Nem volt valami nagy öröm Asame arcán, mikor igennel felelt a kérdésemre, legalábbis a vártnál jóval kevésbé dobta fel a lehetőség, így mélyen a gondolataimba merülve lépdelek vissza a szobámba. Lehet, hogy inkább hagyni kéne ezt most? Tudja, hogy mondhat nekem nemet is, hogy nem kell minden szeszélyemet kielégítenie, szóval ha nem kíván most maga mellé, nem kellett volna rábólintania. És ha nem mennék…? Szeretnék, de tartok is tőle, hogy talán azért nem örült Asame ennek, mert várható, hogy éjjel lázálmai lesznek, amit nem szívesen osztana meg velem. Én sem szeretném átélni vele a borzalmakat. Én erős leszek és kitartok, nem arról van szó, hogy nem, csak… nekem is fáj, ami neki fájdalmat okoz… meg nem akarom azt hallani és látni, hogy szenved. Ha vall, az a legrosszabb. Úgy érezném magam, mint aki kihallgatja a legtitkosabb dolgait, egy illetéktelen behatolónak, egy tolvajnak. Vajon tudja ezt Asame? Hogy én sosem akarnék ilyen áron bármit is megtudni tőle? Tudnia kéne… De tudja is?
A zuhany alá a fejem tetejére felcsomózott hajjal állok és már cseppet sem érzem azt az izgatott bizsergést, ami miatt feltettem azt a kérdést. Sőt, rosszul érzem magam amiatt, hogy számító dögként abban reménykedtem, hogy csinálhatjuk azt, amit múlt este. Nem voltam tekintettel Asaméra. Önző vagyok. Ez pedig bánt. Nem akarok ilyen lenni.
Pólóban, alsónadrágban és a gyógyszeremmel, meg egy marék papírzsebkendővel a kezemben jelenek meg a szobában. Immár aggályok nélkül megyek az ágyhoz, bújok a takaró alá, miután a dobozt és a pézséket az éjjeliszekrényre tettem, majd Asame mellé csúszom. Meg kellene dorgálnom, hogy nem mondott nemet, mikor igazából valószínűleg azt akart, de képtelen vagyok rá, csak bűnbánó képpel ölelem át és hajtom vállára a fejemet. Ha a saját ágyamban kellene aludnom, szükségem lenne nyugtatóra, mert az agyam nem akar kikapcsolni, csak zakatol, mint egy megpakolt gőzmozdony, pedig ma már annyi minden ért megint, annyi mindenen gondolkodtam, hogy igazán illő volna pihennie.
Se puszi, se pá, mert Asame elalszik, elnyomja őt a fáradtság és a gyógyszer, de én nem tudok ilyen könnyen álomba merülni ezen az éjszakán. Nézem az arcát, már amit látok belőle ebben a sötétben. Hallgatom a szuszogását, a szíve dobbanását és megsimogatom őt, mikor nyugtalanabb lesz. Semmi baj, veled vagyok, szeretlek, nem hagylak el, nem vehetnek el tőled, itt maradok, azt fogom tenni, amire kérsz, nem kell aggódnod, minden rendben lesz, hamar felgyógyulsz – üzenem neki némán és elsírom magam. Tudtam, hogy ez lesz, hogy végül nem tudom visszafogni a könnyeimet, ezért hoztam zsepit. Éreztem, hogy az a nagy bátorság, amit Fei megjelenése után tanúsítottam, egy olyan érzelmi töltet egyik oldala, amelynek a másik fele sem maradhat bennem. Most kifolyik forró cseppek formájában a lelkemből, egyenesen Asame melegedő bőrére. Kitakarnám őt, nem baj az sem, ha én fázom, ám úgy tudom, a láznak egy darabig jó, ha nő, ezért semmi mást nem csinálok, csak kicsit jobban hozzábújok és vadul remélem, hogy hamarosan rendbe jön, hogy begyógyul a sérülése.
Kell egy idő, mire megnyugszom, ám utána erőt vesz rajtam a fáradtság. Még azt megteszem, bár nagyon óvatosan, nehogy Asamét felébresszem, hogy felitatom a válláról a könnyeimet, majd megtörlöm az arcom és halkan kifújom az orrom, aztán visszafészkelem magam hozzá, hogy puszit adjak a mellkasára és hagyjam, hogy lerántson magába az alvás.
Nem sikerül neki elég mélyre, mert mindig felébredek, mikor Asame magához szorít. Nyugtalan és ez engem sem hagy békésen szundikálni, viszont még a szemem sem nyitom fel, hogy ne tudja, felvert. Szerintem csak ostorozná magát, amit nem akarok, ám egy sokadik alkalommal már nem jövök fel teljesen a tudatosságba, hanem ösztönösen lefordulok róla. Túl forró a teste. Aztán nem tudom, mi lesz velem, mert képszakadás történik, mindent elnyel az üres sötétség, és csak arra eszmélek, hogy egy telefon zenél. Menj a picsába! – kívánom őszintén, azzal a fejemre húzom a takarót, hogy a hajnal fénye és az apró zajok békén hagyjanak. Szeretem Asame hangját, de most inkább a csendet hallgatnám, ha lehet. Még aludni akarok. És ez sikerül is, méghozzá igen jól, mert mikor megtalál az ébrenlét, pontosabban valami ahhoz enyhén hasonlatos dolog, majd bekapom a gyógyszerem és kitámolygok a szobából a delírium miatt színesebben, fényesebben, másképp látva a világot, megtudom, hogy fél tizenegy múlt. Hányra is akart hozzánk jönni Nishida és Kazu? Ja, hogy már fél órája vár rám a srác? Az gáz…
Gyorsabban lépdelek, de nagyon szédülök, szédelegve is mehetek, mert elmosódnak körvonalak, összefolynak színek előttem. Valaki megragadja a karom és morog valamit arról, hogy jobban figyelhetnék, maradhattam volna még az ágyban, vagy magamhoz térhettem volna korábban, mikor keltegettek, miközben a szobámhoz kísér. Enyhén esem csak be az ajtón és egyből az ágy felé veszem az irányt. Lerakom a dobozt az éjjeliszekrényre, aztán rádőlök a fekhelyre. Arccal előre, a gravitációnak engedve hasalok fel rá, és így szinte belecsapódom a matracba. Hullámzást érzek, meg azt, amikor megpördül a tengelye körül az ember. Rémes érzés. Menten megpusztulok, azt hiszem. Félhullának érzem magam, a szer meg pörget fel. Erősíti azt a hangulatot, ami most ural, ami azért annyira nem egy pozitív dolog. S még Kazu is rám köszön valahonnan messziről és megkérdezi, jól vagyok-e.
- Te itt vagy? – kérdezek vissza meglepetten. Ümmm… Ennek most nem örülök túlságosan, mert ez elég sok mindent jelent kapásból. Például, hogy épp a seggem nézi. Ez így nem jó, ezt nem hagyhatom, szóval összeszedem az erőmet, és addig küzdök a fizikával, míg egy normális pozíciót fel nem tudok venni. A lábaim lelógnak az ágyról, de legalább ülök. Kissé talán előre is vagyok hajolva, bár a gerincemet nem érzem meggörbítve. Még mindig húz a szédülés, a szemeim tágak, ahogy mindenbizonnyal a pupilláim is. Az arcomon nyilván most sincs semmilyen érzelem, sőt, mintha kővé dermedtem volna, úgy festhetek. Nem gondoltam, hogy Kazu itt lesz, pedig így utólag tök nyilvánvaló. – Mondhatjuk, hogy jól. Még… úgy tíz perc… - válaszolok fátyolos hangon. – Csak ébredek. Kéne egy kávé és reggeli – mormolom, mire megrendeli nekem. – Bocs… kicsit keveset sikerült aludni – kérek tőle elnézést.
Meredek magam elé, s a finom mozgástól, amit végzek, a körvonalak elmosódnak. Minden egy egybefolyó színmasszává válik, amelybe éles fénypászmák tolakodnak. Közben behozzák a reggelimet és a kávémat, én azonban nem is kísérlem meg valamelyik elfogyasztását. Majd ráérek akkor, amikor vége ennek az egésznek. Igazából azt reméltem, fel tudok öltözni, míg tart az eksztázis, így kevesebb plusz időt kell rám Kazunak várnia, ám most valahogy úgy érzem, csúnyán befürödtem a dologgal és szánalmasan festhetek. Sosem akartam megmutatni senkinek, milyen az, amikor révülök a drogomtól, amikor önkívületi állapotban szédülök egy ismeretlen, talán nem is létező áramlással, flashelek, mert szégyellem.
A zuhany alá a fejem tetejére felcsomózott hajjal állok és már cseppet sem érzem azt az izgatott bizsergést, ami miatt feltettem azt a kérdést. Sőt, rosszul érzem magam amiatt, hogy számító dögként abban reménykedtem, hogy csinálhatjuk azt, amit múlt este. Nem voltam tekintettel Asaméra. Önző vagyok. Ez pedig bánt. Nem akarok ilyen lenni.
Pólóban, alsónadrágban és a gyógyszeremmel, meg egy marék papírzsebkendővel a kezemben jelenek meg a szobában. Immár aggályok nélkül megyek az ágyhoz, bújok a takaró alá, miután a dobozt és a pézséket az éjjeliszekrényre tettem, majd Asame mellé csúszom. Meg kellene dorgálnom, hogy nem mondott nemet, mikor igazából valószínűleg azt akart, de képtelen vagyok rá, csak bűnbánó képpel ölelem át és hajtom vállára a fejemet. Ha a saját ágyamban kellene aludnom, szükségem lenne nyugtatóra, mert az agyam nem akar kikapcsolni, csak zakatol, mint egy megpakolt gőzmozdony, pedig ma már annyi minden ért megint, annyi mindenen gondolkodtam, hogy igazán illő volna pihennie.
Se puszi, se pá, mert Asame elalszik, elnyomja őt a fáradtság és a gyógyszer, de én nem tudok ilyen könnyen álomba merülni ezen az éjszakán. Nézem az arcát, már amit látok belőle ebben a sötétben. Hallgatom a szuszogását, a szíve dobbanását és megsimogatom őt, mikor nyugtalanabb lesz. Semmi baj, veled vagyok, szeretlek, nem hagylak el, nem vehetnek el tőled, itt maradok, azt fogom tenni, amire kérsz, nem kell aggódnod, minden rendben lesz, hamar felgyógyulsz – üzenem neki némán és elsírom magam. Tudtam, hogy ez lesz, hogy végül nem tudom visszafogni a könnyeimet, ezért hoztam zsepit. Éreztem, hogy az a nagy bátorság, amit Fei megjelenése után tanúsítottam, egy olyan érzelmi töltet egyik oldala, amelynek a másik fele sem maradhat bennem. Most kifolyik forró cseppek formájában a lelkemből, egyenesen Asame melegedő bőrére. Kitakarnám őt, nem baj az sem, ha én fázom, ám úgy tudom, a láznak egy darabig jó, ha nő, ezért semmi mást nem csinálok, csak kicsit jobban hozzábújok és vadul remélem, hogy hamarosan rendbe jön, hogy begyógyul a sérülése.
Kell egy idő, mire megnyugszom, ám utána erőt vesz rajtam a fáradtság. Még azt megteszem, bár nagyon óvatosan, nehogy Asamét felébresszem, hogy felitatom a válláról a könnyeimet, majd megtörlöm az arcom és halkan kifújom az orrom, aztán visszafészkelem magam hozzá, hogy puszit adjak a mellkasára és hagyjam, hogy lerántson magába az alvás.
