12.

Deon

Hmpfh! Méghogy megválaszolni magamnak… Vannak dolgok, amiket csak úgy, bepottyantva az utcáról nem vág le még pár óra után sem az ember, te fafejű pöcs! Az ilyen baromságoktól megkeseredik a számban a cigi íze, de komolyan. Hagyom beszélni viszont, mert ritka alkalmak egyike, mikor összefüggően képes elmondani öt mondatot, vagy akár annál egy kicsivel többet. Higgadtan szembe fordulok vele, hátam a párkánynak támasztom, könyököm megpihentetem oldalam mellett hanyagul befelé lógatva a cigarettámat, s egyenesen a szemébe nézek. A benti lámpafény és a kinti sejtelmek furcsa játékot űznek az arcán, érdekessé teszik, kirajzolják különös kegyetlenségét és megfejthetetlen ridegségét. Szeretném közölni vele, hogy nem félek és a gyűlöletem is elmúlt, ellenben hallgatok erről, mert túl csábító gondolat, hogy a megválaszolatlanságommal bizonytalanságban tarthatom ezügyben.

- Ha sem az, hogy mit érzek, és mit akarok, sem az úgy imádott pénzed nem számít, akkor mi igen? – teszem fel békésen neki a kérdést minden élt kikerülve, ami a szavaiból árad felém. – Hízelegsz – jegyzem meg elvigyorodva, azzal kihajítom az ablakon a cigarettám maradékát. Lett volna még mit szívni belőle, de elment tőle a kedvem. Amiatt pedig nem kell aggódnom, hogy valamit kigyújt, a nedves fű szinte azonnal eloltja szerintem, holnap meg majd az egyik kutya felszedi, ha megtalálja. Vagy ha mást nem, engem küld utána. Ironikus lenne, de ennek a vadállatnak nincs humorérzéke, úgyhogy ilyesmi miatt kár aggódnom.


Rekeszizmom magasságában összefonom a karjaimat, bár egy gyors mozdulattal meg kell igazítanom jobbomon az órát, mely szerint túlléptünk találkozásunk napján, aztán beletörődve a sorsomba, mégis törhetetlenül nézek rá. Mit vár, most reszketni fogok és könyörögni, hogy engedjen haza? Rég túlvagyok azon a koron, amikor még beijeszthető voltam, ugyanis az ember gyorsan megtanulja megvédeni magát, vagy nem csak egy alkalommal használják vécékefének.

- Eladhatatlan áru vagyok, mindegy, hogyan próbálsz feljavítani – jelentem ki csendesen. Nem kell kiabálnom, a csendet csak a szél halk suhogása és a tücsök dallamos ciripelése töri meg, már semmi más. – Lehet, hogy vonzó a külsőm és az, hogy félvér vagyok, talán el is tudsz tüntetni anélkül, hogy a nyakadon pattogjon a fél város, de nem lesz bennem senkinek köszönete, erről most tájékoztatlak. Nem fogom megadni magam, és nem hagyom, hogy eladj. Innen szabadon, vagy hullazsákban távozom, méghozzá hamarosan. – Olyan magabiztosan cseng tőlem minden mondat, mintha én lennék itthon, és ez a pojáca kapott volna pár laza órát, hogy kicsit újragondolja az életét. Sajnálom, túl makacs vagyok belátni, hogy az a jó nekem, amit a „felnőttek” mondanak. Na jó, hazudtam, cseppet sem sajnálom.


Továbbra is az ablakpárkánynak támaszkodva várom, hogy mint egy éhes ragadozó, lassan, de biztosan közeledjen felém. Nem félek tőle, szemernyit sem. Ha bánt, akkor sem ér el nálam semmit, mert így döntöttem. Ennyire egyszerű. Azzal, amivel betörhetne, nem rendelkezik, képtelen rá. Kihalt belőle, ha úgy született egyáltalán, hogy volt benne egy rizsszemnyi is.

- Mellesleg… - szólalok meg újra, mert szeretem hallgatni a hangom és mellé pengetni egy kicsit az idegeit. Birkatürelmű, mi? Kíváncsi vagyok, ez a birka mikor hagyja abba a fűevést és kap vérszemet, mert a természetben ilyesmi nem sűrűn fordul elő. – Ha egy sírós kis hisztérikává változom, nem kapsz értem egy árva jent se, ugye? – kérdezem fölényesen, majd játszani kezdek a számban lévő pirszingekkel.