137.

Naoto

A feladat, amivel megbízott Asame, nem egyszerű, legalábbis abból a szempontból nem, hogy nekem kell kiválasztanom azt a két szerencsést, aki a kölyköt kísérgeti majd. A dolog nem dob fel. Rohadtul nem, de talán ezzel távolabb kerül a kölyök Asamétól és nem mindig a főnök nyakában fog lihegni. Bosszantó. Mióta is van itt? Négy-öt napja... franc se tudja, de sokkal jobban örültem volna, ha Asame hamar megelégelte volna őt és bebetonoztatta volna. De nem... persze... miért is? Asaménak mindig is fontosak voltak a szajhái, az árui és semmibe vett maga körül szinte mindenkit. Mennyivel jobb volt az az időszak. Akkor tudtam, hogy hiába reménykedem, nem lehet semmi kettőnk közt, most pedig... Meg tudnék őrülni annak a tudatától, hogy lehetett volna. Előveszem Deon aktáját és a fényképét nézem, miközben még mindig a két legmegfelelőbb testőrt igyekszem neki megtalálni.

- Mitől vagy te annyira más? - teszem fel a kérdést az előttem heverő aktának, de persze baszik válaszolni.


Számtalanszor elgondolkoztam azon, mi lenne, ha a kölyök többet nem kerülne elő. Balesetek előfordulnak és miért ne történhetne vele is az? A gond eddig az volt, hogy nekünk kellett mellette bébicsőszt játszani, de most... Most talán egyszerűbb dolgom lesz. Gonosz mosolyra húzódik szám. Némi plusz juttatásért találok mellé olyan testőröket, akik segítenek eltüntetni a kölyköt véglegesen Asame mellől...


Hogy félek-e a következményektől? Nem. Már nem félek semmitől. Számomra már megváltás lenne a halál, s örömmel halnék meg úgy, hogy tudom, Deon nincs többé Asame közelében, nem sodorja őt bajba a feltűnőségével és hogy végre a főnök is olyan lenne megint, mint régen. Ha már úgyis elkövettem életem legnagyobb hibáját és beleszerettem, akkor meg már nem teljesen mindegy, hogy mikor halok meg és hogyan? Nekem igen...


Persze ilyenkor eszembe jut az, ami két-két és fél évvel ezelőtt történt. Mikor az az ócska kis szajha behálózott és átbaszott a palánkon, csakhogy előkelőbb pozíciót csalhasson ki Asaménál. Rábaszott, de én is, hogy engedtem neki és megdugtam. Nehéz elfelejteni azt a fájdalmat, amit átéltem. Mikor éreztem saját húsom égett szagát, amitől szabályosan a hányinger kerülgetett. Egy valamiben azonban mindig is igazuk volt azoknak, akik valamilyen formában a kínzásokról beszéltek. Csak az első tizenöt-húsz perc a pokoli, amíg a fájdalom elhatalmasodik, utána már nem érzel semmit, mert olyan állapotba taszít a szenvedés, ahol minden megszűnik. Igazuk volt...


Az első lecke, amit minden testőr megtanul, hogy bármi áron meg kell védenie a főnökét, a második lecke pedig, hogy sohasem szerethet bele a védett személybe. A többit már a munkaadónk szabja. Én kapásból a második szabályt megszegtem, de leszarom. Engem egy dolog érdekel: Asame biztonsága és ha ehhez olyan dolgokat kell tennem, mely a halálommal jár, hát megteszem. Ryuu persze ezt képtelen felfogni és még most is hosszú órákat papol arról, hogy jobb lenne, ha megemberelném magam. Valahol igaza van, valahol nincs. Ő ezt talán sosem fogja megérteni, de nem is akarom, hogy értse. Szégyent hozok a családomra? Már az sem izgat. Anyám két éve meghalt, apám még éli az életét, de már csak úgy, mint egy félhulla, ráadásul az sem dobta fel, hogy a pici fiacskája soha a büdös életben nem fogja megörvendeztetni őt unokával, így nincs miért aggódnom. A mi családunknak rég leáldozott...