- Hülye farok vagy – jelentem ki az arcába mondva a szavakat. Azt hiszi, meghátrálok amiatt, amit mond? Hogy majd behódolok? Vagy pont, hogy játszadozik velem, mint macska az egérrel? Elmehet tényleg a bús picsába! Van erre nekünk időnk, de most úgy komolyan?! Még fürdeni akarok, hajat mosni, meg rendbe rakni magam, mielőtt indulunk, az meg két óra. Jó-jó, fiatal még az idő, de ha a hátralévőt veszekedéssel fogjuk tölteni… Ez nagy frászt, én nem veszekszem vele! Bekaphatja magának! Tudom, hogy ha az okos enged, a hülyék uralják a világot, de hát ez amúgy is így van, úgyhogy rohadtul felesleges erőlködnöm. Nem mintha nekem való lenne a világuralom megszerzése. – Kevered a szezont a fazonnal és most a végeredmény nem tetszetős – közlöm vele nyersen. – Az akaratomat akkor, úgy és annyira változtatom meg, amennyire én akarom – folytatom fújva a szavakat.
A mondatnak van folytatása is, miszerint pont ezért a legkisebb behatásra ellenállásba fogok, szóval igaza van, foggal-körömmel ragaszkodom valamihez, amihez egyébként már rég nem ragaszkodom igazából, csupán azért tartok ki mellette, hogy ne érezhessen győzelmet felettem. Ám tudom azt is, hogy ezzel csak igazi veszteségre ítélem magam, hiszen az állhatatos kitartásom már nem tiszta célú és ezt Asame is talán tudja, mert harcra hív azzal, amit mond.
Nem akar megtörni… jó vicc. Ha így lenne, hagyott volna békén egy kicsit, mígnem belátom, hogy igaza van és némi fogszívogatással, de elismerem. Ehelyett elmérgesítette a helyzetet a viselkedésével és most már merő büszkeségből képtelen lennék megmondani neki, hogy azt sem tudom, hogy vegyek fel egy ilyen ruhát, mit jelent igazából és mit várhatok miatta a környezetemtől. El kellett volna mondanom neki, hogy igazából beijedtem egy csomó minden miatt. Például, hogy lesüt rólam, hogy nem vagyok tiszta vérű japán, tehát nem ingerlő-e, vagy sértő éppen, hogy ilyesmiben mutatkozom. Persze lehet rá kényelmes magyarázatot adni, hogy ezt Asame választotta, szóval őt kell terhelni mindennel, de én nem vagyok az a típus, aki átpasszolja a problémát, főleg nem Asaménak, mikor van neki elég. Azt sem tudom, hogy tudnék mozogni egy ilyen cuccban. Nem mintha most készülnék szaltót bemutatni, vagy valami, de attól még nekem nagyon úgy fest ez a hacuka, hogy nem lehet benne akármit csinálni. Sőt, főleg azért nem, mert olyan, mint egy céltábla és egy olyan társaságban nem szeretnék célkeresztbe kerülni, amelyet Asame a magáénak mondhat. Ha a saját stílusomban megyek, elsősorban magamat égetem le, de ha elfogadom ezt a ruhát, márpedig nyilvánvalóan elfogadom, hiszen bármilyen érzelmi okot is sorolok fel ellene, az értelmi okok nyomósabbak, akkor már Asamét érheti kritika, hogy a kedvence nem tud viselkedni.
Ujjaim az erejétől végigcsúsznak a karfán, majd amint kiszalad közülük az anyag, a körmeimmel végigkaristolva a szövet felszínét összezáródnak. Nem is vettem észre, hogy ennyire görcsösen kapaszkodtam. Azt tudtam, hogy eluralkodtak rajtam az indulatok, de hogy ennyire… Mégis most könnyedén mozgat engem, nekem pedig hiába ordít a késztetés a fejemben, hogy rántsam ki a csuklóimat a markából, mozdulatlan maradok. Az is bennem van, hogy egy hirtelen mozdulattal akár fájdalmat okozhatok neki, hiszen a válla még mindig sérült, s ez is nyugalomra int. Azonban ami igazán hat rám, az Asame ereje és tekintete. Lebilincsel, gúsba fog, valósággal kővé dermeszt. Tisztában vagyok vele, hogy az én érdekemben ragaszkodik az akaratához, és azzal, hogy ha módja lenne, engedné, hogy megküzdjek azért, hogy az általam kikészített gúnyát vehessem fel, de nincs módja rá, mert ha most enged nekem, bajba sodor mindkettőnket a makacsságom. És én nem akarok bajt, csak veszíteni sem akarok.
Hagyom kimenni. Jobb így. Jobb így, mert egészen addig tudom tartani azt a csekélyke dühösséget az arcomon, ami a mondandója után megmaradt bennem, míg magamra nem hagy. Akkor viszont leszakad rólam, mint egy maszk, amit csak a lélek tartott a helyén és nekem meg kell kapaszkodnom a testemben, körbe kell fognom a mellkasom, hogy az eddig is vadul dübörgő szívem ne szakadhasson ki és meg. Belevágtam egy számomra veszteségre ítélt csatába, amelyről előre tudtam, hogy így fog végződni. De miért? Nem lehetek ennyire büszke… És mégis az vagyok. Még mindig érzem az ellenállást magamban, hogy juszt se lesz igaza, nem veszem fel azt a cuccot, s ha nagyon akadékoskodik, akkor ha Ryuuichi cipel a hátán, akkor sem megyek a színházba, holott mennék én magamtól is, méghozzá a qipaoban, ha Asame így határozott. Megmondtam neki, hogy ha valamire megkér, azt teljesíteni fogom nagy valószínűséggel és ezzel a kérésével is így van. Én nem akartam ellenállni, nem akartam őt meggyőzni arról, hogy változtassa meg ő az akaratát. Azért jöttem el, hogy erre a párharcra ne kerülhessen sor. Nem akartam küzdeni Asaméval… nem akartam…
A dolog annyira fáj, hogy menten széttép, mégis percek múltán életben és egyben találom meg magam. Még egy utolsó dolgot teszek, írok Kazunak egy sms-t: „Te miben leszel ma este?”, aztán fogok egy törölközőt és lecsattogok a medencéhez. Leérek, leveszem a ruháimat, kivéve az alsógatyám, aztán beugrom a vízbe. A mozdulat most nem olyan szépen kivitelezett és kecses, mint ahogy az tőlem úgymond megszokott, inkább tűnik egy tűztől menekülő kétségbeesett ugrásának, a célnak azonban megfelel, bekerültem a medencébe. Két hosszt úszom, majd kikönyökölök a szélre, mert nem bírom tovább levegővel, ami nem igaz, mert ennyitől nem fulladok, hanem még mindig a fájdalom munkál bennem, ráhajtom a homlokom a karjaimra, majd elsírom magam. Abban biztos voltam, hogy a víz kihozza belőlem az igazságot, azt, amit már jópár perce igazából tenni akartam, nekem már csak választanom kellett, hogy a zuhanyzót vagy a medencét választom tettem színhelyéül.
Ez a hely ugyan visszhangot ver, minden apró szipogásom kibaszott hangosan hallatszik az egész helyiségben, de kellett egy kis úszás, egy kis szabadság, egy kis mozgás, mert az ácsorgás és a megsemmisülés, ami most is megtörténik velem, nem lett volna elég egy kiadós síráshoz.
