Már az is meglep, hogy hagy menekülni, de ha már így állunk, nekiesem a szekrényem tartalmának, kidobok az ágyra egy sötétzöld szövetnadrágot, amin hosszában és keresztben is fekete csíkok húzódnak, majd mellédobok egy halványkék inget és egy fekete pólót. Ezt szívesen felvenném és amint Asame megjelenik a szobámban, már mondanám is meg neki, ám a rideg tekintete belém fojtja a szót és az általa mutatott ruha is az általam kikészített mellett landol. Kurvára szorul a hurok a nyakamra és ha nem akarom, hogy megfojtson, vagyis megint egy kibaszott nagyot balhézzunk, most nagyon észnél kell lennem. Ez viszont nagyon nem lesz egyszerű, mert olyan stílust alkalmaz velem szemben, amitől fel bírnék robbanni. Elvörösödöm a dühtől és a szemeim is szikrázni kezdenek, de mindkét kezemet a számra szorítom, nehogy visszapofázzak. Nem akarok vele veszekedni. Sem ma, sem holnap, bár máskor sem, de ezen a két napon nagyon egy húron kellene lennünk.
Add fel, kölyök, jobban jársz, ha engedsz!
Kuss!
Tudod te is, akkor meg mit szarozol?
Fogd már beee!
Magammal veszekszem, fenséges… Mi jöhet még? Asame haragja, amit mindjárt kivívok, mert a Hime-chan hallatán pattanok, mint akibe bolha mart. Pillanatok alatt termek ott előtte, mindkét kézzel a fotel karfájába kapaszkodom, orrom az orra előtt, a szemeim pedig lángörvényt küldhetnek rá.
- Elmész te a picsába, tudod? – kérdezem tőle fojtott hangon. – Sokkal többet elérhettél volna, ha vársz tíz percet, majd utánam jössz és csendben demonstrálod az akaratod, mert így, baszd meg, juszt se engedek neked – közlöm dühösen és most nem menekülök, állom a tekintetét, szinte vicsorogva és remegve az indulattól méghozzá.
Fájnak a szavai. Mélyen felsértenek és legszívesebben sírnék, nem pedig balhéznék. És félek, mert tudom, hogy minél keményebb ellenállást fejtek ki egy nálam erősebb erő ellen, annál jobban összetör. Ráadásul most már nem az első rémület miatt állok ellen, hanem a büszkeség miatt, hogy engem még Asame sem hajlíthat meg vagy törhet be. Még ő sem. Sőt, ha megpróbálja, nem fog jól járni. Nagyon nem. És én sem.
Pontosan tudom, hogy igaza van. Ezért hagytam ott. Gondolkodnom kellett, meggyőznöm magam arról, hogy nem számít semmi, ez a helyes és az egyetlen megoldás, újra és újra végiggondolni, míg fel nem adom a harcot. S hiába tudom most is ugyanannyira jól, hogy igaza van, mégis ellene és magam ellen megyek, mert nem tudok megállni, mert nem akarok alulmaradni, kihasználható és formálható lenni. Nem gyengültem el, csak az erőm nem a háborúskodásra fordítottam, úgyhogy most kimutatom a fogam fehérjét, ahogy az első nap is megtettem és valószínűleg bármikor megteszem a későbbiekben is, ha kell.
Add fel, kölyök, jobban jársz, ha engedsz!
Kuss!
Tudod te is, akkor meg mit szarozol?
Fogd már beee!
Magammal veszekszem, fenséges… Mi jöhet még? Asame haragja, amit mindjárt kivívok, mert a Hime-chan hallatán pattanok, mint akibe bolha mart. Pillanatok alatt termek ott előtte, mindkét kézzel a fotel karfájába kapaszkodom, orrom az orra előtt, a szemeim pedig lángörvényt küldhetnek rá.
- Elmész te a picsába, tudod? – kérdezem tőle fojtott hangon. – Sokkal többet elérhettél volna, ha vársz tíz percet, majd utánam jössz és csendben demonstrálod az akaratod, mert így, baszd meg, juszt se engedek neked – közlöm dühösen és most nem menekülök, állom a tekintetét, szinte vicsorogva és remegve az indulattól méghozzá.
Fájnak a szavai. Mélyen felsértenek és legszívesebben sírnék, nem pedig balhéznék. És félek, mert tudom, hogy minél keményebb ellenállást fejtek ki egy nálam erősebb erő ellen, annál jobban összetör. Ráadásul most már nem az első rémület miatt állok ellen, hanem a büszkeség miatt, hogy engem még Asame sem hajlíthat meg vagy törhet be. Még ő sem. Sőt, ha megpróbálja, nem fog jól járni. Nagyon nem. És én sem.
Pontosan tudom, hogy igaza van. Ezért hagytam ott. Gondolkodnom kellett, meggyőznöm magam arról, hogy nem számít semmi, ez a helyes és az egyetlen megoldás, újra és újra végiggondolni, míg fel nem adom a harcot. S hiába tudom most is ugyanannyira jól, hogy igaza van, mégis ellene és magam ellen megyek, mert nem tudok megállni, mert nem akarok alulmaradni, kihasználható és formálható lenni. Nem gyengültem el, csak az erőm nem a háborúskodásra fordítottam, úgyhogy most kimutatom a fogam fehérjét, ahogy az első nap is megtettem és valószínűleg bármikor megteszem a későbbiekben is, ha kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése