128.

Deon

Hát jó, akkor lényegében így megyek, csak húzok egy zoknit és a jobb kezemre húzok egy hajgumit, hogy ha esetleg össze kéne fogni a loboncom, akkor legyen mivel.

- Simán – válaszolok a kérdésre, azzal megyek is összerakni magam. Tényleg nem tart sokáig, pár perc az egész, plusz még annyi, hogy belebújok a még nem használt tornacipőmbe. Még kemény, de majd ahogy egyre többet talpalok benne, meg fog puhulni, mint mindegyik. Utoljára egyszer a tükörbe pillantok, de a látvánnyal elégedett vagyok. Vagy így nem mehetek, ezért kellett készülődnöm? Áh, Asame megmondta volna, hogy át kellene vedleni valami másba, úgyhogy nem foglalkozom tovább a kérdéssel. A biztonság kedvéért megfésülködöm, hogy rendezettebb legyen a fejem, így azonban olyan, mintha lenyalták volna a hajam. Ez nem tetszik, az ilyesmit nem szeretem. Túpírozom kicsit, áttúrom párszor az ujjaimmal is, próbálom beállítani, de nem adja meg magát könnyen. Egy részen bevizezem, majd újraszárítom. Ez már beválik, s mikor elhallgat a gép, egy mobil csörgését hallom meg. Meglepetten sietek a készülékhez, amely még mindig az éjjeliszekrényem tetején hever, Kazu nevének kiírására számítok, de Asame keres. Nevetve veszem fel, heccelem, mégis megyek megkeresni őt, ha már ennyire türelmetlen, hogy zaklat mobilon, pedig egyértelmű, hogy a szobámban csesztem el az időmet. Ha már nálam van, a zsebembe csúsztatom a telefont, aztán újra vigyorognom kell, mikor összetalálkozunk Asaméval. Házon belül telefonálni…? Jó poén volt, tetszett.


Megint hallgat, én pedig kényelembe helyezve magam a várost nézem. Nem jártatom mindig a szám, tudok hallgatni, bár ilyenkor belső monológokat mondok. Az hallgatásnak számít? Lehet, hogy nem. Nem tudom. A gondolataim sodródnak, igyekeznek kikötni a dolgozószobában történt eseményeknél, aztán pedig az egy ágyban alvásnál és persze a szexnél is. Pillanatnyilag mindenképpen irtózom ezektől a témáktól, nem akarom őket boncolgatni, úgyhogy elhessentem őket, amint újra jönnek. Lehet, hogy nem is vagyok képes normális dolgokon gondolkodni se? Lehetséges.


Időnként Asaméra nézek, csak hogy felmérjem, milyen lelkiállapotban van, de szinte mindig elgondolkodó képét látom. Min agyal ennyire? Most megzavarjam? Végülis álló nap vele vagyok, lekötöm, legalább hadd gondolkodjon nyugodtan. Nem zavarom, a telefonon pötyögve, ismerkedve azzal, majd játékba kezdve ütöm el az időt. Hosszú, de a készülék egy kicsit leköt. Persze szemem sarkából most is figyelem a mellettem ülőt, nem feltűnően, még azzal sem akarom kizökkenteni, hogy esetleg hülyén érzi magát, mert épp hosszú tízpercek óta figyelemre sem méltat. Mosolygom magamon, majd mikor megérkezünk, elrakom a mobilt és belépdelek Asame oldalán a szalonba. Természetesen ez is tradicionális stílusú, nyugodt, kellemes, a jó ízléséről árulkodó hely, ahol elhalmozzák a figyelemmel és a figyelmességekkel. Meg sem lepődöm, csak idült mosollyal mérem végig a helyiséget. A kávé is mindig jól jön és örülök, hogy otthon nem ittam, pedig megfordult a fejemben, csak úgy gondoltam, nem fog beleférni abba a tíz percbe, amit kaptam. És anélkül is kicsúsztam belőle, szóval elkönyvelhetem magamban, hogy az időérzékem tökéletesen bekrepált.