Ideges vagyok. Egy csomó idegen lesz körülöttem, egy olyan ruhában leszek, ami miatt mindenki rám fog figyelni és azt fogja hinni, hogy szajha vagyok, nem lesz biztonságos a környezetem, ahogy számítottam rá, ráadásul a színpadon ott lesz anyu is. Félek, hogy meglát, mert tudom, hogy oda akar majd jönni hozzám. Félek, hogy félreérti a helyzetet. Az is ijesztő, hogy ha más yakuzák hozzák a kedvencüket, akikkel nem tudom, milyen érzelmi kapcsolatban vannak, mert Kazunak nem volt ideje elmesélni, rám állítják őket. Vagy hogy ér valami szar, amire nem válaszolhatok vicsorogva és durván, ahogy korábban mindig mindenkinek, mert azzal csak Asaménak teszek a vállára plusz súlyokat. És egyébként is nehéz lesz úgy tenni, mintha nem lenne köztünk más, csak szex, miközben az pont nincs köztünk. Nem hiányolom, noha lassan-lassan, azt hiszem, megérek majd rá mindenhogyan, de úgy kell tennem, ahogy Kazuval megbeszéltük és ez cseppet sem dob fel. Egész egyszerűen minden a fejemre szakadt és semmi sem igazán az, mint aminek nekem tűnt. Még mindig álomvilágban élek, még mindig nem tudom felfogni és megérteni, ami körülvesz engem.
A sírásom hangjai megtöltik a helyiséget, bármennyire is próbálok egy nyikkanás nélkül kiszenvedni. Nem megy, ez lehetetlenség. Félek, fáj, mar, vérzik, ég, szúr, viszket, kínoz. Bármit is ír Kazu, én akkor is abban a qipaoban leszek. És nem ez bánt, kicsit sem ez, hanem az, hogy majd mehetek úgy Asaméhoz a hülyeségem miatt, mint egy rossz kutya, amelyik tudja, hogy rossz volt, meg is kapta érte a magáét, de most már a bocsánatért esedezik. Pont ilyen leszek és ezt nem akarom.
Méghogy nem akar megtörni… akkor hagyta volna, hogy én törjem meg magam. Az kevésbé fájt volna, kevésbé szégyellném magam előtte és talán egy hajszálnyival könnyebben el tudnám viselni a rám váró gyötrelmes órákat, mert abban biztos vagyok, hogy vért fogok izzadni, míg abban a hacukában leszek. Mert a megfelelési kényszer ilyen, Asame, ha valamit csinálok, akkor csak a legjobb módon akarom megtenni, egyébként meg sehogy. Már régóta, ha beszélhetünk ilyesmiről a mi esetünkben, te vagy az, akinek bizonyítani akarok és mindig a helyzet hozza, hogy micsodát. Most épp azt, hogy meg tudok birkózni egy ilyen helyzettel, miközben érzem, hogy nem megy. Egyedül legalábbis biztos nem. Szükségem lenne arra, hogy segíts, de a veszekedésünk miatt képtelen vagyok rá megkérni. Neked kellett volna biztatnod, ehelyett úgy érzem, hogy belém rúgtál. És szörnyen fáj.
A mondatnak van folytatása is, miszerint pont ezért a legkisebb behatásra ellenállásba fogok, szóval igaza van, foggal-körömmel ragaszkodom valamihez, amihez egyébként már rég nem ragaszkodom igazából, csupán azért tartok ki mellette, hogy ne érezhessen győzelmet felettem. Ám tudom azt is, hogy ezzel csak igazi veszteségre ítélem magam, hiszen az állhatatos kitartásom már nem tiszta célú és ezt Asame is talán tudja, mert harcra hív azzal, amit mond.
Nem akar megtörni… jó vicc. Ha így lenne, hagyott volna békén egy kicsit, mígnem belátom, hogy igaza van és némi fogszívogatással, de elismerem. Ehelyett elmérgesítette a helyzetet a viselkedésével és most már merő büszkeségből képtelen lennék megmondani neki, hogy azt sem tudom, hogy vegyek fel egy ilyen ruhát, mit jelent igazából és mit várhatok miatta a környezetemtől. El kellett volna mondanom neki, hogy igazából beijedtem egy csomó minden miatt. Például, hogy lesüt rólam, hogy nem vagyok tiszta vérű japán, tehát nem ingerlő-e, vagy sértő éppen, hogy ilyesmiben mutatkozom. Persze lehet rá kényelmes magyarázatot adni, hogy ezt Asame választotta, szóval őt kell terhelni mindennel, de én nem vagyok az a típus, aki átpasszolja a problémát, főleg nem Asaménak, mikor van neki elég. Azt sem tudom, hogy tudnék mozogni egy ilyen cuccban. Nem mintha most készülnék szaltót bemutatni, vagy valami, de attól még nekem nagyon úgy fest ez a hacuka, hogy nem lehet benne akármit csinálni. Sőt, főleg azért nem, mert olyan, mint egy céltábla és egy olyan társaságban nem szeretnék célkeresztbe kerülni, amelyet Asame a magáénak mondhat. Ha a saját stílusomban megyek, elsősorban magamat égetem le, de ha elfogadom ezt a ruhát, márpedig nyilvánvalóan elfogadom, hiszen bármilyen érzelmi okot is sorolok fel ellene, az értelmi okok nyomósabbak, akkor már Asamét érheti kritika, hogy a kedvence nem tud viselkedni.
Ujjaim az erejétől végigcsúsznak a karfán, majd amint kiszalad közülük az anyag, a körmeimmel végigkaristolva a szövet felszínét összezáródnak. Nem is vettem észre, hogy ennyire görcsösen kapaszkodtam. Azt tudtam, hogy eluralkodtak rajtam az indulatok, de hogy ennyire… Mégis most könnyedén mozgat engem, nekem pedig hiába ordít a késztetés a fejemben, hogy rántsam ki a csuklóimat a markából, mozdulatlan maradok. Az is bennem van, hogy egy hirtelen mozdulattal akár fájdalmat okozhatok neki, hiszen a válla még mindig sérült, s ez is nyugalomra int. Azonban ami igazán hat rám, az Asame ereje és tekintete. Lebilincsel, gúsba fog, valósággal kővé dermeszt. Tisztában vagyok vele, hogy az én érdekemben ragaszkodik az akaratához, és azzal, hogy ha módja lenne, engedné, hogy megküzdjek azért, hogy az általam kikészített gúnyát vehessem fel, de nincs módja rá, mert ha most enged nekem, bajba sodor mindkettőnket a makacsságom. És én nem akarok bajt, csak veszíteni sem akarok.
Hagyom kimenni. Jobb így. Jobb így, mert egészen addig tudom tartani azt a csekélyke dühösséget az arcomon, ami a mondandója után megmaradt bennem, míg magamra nem hagy. Akkor viszont leszakad rólam, mint egy maszk, amit csak a lélek tartott a helyén és nekem meg kell kapaszkodnom a testemben, körbe kell fognom a mellkasom, hogy az eddig is vadul dübörgő szívem ne szakadhasson ki és meg. Belevágtam egy számomra veszteségre ítélt csatába, amelyről előre tudtam, hogy így fog végződni. De miért? Nem lehetek ennyire büszke… És mégis az vagyok. Még mindig érzem az ellenállást magamban, hogy juszt se lesz igaza, nem veszem fel azt a cuccot, s ha nagyon akadékoskodik, akkor ha Ryuuichi cipel a hátán, akkor sem megyek a színházba, holott mennék én magamtól is, méghozzá a qipaoban, ha Asame így határozott. Megmondtam neki, hogy ha valamire megkér, azt teljesíteni fogom nagy valószínűséggel és ezzel a kérésével is így van. Én nem akartam ellenállni, nem akartam őt meggyőzni arról, hogy változtassa meg ő az akaratát. Azért jöttem el, hogy erre a párharcra ne kerülhessen sor. Nem akartam küzdeni Asaméval… nem akartam…
A dolog annyira fáj, hogy menten széttép, mégis percek múltán életben és egyben találom meg magam. Még egy utolsó dolgot teszek, írok Kazunak egy sms-t: „Te miben leszel ma este?”, aztán fogok egy törölközőt és lecsattogok a medencéhez. Leérek, leveszem a ruháimat, kivéve az alsógatyám, aztán beugrom a vízbe. A mozdulat most nem olyan szépen kivitelezett és kecses, mint ahogy az tőlem úgymond megszokott, inkább tűnik egy tűztől menekülő kétségbeesett ugrásának, a célnak azonban megfelel, bekerültem a medencébe. Két hosszt úszom, majd kikönyökölök a szélre, mert nem bírom tovább levegővel, ami nem igaz, mert ennyitől nem fulladok, hanem még mindig a fájdalom munkál bennem, ráhajtom a homlokom a karjaimra, majd elsírom magam. Abban biztos voltam, hogy a víz kihozza belőlem az igazságot, azt, amit már jópár perce igazából tenni akartam, nekem már csak választanom kellett, hogy a zuhanyzót vagy a medencét választom tettem színhelyéül.
Ez a hely ugyan visszhangot ver, minden apró szipogásom kibaszott hangosan hallatszik az egész helyiségben, de kellett egy kis úszás, egy kis szabadság, egy kis mozgás, mert az ácsorgás és a megsemmisülés, ami most is megtörténik velem, nem lett volna elég egy kiadós síráshoz.
Ideges vagyok. Egy csomó idegen lesz körülöttem, egy olyan ruhában leszek, ami miatt mindenki rám fog figyelni és azt fogja hinni, hogy szajha vagyok, nem lesz biztonságos a környezetem, ahogy számítottam rá, ráadásul a színpadon ott lesz anyu is. Félek, hogy meglát, mert tudom, hogy oda akar majd jönni hozzám. Félek, hogy félreérti a helyzetet. Az is ijesztő, hogy ha más yakuzák hozzák a kedvencüket, akikkel nem tudom, milyen érzelmi kapcsolatban vannak, mert Kazunak nem volt ideje elmesélni, rám állítják őket. Vagy hogy ér valami szar, amire nem válaszolhatok vicsorogva és durván, ahogy korábban mindig mindenkinek, mert azzal csak Asaménak teszek a vállára plusz súlyokat. És egyébként is nehéz lesz úgy tenni, mintha nem lenne köztünk más, csak szex, miközben az pont nincs köztünk. Nem hiányolom, noha lassan-lassan, azt hiszem, megérek majd rá mindenhogyan, de úgy kell tennem, ahogy Kazuval megbeszéltük és ez cseppet sem dob fel. Egész egyszerűen minden a fejemre szakadt és semmi sem igazán az, mint aminek nekem tűnt. Még mindig álomvilágban élek, még mindig nem tudom felfogni és megérteni, ami körülvesz engem.
A sírásom hangjai megtöltik a helyiséget, bármennyire is próbálok egy nyikkanás nélkül kiszenvedni. Nem megy, ez lehetetlenség. Félek, fáj, mar, vérzik, ég, szúr, viszket, kínoz. Bármit is ír Kazu, én akkor is abban a qipaoban leszek. És nem ez bánt, kicsit sem ez, hanem az, hogy majd mehetek úgy Asaméhoz a hülyeségem miatt, mint egy rossz kutya, amelyik tudja, hogy rossz volt, meg is kapta érte a magáét, de most már a bocsánatért esedezik. Pont ilyen leszek és ezt nem akarom.
Méghogy nem akar megtörni… akkor hagyta volna, hogy én törjem meg magam. Az kevésbé fájt volna, kevésbé szégyellném magam előtte és talán egy hajszálnyival könnyebben el tudnám viselni a rám váró gyötrelmes órákat, mert abban biztos vagyok, hogy vért fogok izzadni, míg abban a hacukában leszek. Mert a megfelelési kényszer ilyen, Asame, ha valamit csinálok, akkor csak a legjobb módon akarom megtenni, egyébként meg sehogy. Már régóta, ha beszélhetünk ilyesmiről a mi esetünkben, te vagy az, akinek bizonyítani akarok és mindig a helyzet hozza, hogy micsodát. Most épp azt, hogy meg tudok birkózni egy ilyen helyzettel, miközben érzem, hogy nem megy. Egyedül legalábbis biztos nem. Szükségem lenne arra, hogy segíts, de a veszekedésünk miatt képtelen vagyok rá megkérni. Neked kellett volna biztatnod, ehelyett úgy érzem, hogy belém rúgtál. És szörnyen fáj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése