136.

Deon

Bólintok, majd elmosolyodom, miközben eszem és Kazu Naotoról beszél, hiszen Asamét én sem egy kedves figurának ismertem meg. Most sem nevezném mézes-mázosnak vagy aranyosnak, és kedves is csak bizonyos emberekkel, időközönként tud lenni. Ez így van jól, nem érezném magam én sem különlegesnek, ha mindenkit úgy elkényeztetne, mint engem.

- Figy – kezdem, majd lenyelem a falatot –, semmiről sem kell mesélned – mondom neki komolyan. Befejezem az étkezést azzal, hogy iszom a csokis tejből, aztán a kávémért nyúlok az éjjeliszekrényre téve a müzlis tálat. – Én is azt hámoztam ki, hogy erről lehet szó – értek egyet vele, ezzel elhessentve azt a lehetőséget, hogy „túl sokat kombinál”. – Nem szívsz egy kicsit sokat? – kérdezem Kazut játékosan, mert mókásnak találom, hogy a környezetem televan láncdohányosokkal, akik egyik szál után gyújtanak a másikra. – Asame egyenesen megmondta, hogy vadászik rá Fei és volt tegnap alkalmam ezt tőle is hallani – jelentem ki komoly képpel, ezzel egyértelművé téve Kazu számára is, hogy nem feltételezhető többé ez a dolog, hiszen már rég tény, bizonyított tény méghozzá.


Hogy Asame jól teszi-e, hogy távol tart magától, azt nem tudom. Talán. Csak ne aggódja túl magát akkor. Fogalmam sincs, mennyire hajlamos rá, pusztán magamból indultam ki. Mert én hajlamos vagyok az ilyesmire, mint ahogy azt már bizonyítottam korábban nem is egyszer.

- Én is úgy gondoltam, elüldögélek a kocsidban, meg ha együtt vagyunk, nem lesz gond – árulom el halvány mosollyal, de minden bizonnyal azért látszik rajtam némi aggály a verseny miatt. Nyugtalanít a gondolat, hogy Fei odatolja a képét, provokál, vagy akár tovább megy, én pedig nem csak nem tudok tenni semmit, de ha eluralkodik a vérszomj a terepen, csak jóval később tudok meg mindent. Az egész idegesít, ahogy van, na!


Biccentek Kazunak és vállat vonok.

- Szerintem elviselhető vagyok – mosolygom is rá ezt kijelentve. Ezzel én letudtam a barátok vagyunk kérdést. Remélem, nem parázik miatta, hogy esetleg távolságtartóbb, bizalmatlanabb, vagy zárkózottabb leszek vele a korábbinál, mert nem szándékozom. Asame szerint bízhatok Kazuban és én tényleg kedvelem őt, szóval nincs okom lerombolni azt, amit eddig már megépítettünk. Kezdem látni, igazán látni az érzelmeit. Most például azt, hogy kiértette a mondandómból, hogy választhat, a maga történetét vagy általánosítást mesél el nekem a yakuzák szajháiról, s erősen meggondolja, melyiket válassza. Nem akartam őt megsérteni, megbántani, vagy kellemetlen helyzetbe hozni, de az arcán átfutó mosolyból arra következtetek, hogy egyik sem történt meg. Ez jó, ennek igazán örülök. Nem baj, ha nem mond sokat, nekem bőven elég pár alapkő, hogy aztán felépítsem Fei számára a szerepszemélyiségemet, mert ahogy Asaménak mondtam, nem fogom hagyni, hogy rájöjjön, milyen fontossá váltam Asame számára.


Mikor belekezd a beszédbe, mindjárt bólintok is neki. Ezek szerint magáról fog mesélni. Ennek azért is örülök, mert kíváncsi voltam, vele milyen volt Asame. Kíváncsivá tesz, rám mi várt volna, ha nem tetszem meg neki, ha nem emel fel, ha egyszerű szajhaként tekint rám. Őszintén. Tudom, hogy baromság, de akkor is érdekel. Kazu esküszik rá, hogy Asaménak jó módszerei vannak arra, hogyan törjön be valakit, én viszont elképzelni sem tudom, hogy ezt velem meg tudta volna tenni, mert én inkább a halálba kínoztatom magam, mintsem engedelmes kutyává váljak. Ezt hívják makacs büszkeségnek, azt hiszem.


