129.

Deon

Érzem, hogy lazítani próbál Hina. Minden mozdulat azt váltja ki, hogy elengedjenek a görcseim, de szinte azonnal utánuk kapok, mintha szükségem lenne rájuk. Beszélni kezd hozzám, én viszont képtelen vagyok még csak felfogni is, mit mond, inkább megrázom a fejem, jelezve, kommunikációképtelen vagyok. Talán érti, talán csak abból jön le neki, hogy hiába mond bármit, én néma maradok. Vannak mozdulatok, amik kifejezetten jól esnek, úgyhogy lassan kicsit nyugodtabb leszek. Az apró jelekből ért Hina, ezért ismétli azokat, amik beválnak, hátha eléri, hogy belesüppedjek kényelmesen az ágyba és élvezzem a keze munkáját. Ha így folytatja, sikerülhet. Asame is megszólal, én azonban csukva tartom a szemem. Láttam rajta, hogy valamit nem jól csináltam, valószínűleg a yukatával, én meg annyira kínosan érzem magam, hogy inkább egy pillantást sem vetek rá, csak hallgatom a szavait. Kicsit hosszabb ideig tart értelmezni őket, kicsit hallgatok, aztán visszaidézem Kazu szavait, aki hívott engem a versenyzésre.

- Ha Nishida tudná, hogy Fei várható a gyorsulásra, nem engedné, hogy Kazu versenyezzen – mondom csendesen. Nem vagyok teljesen biztos a kijelentésemben, mégis nyilvánvalónak gondolom, hogy igazam van. – Hívott minket Kazu, akartam is mondani, csak… kiment a fejemből – ismerem be és valószínűleg elvörösödöm. Tovább kell lendülni, gyorsan, s akkor talán újra emberi színem lesz. – A program zártkörű tudtommal, vagyis ha Fei jön is, mehet a fenébe – folytatom. – Egyébként ha a vadászkutya várható, mint nem kívánatos vendég, akkor nem szeretném, ha mennénk – árulom el még mindig halk hangon beszélve. – Nem cserbenhagyásiból, vagy betojás miatt, hanem pusztán logikai lépés kerülni a konfliktuslehetőséget, míg egyetlen rossz mozdulat közelebb viheti őt valamihez, amitől távol akarjuk tartani – magyarázom is meg, miért kérem.


Ezzel így elmondtam, hogy nem akarok lehetőséget adni a kínainak, hogy Asamét ingerelje, főleg arra nem, hogy esetlegesen harcra hívja, mert amíg a sebe nem gyógyul be annyira, hogy már ne okozzon problémát, csak veszélybe sodorja magát Asame, ha lehetőséget ad Feinek bármire. Tudom, hogy egy ilyen eseményen rizsszem se kéne, hogy beférjen annak a szemétnek a seggébe, de biztos vagyok benne, hogy látványos produkciót akar és még bőven csak a kezdést éltük túl. Nem az a célja, hogy gyorsan kicsinálja Asamét, nem, most játszik vele, mint macska az egérrel. Egyelőre puhatolgat, tapogatózik, próbálkozik, felméri a dolgokat, fitogtatja az erejét, mutogatja a fogait, kacérkodik és közben valószínűleg igyekszik jól szórakozni, s mikor már megvannak azok a fogási technikák, amikre Asame annyira nincs felkészülve, nem tud olyan jól védekezni ellenük, támad. Elő kell készítenie Feinek ezt, mert nehéz fába vágta a fejszéjét, de ha sikerül a mélyébe hatolni, lehet, hogy sikerrel jár. Nem szabad véleményem szerint semmilyen lehetőséget adni neki, míg az a seb komoly problémát okozhat, méghozzá könnyedén. Mondhatjuk, hogy a verseny a yakuzák terepe, hogy lesz ott pár nehézfegyverzet, pár kemény csávó, ez azonban csak látszólag jelent valamit. Ha senki sem látja, vagy épp senki sem tud ugrani, tök mindegy, hányan vannak ott. Sőt… én kinézem Feiből, hogy ha nagy felfordulást akar, akkor előbb szabotálja a versenyt, aztán amikor ott a felfordulás, hirtelen lecsap. Alattomos és Akihito is arra tanított, hogy sose becsüljük le az ellenfelet. Ez fontos alapkő. A kínai kopó nem erősebb nálunk, még csak Asaménál sem erősebb, mi lépéselőnyben vagyunk, ismerjük a területet, uralkodunk, satöbbi, viszont nyilván van valamije Feinek, ha ennyire bátor lépéseket is meg mer tenni.


Hina megnyomkod rajtam pár olyan pontot, amitől szétfolyok az ágyon, így már végre rendesen tud dolgozni az izmaimon. Azt hiszem, félek, hogy véletlenül mégis olyat tesz, ami nekem nagyon nem lesz jó, holott magabiztosan és ügyesen masszíroz át. A bizalom az, ami hiányzik belőlem, de teljes mértékben. Ezért nem tudom csak úgy rábízni magam, engedni, hogy gyurmázzon, ezért félek, hogy fájdalmat okoz és készülök lélekben arra, hogy elszaladjak. Nincs okom feltételezésekbe bocsátkozni, csak nehezen boldogulok az emberekkel, tök mindegy, milyen kapcsolatról is van épp szó. Ráadásul nem merek nyögni, mert az vér ciki. Pedig sokszor kell uralkodnom magamon, átformálni a hangokat a torkomban, hogy nagyon halk, lefogott sóhajokká szelídüljenek. Aztán van olyasmi is, ami kifejezetten fáj, a fogam szívom tőle. Ez mindig így volt, mondhatni, meg kellett volna szoknom, ám az állandó fájdalmat szokja meg az ember, a visszatérőt nehezebben.


Mikor is masszíroztak meg utoljára? Nem is emlékszem rá, annyira régen. Ugyan én figyeltem az izmaimra, hogy rendeltetésszerűen használjam őket, vigyázzak rájuk, és ne is kötődhessenek le, ez valahogy mégis mindig fájt. A lélek területe, és ebben egyszerűen hinnem kell, mert ahogy átgyúrja ott Hina, a kulcscsontjaim fölötti izomköteget, úgy érzem, mintha kavargatná a lelkemet. Mintha belenyúlna és felkavarná az amúgy is zavaros vizet bennem. Meg-megfeszítem az izmot, hátha úgy könnyebb elviselni a fájdalmat, de nem, ez nincs így. Hina értő kezei áthatolnak a gyenge, felrántott pajzsomon és kimasszírozzák belőlem a fájdalmat. Nem múlik el teljesen, ám lassanként csillapodik egy kicsit. Ezután nyugtató mozdulatok következnek, s én újra folyóssá válok érzésem szerint.