Nem sikerül neki elég mélyre, mert mindig felébredek, mikor Asame magához szorít. Nyugtalan és ez engem sem hagy békésen szundikálni, viszont még a szemem sem nyitom fel, hogy ne tudja, felvert. Szerintem csak ostorozná magát, amit nem akarok, ám egy sokadik alkalommal már nem jövök fel teljesen a tudatosságba, hanem ösztönösen lefordulok róla. Túl forró a teste. Aztán nem tudom, mi lesz velem, mert képszakadás történik, mindent elnyel az üres sötétség, és csak arra eszmélek, hogy egy telefon zenél. Menj a picsába! – kívánom őszintén, azzal a fejemre húzom a takarót, hogy a hajnal fénye és az apró zajok békén hagyjanak. Szeretem Asame hangját, de most inkább a csendet hallgatnám, ha lehet. Még aludni akarok. És ez sikerül is, méghozzá igen jól, mert mikor megtalál az ébrenlét, pontosabban valami ahhoz enyhén hasonlatos dolog, majd bekapom a gyógyszerem és kitámolygok a szobából a delírium miatt színesebben, fényesebben, másképp látva a világot, megtudom, hogy fél tizenegy múlt. Hányra is akart hozzánk jönni Nishida és Kazu? Ja, hogy már fél órája vár rám a srác? Az gáz…
Gyorsabban lépdelek, de nagyon szédülök, szédelegve is mehetek, mert elmosódnak körvonalak, összefolynak színek előttem. Valaki megragadja a karom és morog valamit arról, hogy jobban figyelhetnék, maradhattam volna még az ágyban, vagy magamhoz térhettem volna korábban, mikor keltegettek, miközben a szobámhoz kísér. Enyhén esem csak be az ajtón és egyből az ágy felé veszem az irányt. Lerakom a dobozt az éjjeliszekrényre, aztán rádőlök a fekhelyre. Arccal előre, a gravitációnak engedve hasalok fel rá, és így szinte belecsapódom a matracba. Hullámzást érzek, meg azt, amikor megpördül a tengelye körül az ember. Rémes érzés. Menten megpusztulok, azt hiszem. Félhullának érzem magam, a szer meg pörget fel. Erősíti azt a hangulatot, ami most ural, ami azért annyira nem egy pozitív dolog. S még Kazu is rám köszön valahonnan messziről és megkérdezi, jól vagyok-e.
- Te itt vagy? – kérdezek vissza meglepetten. Ümmm… Ennek most nem örülök túlságosan, mert ez elég sok mindent jelent kapásból. Például, hogy épp a seggem nézi. Ez így nem jó, ezt nem hagyhatom, szóval összeszedem az erőmet, és addig küzdök a fizikával, míg egy normális pozíciót fel nem tudok venni. A lábaim lelógnak az ágyról, de legalább ülök. Kissé talán előre is vagyok hajolva, bár a gerincemet nem érzem meggörbítve. Még mindig húz a szédülés, a szemeim tágak, ahogy mindenbizonnyal a pupilláim is. Az arcomon nyilván most sincs semmilyen érzelem, sőt, mintha kővé dermedtem volna, úgy festhetek. Nem gondoltam, hogy Kazu itt lesz, pedig így utólag tök nyilvánvaló. – Mondhatjuk, hogy jól. Még… úgy tíz perc… - válaszolok fátyolos hangon. – Csak ébredek. Kéne egy kávé és reggeli – mormolom, mire megrendeli nekem. – Bocs… kicsit keveset sikerült aludni – kérek tőle elnézést.
Meredek magam elé, s a finom mozgástól, amit végzek, a körvonalak elmosódnak. Minden egy egybefolyó színmasszává válik, amelybe éles fénypászmák tolakodnak. Közben behozzák a reggelimet és a kávémat, én azonban nem is kísérlem meg valamelyik elfogyasztását. Majd ráérek akkor, amikor vége ennek az egésznek. Igazából azt reméltem, fel tudok öltözni, míg tart az eksztázis, így kevesebb plusz időt kell rám Kazunak várnia, ám most valahogy úgy érzem, csúnyán befürödtem a dologgal és szánalmasan festhetek. Sosem akartam megmutatni senkinek, milyen az, amikor révülök a drogomtól, amikor önkívületi állapotban szédülök egy ismeretlen, talán nem is létező áramlással, flashelek, mert szégyellem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése