130.

Gondterhelt leszek attól, amit Asame mond. Nincs kétségem afelől, hogy ha érzi, hogy Fei megjelenik, akkor meg is fog jelenni, ahogy afelől sem, hogy ez most egy elég nehéz döntés mindkettőnk részéről. Ő nyilván nem mondhat egykönnyen nemet Nishidának, én pedig hiába nem akarom, hogy lehetőség legyen arra, hogy baja esik, el kell engednem. Viszont vele akarok lenni, ezzel azonban magamat és még jobban Asamét is bajba sodorhatom. Fei nem tudhatja meg, hogy pártfogolt vagyok. Nem szerezhet tudomást arról, hogy Asaménak van egy nagyon érzékeny gyengepontja. Nem tudhatja meg.


És a gyanúim igazolódnak. Kíméletlenül. Hosszan hallgatok, az izmaimban dagonyázó kezek munkálatát már nem is érzem szinte, annyira leköt mindaz, amit hallok, az érzelmeim és a megeredő gondolataim. Még a szemeim is felnyitom, s látom, Asamén már nem dolgozik Makiko. Én is jelzem Hinának, hogy elég volt a gyúrásomból, majd mielőtt bármit is mondanék, leszállok az ágyról és mint hajdanán úszás előtt, nyújtózkodom. Kecses, mégis visszafogott mozdulatokkal, minden pillanatát átélve. Ezek a dolgok fontosak voltak, ha nem készíti fel az ember a testét, nem várhatja el tőle, hogy jól szolgálja. Sőt, akkor jönnek a sérülések. Csak semmi megerőltetés, semmi sietség, azon a pár másodpercen nem múlhat most semmi, míg megnyújtom a gerincem, a karjaim és végül a lábaim. A masszázsnál csak egyetlen rosszabb dolgot ismerek, ami a testnek nagyon hasznos: a csontkovácsolást. Utáltam mindig, ahogy ropogtattak, húzkodtak, rángattak, de hihetetlen jó hatással volt rám egy-egy alkalom. Ahogy a masszázsok is.


Gyors pillantást vetek a két nőre, majd igyekszem nem zavartatni magam semmi miatt, még amiatt sem, hogy egy szál törölközőben vagyok, odaülök Asame mellé. Bizalmasan közel hozzá, de nem hozzáérve. Megváltozott a tartásom az átgyömöszöléstől, most a kamaszos hanyagság helyett a sportolói büszkeséget érzem magamon. A hátam egyenes, a mellkasom kitoltam, a fordulatokat leginkább fejjel teszem, kezem pedig könnyedén a törölközőn pihen. Asaméra nézek, aztán elfordítom a tekintetem és sóhajtok.

- Sejtettem, hogy ez komplikált ügy – kezdem a beszédet. – Nekem az az álláspontom, hogy Fei semmiképp sem tudhatja meg, mi vagyok a számodra. Ez nálam nem vitatéma, nem kötök benne alkut sem – jelentem ki komolyan. – Lehet, hogy egyszer változni fog ez, hogy nem akarom senkivel sem megosztani azt, ami köztünk van, még egyelőre az anyámmal sem, de lehet, hogy nekem ez mindig egy titok marad, amihez közel sem fogok senkit engedni. Lehet, hogy nem, egyelőre nem tudom. Ez olyasmi a számomra, ami a miénk és csak a miénk. Senkire nem tartozik, senkinek nincs köze hozzá. Innentől kezdve egy olyan ember, aki az ellenségünk, aki hasznot húzhat, ha felhasználja a kettőnk közti köteléket, főleg nem tudhat róla. A kapcsolatunkat akkor sem tenném a legláthatóbb helyre, ha tudnám, hogy az, ami ott van az orrunk előtt, általában a legjobban el van rejtve. Pedig tudom ezt, előlem is dugtak el valamit úgy, hogy a vitrinbe tették és én napokon keresztül elmentem mellette anélkül, hogy észrevettem volna – magyarázom nyugodtan, halk hangon. – Én sem szívesen maradnék otthon, de ugyanannyi ellenérvem is van, miért ne menjek veled – ismerem be. – Azt hiszem viszont, hogy vannak olyan feltételek, amiket betartva nem lesznek gondok. Például, hogy nem Ryuuichi és Naoto fog rám vigyázni, és nem is te – szegezem le mindjárt az első szeget az asztal lapjára. – Figyelemfelkeltő, ha a két legjobb vérebed jár a nyomomban, meg ők egyébként is a te vérebeid, rád kell vigyázniuk – folytatom ugyanazon a hangon. – Ha csak azt veszem alapul, hogy ebben a yakuzás világban te vagy, aki valamit is számít, már egyértelmű, hogy Ryuuichinek és Naotonak rád kell vigyáznia, téged kell védenie. Egyszerű logika mondatja velem azt, hogy ha én kiesem a játékból, még van esély visszaverni a kínaiakat, viszont ha te esnél ki, nagyok sok minden bukna. Legfőképp a vadászkutya megnyerné magának, amit akar. Szóval máris kaptál két okot, miért ne állítsd rám a vérebeidet – közlöm komolyan. - Nyilván nem fogjuk tudni eltusolni, hogy hozzád tartozom és nem is kell, de azt elkenhetjük, milyen minőségben. Pont azzal, hogy szánsz a védelmemre több energiát, mint bármilyen más tulajdonod védelmére. Megvan a buktatója ennek is, de nem tervezek nagyon császkálni, Kazuval mennék egy kört, meg valahol ott lennék a közeledben – mondom ki nyíltan az egészet. Most megy. Nem mintha lenne értelme a kozmetikának vagy a titkolózásnak, de még nagyon nem szoktam meg, hogy így kimondjak mindent. Egyszerűen és egyenesen. – Ha nyugodt életet akarnánk, repülőre kéne ülnünk és valamelyik görög tengerparton sütkéreznünk, úgyhogy a rizikó, a kockázat valszeg mindig jelen lesz, amíg ki nem csináljátok Feit – teszem hozzá csupán a miheztartásképp. - Az nem mozgat, hogy azt hiszik rólam, a szajhád vagyok. Akár profitálhatunk is ebből az álcából, és védelmet nyerhetünk általa. Ha jól értem, Fei nem ismer téged, most próbálja kiszaglászni, milyen vagy, satöbbi, vagyis nem tudja, felvonulsz-e feltűnő suhancokkal puszta kedvtelésből, vagy sem – teszem nyilvánvaló, mire gondoltam. – Egyértelműen nem tudja egyikünk sem megtagadni magát, de egy megfelelően felépített terv, egy jól összeállított álca sokat segíthet – teszem hozzá. - Fei most még szerintem csak játszadozik, de tudjuk, hogy az állatkölykök is játékos harccal kezdik, aztán vérmes fenevadakká válhatnak. Tesztel, pontosan arra gondoltam, amit te is mondtál, hogy felméri a helyzetet, hogy ki hogy reagál, mekkora az összetartásunk, mennyire tudunk egy falkaként gondolkodni, egymást kiegészítve működni, emellett meg mutogatja magát, helyezi el a tudatunkban, hogy itt van, nem fél, hogy mit akar. Neki viszont éreznie kell, hogy itt ő idegen, és nagyon pórul jár, ha nem takarodik el gyorsan. Tudom, hogy nem fog, de ha annak az ellenkezőjét fogja érezni, amit én érzek, nem lesz olyan bátor. Korábban mondtam, hogy biztonságban érzem magam, mert egy csomó veszélyes vadállat vesz körbe és véd – mondom rámosolyogva most Asaméra. – Ennek az ellenkezője, hogy kint van a körből, tudja, hogy nem juthat be, különben szétmarják, ezért sok energiája el fog menni arra, hogy agyal, miképp juthat a körbe be. – Újra érzelemmentesebb arccal beszélek, de nem érzelmek nélkül. Nem húzom vissza a hidegség álcáját, mert ez a dolog igenis hat rám. – Változott a véleményem. Eddig azon az állásponton voltam, hogy hagyjuk ki a versenyt, ne menjünk, de ha ez a pofa arra épít, hogy mi a látszat, akkor nem rossz ötlet azt mutatni, hogy semmivel sem tud megfékezni téged – jelentem ki lelkesebben, mint ahogy eddig beszéltem. – Sőt, ez egyre jobbnak tűnik, mert a jelenléted az erő és az összetartozás szimbolikáját viselheti magán, ami azért egy elég nyerő értelmezés ebben a helyzetben.


Megint elmosolyodom, mert elképzelem, milyen komoly para lenne bennem, mikor váratlanul megjelenek ezen az eseményen, mint nem kívánatos vendég és egy csomó yakuzaszempár szegeződne rám szinte egyazon pillanatban. Mielőtt végiggondolhatnám, teleteszem-e a gatyám, lehet, megtörténne.


Kicsit közelebb húzódom most már Asaméhoz, engedem, sőt, akarom is, hogy a karjaink összeérjenek. Nagyon kis pici dolog, mégis rengeteg dologhoz elég, s ugyanennyit is jelent most nekem.

- Nem hiszem amúgy, hogy a kínai kutya nem vette észre a nyomában lihegő szaglászokat, szóval szerintem tisztában van vele, hogy egyetlen lépése sem marad titokban előttetek, noha szeretné elhitetni magával, hogy ő baromira ügyes és átrázza a helyi rosszfiúkat – szólalok meg újra, és apró mosoly suhan át az arcomon. – Szerintem a látszatra nincs szükség, hatásosabb, ha felvonul a környék krémje és szinte egyszerre vicsorít. Komoly erődemonstráció lenne. Persze csak abban az esetben jobb ez, ha a céljaitokat szolgálja – teszem hozzá gondosan. - Én még mindig csak ötletelek, mondom, ami eszembe jut – kezdek védekezésbe. - Az alapján tudok tervezni, amit el tudok képzelni, márpedig egyértelmű, hogy még hasonló helyzetben sem voltam. Nem tudom, mekkora hülyeségeket mondtam, de azt igen, hogy ugyanannyira szeretném tudni, mint nem tudni. Képtelen vagyok állást foglalni abban is, hogy mi a jobb nekem, tudni mindent, amit tudhatok, vagy tudatlanul kimaradni az egészből. Mindig változik, mert amikor eldöntöm, hogy kiszállok, megőrjít az, hogy nem tudom, mire számítsak és csak idegesít, ám amikor beleugrom újra, totálisan hülyének érzem magam és az is bosszant, hogy van egy ilyen helyzet. Ez van – zárom le ennyivel a dolgot egyszeriben, s újra Asaméra nézek. Most én várom, hogy ő elmondja a véleményét.