137.

Deon

Végighallgatom azt, amit Kazu a yakuzák családjáról mesél, s akkor, amikor a pártfogolt és a feleség egy mondatba kerül, grimaszolok. Persze tudom, hogy Asaménak eszébe sem jutna nőt adni mellém, hozzám meg főleg nem, valahogy mégis viszolygásra késztet a gondolat. Az viszont felvillanyoz, hogy amit kitaláltam a saját szajha-álcám kapcsán, Kazu szerint nem hülyeség. Ez jó, nekem különösen. Kialakíthatom a maszkom, sminkelhetem és tökéletesíthetem magam, s nemhogy feltűnésmentesnek kell lennem, hanem pont, hogy minél kihívóbb leszek, annál jobb lesz. Természetesen Asaméval is megbeszélem majd ezt az egészet, mert neki kell elsősorban rábólintania, de nekem bejön a dolog. Valahogy egyesíti, amire szükség van, amit képviselni tudok és a kapcsolatunk sem kerül veszélybe, nem sérül. Legalábbis így képzelem el.

- A versenyek – emelem ki komolyan, mert én nem gondolom, hogy pár nap alatt meg lehet oldani a Fei-kérdést, bármennyire is magabiztos most a yakuza-gárda. – Én is úgy gondolom, hogy nem hagyná, de abban is full biztos vagyok, hogy agyhelyenrúgnám, aki hozzám ér – jelentem ki. Kiérzem a mondatból a fenyegetést, ami nem Kazunak szól, csupán olyan indulatok lobbannak fel bennem ettől, hogy valaki, aki nem Asame, hozzám nyúl, hogy azt képtelen vagyok visszafogni. Még az ő érintését sem tudom könnyen fogadni, pedig őt szeretem. Ha egy idegen érne hozzám, most már bekattannék tőle, mert sosem adtam magam csak úgy oda senkinek, mindig megvolt a határozott elképzelésem arról, hogy engem csak az érinthet, akit én érdemesnek találok rá, akit kiválasztok, aki megfogja a figyelmem, de most, hogy már Asaméhoz tartozom, egyenesen pokolgéppé tenne a nyomulás. – Ennyi? – bukik ki belőlem féltékenyen, amit aztán egy játékosnak szánt, könnyednek indított mosollyal igyekszem elfedni. Büszke vagyok a pirszingjeimre és én akarok lenni a legdíszesebb kiskakas a szemétdombon, na. Valamiben én is kitűnhetek, nem? Oké, már az hatalmas érdem, hogy megszelídítettem Asamét, de a két dolog teljesen más kategóriába tartozik, hiszen az ékszereimet mutogatom, míg a kapcsolatunkat rejtegetem.


Elnevetem magam, ahogy Kazu bevallja, hogy nem merne pirszinget tetetni a testébe. Tetszik, hogy be meri vállalni, hogy ez a helyzet nála, ezért csak a kifejezésén nevetek, nem a „gyávaságán”.

- Ha nem bánod, én kifejezetten örülök neki, hogy nincs merszed ehhez – árulom el vigyorogva. – Gondoltam rá, hogy kéne még, deee… - Újra elnevetem magam, most azonban kínoskodva és az arcomat megdörgölve. – Aztán, mondjuk úgy, lebeszéltek róla – és elröhögöm magam, mert eszembe jut, mikor Asame a gyöngyös pöcsű börtöntöltelékekről világosított fel. Az kurva ciki volt. Ráadásul amúgy is elég fém van már rajtam, és azt hiszem, nem tetszik eléggé Asaménak a dolog, ha tetszik egyáltalán. Nem igazán értettem meg a ködölését, noha egyértelmű szerintem számára is, hogy ha ellenére volna az ékszerkészlet a testemben, akkor sem válnék meg tőle. Csak nem gyarapítom.


Vállat vonok Kei leírását hallgatva.

- Lefoglaltak az autócsodák, másra nem figyeltem. Veled se foglalkoztam volna, ha nem sofőr vagy és éppenséggel jófej velem – árulom el őszintén. Ez az igazság, senkire se figyeltem a versenyen, csak Asaméra. Minden más ember mellékes volt, én oda akartam menni az autókhoz, megsimogatni őket, a fülembe kapni a motorjaik bömbölését, fulladozni a füsttől. Más nem érdekelt, így nem is emlékszem egyetlen arca, vagy ruhára sem. Egyébként kíváncsivá tesz ezzel a Keiyuuval kapcsolatban, megnézném magamnak a srácot. Hogy nőies, nem feltétlen gond. Ha gáz, az más, de például engem is tituláltak annak, holott kicsit sem tartom magam annak. Tény, hogy nőket megszégyenítő időt vagyok képes eltölteni a tükör előtt a hajammal, szemkihúzással és öltözékem tökéletesítésével, ettől mégsem érzem magam kevésbé férfiasnak. Ez van, ha valaki nem osztja a véleményem, csak ennyit tudok mondani: a hiba az ön készülékében van.


Az előadásról is akartam beszélni Kazuval, így örülök, hogy szóba hozta. Élénken figyelek rá, ám visszatér Naotohoz, én pedig csak pislogok.

- Ügyes csavarás – mondom neki elismerően és elmosolyodom. Megint cigi van a kezében, friss füst körülötte, úgyhogy ideje lenne kitalálnom valamit, amivel lefoglalom a kezét, mert a száját a beszéléssel sikerül. – Nem tűnt úgy, hogy Naoto nem akar velem kivételt tenni a veréssel kapcsolatban – árulom el csendesen, mintegy mellékes infóként Kazunak. – Ha tanult is a leckéből, miattam simán elköveti a legnagyobb hibát. Megmondta a szemembe, hogy leszarja, mit kell kiállnia érte, és Ryuuichi leosztása is, amit hallottam korábban, hogy az nagyon nagy szégyen lenne, ha Asame öli meg Naotot, összekapcsolja ezt az egészet – magyarázom.


A szajhás dolgot részemről lezárhatjuk, mert borsózik tőle a hátam. Bevillan pár elképzelt kép, s az, hogy mekkora mázlim van, hogy én nem lettem betörve és rákényszerítve. Valahogy nem kétlem annak ellenére sem, hogy engem a fájdalom, a félelem és a halálba küldés nem motivált volna, hogy Asame megtalálja azokat a módszereket, amikkel mégis engedelmessé tesz. Néha felvillan bennem a kérdés, én miért vagyok más, holott évek óta mindig más akarok lenni, mint a többiek. Tessék, most megkaptam. Nagyon megkaptam. És boldog vagyok vele. Nagyon boldog.

- Lelövöd a poént – vigyorgom Kazura, aztán megtudom, hogy Asame sem tud lényegében semmit a ma estéről. – Jaaa, így könnyű – teszem hát hozzá, majd hallgatom a srácot. Nem gondolnám, hogy unatkozni fogunk, bár fingom sincs, mekkora terünk lesz. Ott lesz Ryo, akire sok figyelmet egyelőre úgy vélem, nem érdemes szentelni, viszont ott lesz a beképzelt Hiroto és a riválisom, Keiyuu. Kíváncsi vagyok kettejükre, méghozzá meglehetősen. Kazu meg persze húzza még a mézesmadzagot előttem, ahogy Asahito kedvencéről beszél, én pedig már nem tudok békés macskaként elnyúlni a fotelon keresztben, muszáj felülnöm és kíváncsian rábámulnom. Most már meg kell fogalmaznom azt a kurva kérdést, amit annyiszor feltettem már magamnak, és magamban Kazunak, vagy épp Asaménak. Kész, nem bírom tovább. – Minden yakuza és kedvence közt érzelmi kapcsolat van? – bukik ki belőlem nyílként, egyenesen a srácnak. – Úgy értem… - de bajlódom a megfogalmazással, hogy még ne menjek túl egy határon, de azért elég közel kerüljek hozzá, hogy konkretizálhassam, mire akarok kilyukadni. – Fú bazz, ezt most jól a közepébe vágtam és nem tudom kihúzni a fejszém! – pattanok is fel a fotelből, hogy járjak két kört. – Igazából az érdekel, kiket mi fűz össze, kik között milyen a kapcsolat. Már kibaszott sokat agyaltam és azon is külön, hogy jó-e nekem felmérni a környező terepet, de a kíváncsiság egyszerűen szétfúrja az oldalamat – ismerem be feszülten Kazunak.


Sajnos nem élvezhetem ezután sokáig a srác társaságát, mert érte jön Nishida, akinek én illőn köszönök, majd számat megvonva intek barátomnak, aztán rágódom még egy pár percig a saját faszságomon egy cigarettát elszívva. Nem akartam elárulni semmilyen módon és mértékben azt, hogy szerelmes vagyok Asaméba, azt meg aztán főleg nem, hogy ez viszonzott. Remélem, ez Kazunak eszébe sem jut, de ha valami mégis, akkor azt nem tudja kikövetkeztetni, hogy Asame is esetleg szerelmes lehet belém. Bizonyára Kazu úgy ismeri őt, akitől teljességgel távol áll az ilyesmi, de az évek megváltoztatják az embert, szóval semmit sem lehet végérvényesnek nevezni. Nem akartam tudatni vele ezt, mert ez olyasmi, amiről mi sem igazán beszélünk Asaméval. Nincs kimondva kereken, hogy ami köztünk van, azt hogyan hívják, hogy amit érzünk egymás iránt, azt minek lehet nevezni. Ez reszketeg talaj és éles is lehet.


Magamhoz hűen az asztalon foglalok helyett, majd meglepett képet vágok, mikor a dolgozószoba ura közli velem, hogy beszélnünk kell. Ezt mindjárt gondoltam.

- Nagyon elszántnak tűnsz – vetem oda játékosan. – Ez a mondat egyébként is akkor hangzik el, mikor szakításra kerül a sor, úgyhogy semmi jóra nem számítok – heccelem tovább.