126.

Deon

Fogalmam sincs, miért pont csibe lettem. Madárnak néz? Tollas a hátam? Elképzelésem sincs. Mégis úgy örülök, mikor így nevez, mint valami félkegyelmű egy szem cukornak. Az ölelése ugyanígy örömmel tölt el, én pedig kapaszkodva Asaméba viszonzom. Nem nyugtat meg, mert ezek a dolgok bennem most még nagyon nyughatatlanok, de a béke azért megvan és ennyi nekem elég egyelőre. Sikerül visszanyernem a szokott formám, elmúlik a remegés és a sírás nyomait is letörölgetem az arcomról, miután Asame visszaül a székébe. Nem kérek a cigijéből, meghagyom neki a láncdohányos szerepét, én csak kedvtelésből fogyasztok különféle élvezeti cikkeket, nem életszerűen. Ha abba kellene hagynom végleg a dohányzást... nem, az nem hiszem, hogy menne. Nem szívok sokat, de ahhoz a kevéshez ragaszkodom. Alkoholt is szeretek inni, de a különféle szerek, gyógyszerek, na azok elkerülhetnének.


Immár jó, vagy legalább jobb lelkiállapottal megyek bele abba, hogy segítsek neki és ugyan fingom sincs, miért jó, hogy feldiktálok neki egy csomó adatot, megteszem, mert jó neki. Ami neki jó, az nekem is. Ennyi. Ám amint Ryuuichi megjelenik, mosoly fut az arcomra. Nem lesz túl lelkes, ha újabb körre küldöm, de megteszem. Kínosan mosolygom, miközben előadom a kívánságlistám, és a várt eredmény nem marad el, finoman lecsesz. Persze védekezek, megmondom, hogy nem tehetek én arról, hogy az elmeneteléhez képest csak késve tudtam meg, mi a holnaputáni program, és azt is, hogy anya minden előadásán kap tőlem valamit már tíz éve, úgyhogy ez nekem nagyon fontos. Úgy látom, sikerült meggyőznöm, hogy a szent cél érdekében ne utáljon, ezért vígan látok neki a fagylaltomnak. Erdei gyümölcsös-joghurtos ízkombináció, amit imádok. Megkínálom Asamét is, hiszen nem vagyok irigy és ez olyasmi, amit szerintem csak szeretni lehet. Engem figyel, immár percek óta. Tudom, hogy nem érdemes megkérdeznem, miért, mert látom, hogy mereng. Hagyom, hadd tegye. Inkább élvezem a fagylaltom hűsítő, kellemes ízét, a fanyar szirup és az édes jégkrémes íz kettősét. Szeretem az ilyesmit, a kétféleséget.


Én most nem gondolkodom, már eleget tettem. Néha felpillantok Asaméra, figyelem az arcára kiülő érzelmeket, miközben az olvadt részt kanalazom befele. Lefagy a kezem, de ennyit megér. Milyen vicces lenne most letenni a dobozt és a nyakához nyomni a tenyerem. Lehet, nem úsznám meg könyörtelen bosszú nélkül. Akarom én ezt? Persze. Csak nyuszi vagyok, úgyhogy vigyorgom tétlenül.

- Szerintem meg be kéne fejezni, hogy ne kelljen vele nyűglődni később – mondom komolyan, de azért egy alattomos kis mosolyt villantok rá mégis. - Vagy nem jó hallgatni a hangomat, miközben felolvasom a könyvelést? - kérdezem őt heccelve, immár vadalma vigyorral. Ötletem is van. Hogy a viharba ne lenne?! Rád öntöm a fagyim és lenyalom. Na jó, nem! De vicces gondolat volt. Fenébe, hogy Asame ilyen baromságokra ihlet! Viszont le kell tennem, mert már égeti a bőröm, marja a csontjaim, annyira hideg, annyira fáj. Lecsúszom az asztallapról és ráteszem a dobozt, aztán ügyetlenül körbefordulok, mert fogalmam sincs, mit kezdjek magammal így. A számba kapom a kanalat közben és a két tenyerem egymáshoz érintem, hogy a kettő közti hőmérséklet-különbség kiegyenlítődjön.