Elfintorodom, mikor Kazu a beszédében a szórakozás és a szajhák közt egyenlőségjelet tesz. Valahogy én ezt kicsit sem tudom összekapcsolni, még annak fényében sem, hogy tisztában vagyok vele, hogy mire jó a pöcsöm. Nem fontos, hogy tapasztalati tudásom legyen róla, hogy jó, ha leszopnak, de hogy ezt szórakoztatónak találjam, vagy azért akarjam, hogy szórakozzak… ez nekem nem fér be a fejembe. Eszembe jut az is, mikor Asame rávilágított, hogy vannak olyan szajhák, akik egy tárgyaláson, az asztal alatt szopnak le yakuzákat. Emlékszem, ez a dolog riasztott és borzasztott egyszerre, s én megfogadtam, hogy ha beledöglöm, sem teszem meg. Aztán valahogy változott köztünk valami és az egész olyasmire módosult bennem, hogy ha valahogy mégis rákényszerítene erre, akkor azt úgy tenném, hogy többé ne akarja, mert túl jó vagyok ahhoz, hogy mellékes legyen, amit csinálok, hogy én mellékes legyek. Azóta hol tartunk… ha akkor ezt tudtam volna… Úgyse hittem volna el! Viszont ennyire mélyre kéne hajolnom, hogy jól alakítsam a szerepem, s most, abban a pozícióban, amiben vagyok, ez megint ugyanannyira lehetetlennek tűnik, mint legelőször. Nem hiszem, hogy képes lennék hitelesen szajhát alakítani, ha valakinek a parancsára el kellene fogadnom egy igaziénak az érintését, mert Asame nem lenne abban a pozícióban Fei miatt, hogy ellenvetéssel éljen. Mert igen, ő sosem kérne olyat, ami számomra megalázó lenne, főleg annak tudatában nem, hogy mennyire nehezen viselek mindenfélét még vele kettesben, a meghittség és érzelmi töltet, vagy ha úgy tetszik, túltöltet mellett is. Viszont a versenyen nem csak ő lesz és ha más hoz szajhát és esetleg úgy alakul… Ezt a lehetőséget mindenképp el kell kerülnöm!


Az arcomra tutira minden ki van írva, úgyhogy nyugodtan szavakba önthetem a megfogalmazódó gondolataimat és az érzéseimet az elmondottakkal kapcsolatban. Őszintén és amennyire tudom, kendőzetlenül. De csak azután, hogy odamentem Kazuhoz és elfogadtam tőle a kínált cigit, majd a másik fotelban helyet foglaltam.

- Asszem, a külsőre vonatkozó dolgok rendben vannak – kezdem mosolyogva, némileg büszkén is, miközben rágyújtok. – Nem vagyok egy piperkőc, de arra nagyon adok, hogy a megjelenésem rendben legyen. Kifejezetten rosszul viselem, ha valami miatt romlik az összkép, amivel kiléptem a tükör elől – teszem hozzá komolyan gondolva a szavakat, de kicsit játékosan, piperkőcséget imitálva, mert ez vicces és Kazut is jó hülyíteni. – Azonban minden más… - és grimaszolok, mert szavakkal nem nagyon tudom kifejezni jól magam. – Az engedelmesség is nehezen lesz kivitelezhető részemről, az viszont egyáltalán nem, hogy kihívóan viselkedjek, incselkedjek Asaméval – ismerem be lebiggyesztve szám szegletét. – Nem arról van szó, hogy egyáltalán nem megy, csak… nem mindig – makogom el a végét. Inkább a cigaretta ízébe és füstjének látványába menekülök, míg visszaidézem, miféle kacérságokat követtem eddig el Asaméval szemben. Volt egy pár, de azok mindig jó hangulatban keletkeztek, kivéve a kapcsolatunk legelején, de az már nagyon nem számít. – Azt hiszem, engem sosem tudott volna senki sehogyan sem rávenni, hogy jó szajhává váljak. A megfélemlítés, a fájdalom és a halál közelsége nem riasztott, sőt, mint mondtam, a legutóbbi még tetszett is volna, azt pedig kifejezetten kétlem, hogy bárkinek is eszébe jutott volna motivációval rávenni valamire. Senki nem vesződött volna egy magamfajtával, inkább ment volna haleledelnek, úgyhogy ennyi. Azt gondoltam, én másfajta karakter leszek – avatom be Kazut. – Valahogy úgy képzeltem el, hogy villogni lehet velem, merthát korom ellenére rendelkezem pár olyan ékszerrel, amivel nagyjából senki – és hogy egyértelművé tegyem, a nyelvem végét az alsó fogsoromba akasztva kinyújtom a pirszingem Kazunak. – Húsz év alatt kicsit jobban meg kell fizetni az ilyesmit – árulom el neki büszkén, vigyorogva. – Mivel alapvetően idegen helyen visszahúzódó vagyok általában – és itt elkuncogom magam, mert a mi találkozásunk nem épp a visszahúzódóságom miatt jött létre, hanem pont hogy az ellenkezője miatt -, adhatom a félénket, aki inkább meghunyászkodik, csak ne bántsák és kicsi jó azért csurranjon-cseppenjen neki is. Azért gondoltam erre, mert ha Fei figyel minket, akkor eléggé levágós, hogy mindenhol ott vagyok Asaméval, tehát nem lehetek közönséges szajha, valahogy kivételesnek kell tűnnöm, de nem többnek egy játékszernél, aki nagyon is tisztában van a korlátaival. Mit gondolsz? – kérem ki a véleményét a tervemről.


Természetesen emlékszem arra az esetre, mármint arra, amit Kazu mesélt, meg amit összecsipegettem infórmorzsákat a történethez. Azért a biztonság kedvéért biccentek, majd a cigarettacsikket belenyomom a hamutartóba. Nem volt rossz, de Asaméét jobban szeretem. Vagy ez már elfogultságnak számít? Tök mindegy, akkor is így van.


Elgondolkodom egy kicsit. Kazu rémes dolgokat élhetett meg itt, ráadásul beszélni sem akar róluk. Félt is az információktól, de inkább még mindig borzolják a kedélyeit, taszítják. Mi a francot csinált a korábbi fiúkkal Asame? Én nem kicsit nagyon, hanem kibaszottul kurvára tápos lehettem, hogy minden ilyen kegyetlen és brutális dolgot megúsztam, basszus! Végighallgatom Kazután, aztán hümmögve elnyúlok keresztbe fordulva a fotelben.

- A halál megváltás, de elégtétel is – mondom csendesen. – Valahol meg tudom magyarázni magamnak, Asame miért leckéztette meg Naotot, de valahol pont ennyire bosszant is, hogy nem azt a srácot nyúzta meg élve – árulom el Kazunak. – A régi Asame, ha mondhatok ilyet, gyökeres ellentéte az újnak. Vagyis az, amelyiket te ismerted és az, akit én ismerek. Tudom, hogy tud kurva kegyetlen lenni, hogy képes brutál dolgokat megtenni, hogy félredobja a fájdalmat, ha a büszkeségéről van szó, de… mégis… valahogy a régi és az új ég és föld egymáshoz képest a számomra. Biztosan azért, mert én nem ismerem azt az oldalát, mert engem nem igazán próbált betörni, és kicsi a valószínűsége, hogy alkalmam lesz megtapasztalni az embertelenségét, amit persze kicsit sem bánok, csak valahogy érdekel, milyen volt korábban. És mégsem akarom tudni, annak ellenére, hogy a róla alkotott képemen nem változtatna. Egyszerűen az a múlt. Elmúlt, már máshogy van. De ha még sincs máshogy, velem akkor sem lesz olyan, ez egyértelmű.