkül elképzelni sem tudom a folytatást. Újra kezdek élni, érezni. Ez nevetséges lehet, de kibaszottul ijesztő a számomra. Ráadásul rohadtul keveset tudok a valóságról, arról, ami mindigis körülvett, de amíg úsztam, nem érdekelt, a lesérülésem után meg főleg nem. – Az utolsó mondatokat már hadarom, hogy minél gyorsabban túlessek a vallomásomon.


Kész. Kimondtam. Lényegében mindent beismertem, idő kérdése, hogy Asame kihámozza belőle. És új információt nem nagyon kap azzal, hogy megérti, hogy halálosan beleszerettem, így, szó szerint, mert szerintem ezt tudja, ahogy azt is, hogy szégyellem a félelmem, de majdnem mindentől félek, ami vele kapcsolatban velem és bennem történik.


Furcsa mód összeszedettebb lettem és most, hogy megszabadultam a titkolózás terhétől, egy kicsit talán jobban érzem magam egy szempontból. Egy másikból meg még szánalmasabbnak. Azt hiszem, a pszichológusok rémálma lennék…