Míg ő a dolgát intézi, én az embereket figyelem. Azt, ahogy viselkednek, ahogy egymásra néznek, az arcukon az érzelmeket. Nem látok feszültséget, vagyis nincs mit titkolniuk, nincs mitől félniük. A napi rutin lehet az, hogy besétál ide Asame, átnézi a könyvelést, a papírokat, mittudomén, kérdez pár dolgot, aztán vagy igénybe veszi a szalon szolgáltatásait, vagy távozik. Szerintem ez úgy a jó, ha kiélvezi a hely nyújtotta örömöket, ám ha mindenhol ezt csinálná, nagyon lassan haladna. Milyen mókás… Megint még sosem gondolt gondolatokat gondolok.


Aztán jön a para. Furcsán érzem magam, hogy sok mindent magyarázni kell nekem. Közel járok ahhoz, hogy felnőtté váljak korilag, és mégis úgy kell bizonyos dolgokban bánni velem, mint egy kisgyerekkel. Ez gáz, nem? Mindenesetre én vállalkoztam erre az egészre, úgyhogy végig kell csinálnom. Kamasz vagy felnőtt fejjel a tanulás sokszor kínosnak bizonyul, holott semmi sem változik, csak az ember viszonyulása. Ez is egy felboncolást érdemlő folyamat, ám hanyagolom a képzeletbeli szike használatát, hiszen figyelnem kell, ha nem akarok túl sokat, a kelleténél és vártnál többet bénázni. Kicsit szégyellem, hogy velem másképp kell bánni, holott tisztában vagyok vele, hogy nincs mit szégyellnem rajta. Mégsem tudom megállni. Nekem nem természetesek ezek a dolgok, nem tudok annyira nyugodtan, kiegyensúlyozottan és magabiztosan létezni ezekben a helyzetekben, mint Asame. Szeretnék, de nem megy. Helyette kicsire összehúzva magam követem Hinát, aztán leszegett tekintettel hallgatom végig, mit hogy szokás itt. Idiótának tűnök? Fogalmam sincs. Én úgy érzem, de ez nem biztos, hogy bármit is jelent. Végül levetkőzöm, a derekamra kötöm a törölközőt, aztán belebújok a yukatába. Próbálom elrendezni a testemen, hogy ne úgy nézzek ki benne, mint aki benéz, ám vagy nem jól vettem fel, vagy nem tudom. Nem vagyok biztos benne, hogy jól csináltam mindent. Szöszölök tehát és fogynak a perceim. Akarom én, hogy Asame megkérdezze, szükségem van-e segítségre? Naná, hogy nem. Még két utolsó kísérletet teszek arra, hogy ne tűnjek teljesen bolondnak, aztán viszonylag magasan összefogom a hajam, s kilépek az öltözőkabinból. Csak most jut eszembe, hogy illene némi rendet hagynom magam után, Asame azonban szinte elmar a probléma mellől. Kííínoos!


Szeretnék elfutni. Most az eddigieknél sokkal jobban. A szívem hevesen ver, ég az arcom, feszült vagyok. Olyan lehetek kívülről nézve, mint egy kutya, amelyik új helyre került és hiába tudja, hogy itt senki nem bántja, néha azért ki-kivillantja a szemfogát, s mindenre riadtan figyel. Elég ciki lehetek így. Próbálok nyugalmat erőltetni magamra, büszkén kiegyenesedni és magabiztosabban lépkedni. Hogy megy-e? Passzolom. Jó lenne, ha menne, de minél közelebb érünk a vesztőhelyhez, annál idegesebb leszek. Persze csinálom, amit Hina mond. Tök mindegy, hogy olyan képet vághatok, mint aki akarata ellenére kés vagy tetováló keze alá fekszik, kényszerítem rá magam, hogy megtegyem. Szorosan összezárom a szemeimet és várok. Közben észben tartom, hogy nem vagyok mazochista, nem kell semmit eltűrnöm, és ha nem bírom tovább, hogy valaki, egy idegen hozzám ér, csak felkelek, illedelmesen megköszönöm az addigiakat, visszasietek a kabinhoz, ahol a ruháimat hagytam, felöltözöm és olyan gyorsan elpucolok innen, amilyen gyorsan csak lehet. Visszaülök a kocsiba, vagy futva megyek vissza a házba, az is hulla mindegy, csak ha elérem az elég kategóriát, hazamehessek, ennyi a fontos.