132.

Asame

Fei látogatása egyértelművé tette azt, amit Deonnak mondtam a szalonban. Fei igenis figyeltet, engem biztosan, keresve azokat a pontokat, ahol megfoghat. Nem fogja megkapni, egy percig sem és ha kell, eltávolítom a közelemből Deont erre a pár napra, hogy annak a mocsok kínai féregnek még csak esélye se legyen ellenem felhasználni őt. Mikor Deon mellém fészkeli magát és átölel, elmosolyodom. Megint nyitott könyv, szinte látom, mire gondol, hogy a tudtomra adja, hogy nem fél és ez mosolygásra késztet. Ahogy azt is látom rajta, hogy valószínűleg kikövetkeztette, mire megy ki a játék, amit Fei játszik. Meg akar félemlíteni minket, csak a gond ott kezdődik, hogy személyemben emberére akadt ezzel.


Nem töröm meg a köztünk beálló csendet és meghittséget, mert nincs miért. Értelmetlen lenne olyan dolgokról beszélni most, amit minden bizonnyal Deon is nagyon jól tud vagy sejt. Majd ráérünk filózni később a problémán. Elgondolkodom és szép lassan egy ötlet kezd el megfogalmazódni bennem, s ez apró, elégedett mosolyt csal szájam szegletére. Ha Fei így akar játszani, hát legyen. Én is tudok ilyen lenni, meglátjuk, ő mit kezd azzal a nyomással, ami majd ránehezedik. Előveszem zsebemből a telefont és nem engedve el Deont tárcsázni kezdek. Akkor játszunk új szabályok szerint, de ezeket most én fogom diktálni. Akihitot hívom.

- Aki, körülbelül egy jó háromnegyed óra múlva otthon leszek, szeretném ha áttolnád a képesebbik feled, van egy kis munkám a számodra. Mindemellett – teszem még hozzá - kellene pár információ arról, hogy a napokban hol tartózkodott Fei, hány embere van, hogy mikor szart egy egészségeset utoljára, mindent... - jelentem ki hűvösen. - Tíz fele? Rendben... - nyomom ki a készüléket.


Miután végre hazaérkezünk, kiszállva az autóból intek Deonnak, hogy jöjjön velem. Ayako már minden bizonnyal elkészült a vacsorával és van egy olyan aprócska sejtésem, hogy Deon is éhes. Én kivételesen az vagyok. Ayako kivételesen az étkezőben tálal meg nekünk, bár nem látom értelmét, miért. Sohasem szerettem a ház azon részét. Az is mindig apámra emlékeztetett. Az öreg kedvelte és kifejezetten örömét lelte abban, ha közös étkezésekre kényszeríthetett.


Leülünk megvacsorázni, de most nem szándékozom csendben eltölteni ezt a rövidke negyed-, fél órát, s amint újra kettesben maradunk Deonnal, megtöröm a csendet.

- Ami a parancs dolgot illeti, csak annyit kérek, hogy fogadj szót a kopóknak. Ha azt mondják, ülj be a kocsijukba, akkor megteszed, minden ellenkezés nélkül – kérem őt csendesen. - Ők nem olyanok, mint Ryuu és Naoto, hogy percekig könyörögnek neked, bár abban a helyzetben, biztosítalak róla, hogy ők sem fogják megtenni – mosolyodom el. - Tényleg nem kérem, hogy engedelmes kutyává válj bárki előtt is, de azt igen, hogy a saját érdekedben ott és akkor tedd meg, amire utasítanak - mondom komolyan. - Ígérem, utána akár a fejemhez is vághatod a dolgot...


A vacsora befejezése után kávét rendelek magunknak, majd felajánlom Deonnak, hogy ha van kedve és nem unta meg még a fejem mára, akkor velem tarthat a dolgozószobámba, ha nem, akkor szabad az este további részében, én pedig elindulok vissza, hogy ott várjam meg Akihito érkezését.