141.

Kazuki

Ruhámat készítem elő az esti előadásra, mikor megszólal telefonom. A kijelzőn Deon neve villog, így kicsit meglepődve nyitom meg az üzenetet, reménykedve abban, hogy nem azért keres, mert történt valami. A kérdést elolvasva megnyugszom, majd mint egy félhülye, a fejemhez kapok. Basszus, el is felejtettem neki beszélni az ilyenkor szokásos öltözékről! Vajon miért is? Ja igen, egy, mert feltett egy kérdést, amire Nishi miatt már nem tudtam válaszolni, kettő, meg túlságosan lefoglalt a vendéglista felsorolása. Három meg, mert ki nem állhatom az ilyen rendezvényeket. Igazából az Asaménál töltött idő alatt rohadtul megutáltam mind a kimonot, mind pedig a qipaot. Hatalmasat sóhajtva huppanok le az ágyra és írok neki vissza.

„Ne haragudj, elfelejtettem említeni, hogy ilyenkor minden szajha és pártfogolt qipaot vesz fel. Ez egy szűkebb fazonú ruha, amihez egy bővebb szárú nadrág társul. A cucc önmagában nem vészes, amíg nem valami extra csicsásat és giccseset óhajtanak rád kényszeríteni. Ráadásul egész kényelmes is, pedig rühellem. De ha választani kellene, inkább ez, mint egy kimono. Ebben legalább férfinak érezhetem magam. Tényleg ne haragudj, teljesen kiment a fejemből, hogy megemlítsem, mert Nishida megjelent. Apropó, akkor válaszolok is arra a kérdésedre, amire nem volt már időm. Nem minden yakuza és szajhája, illetve pártfogoltja között van érzelmi kötődés. Van, akit tényleg csak arra használnak, aminek szánták. Néha megdugni, vagy éppen utódnak...” - írom le neki őszintén. - „Ilyen szempontból én szerencsésnek mondhatom magam és szerintem te is, de persze a ti dolgotokhoz semmi közöm. Főleg addig nem, míg te nem akarsz beavatni...” - mosolyodom el. - „Még egyszer ezer bocs és egy anyamedve, és a kisregényért is... Este találkozunk! Kazu”


Ledobtam az ágyra a telefonomat és elfeküdtem mellette. Vajon milyen qipaot kap Asamétól? Már alig várom, hogy lássam, és hogy mindenkit bemutathassak neki, akiről beszéltem vele délután. Már arra is rohadtul kíváncsi vagyok, milyen fejet vág, ha meglátja Keiyuut. A hatás tuti nem marad majd el. Nagano borzalmasan sokat áldoz Keiyuura azért, hogy a megjelenése mindig lenyűgözzön mindenkit. Ez nála presztízskérdés. És persze a többi találkozást is várom. Főleg Asahito-sama és Yoru megjelenését.


Asahito kinézete cseppet sem nevezhető tipikus yakuzának, sokkal inkább hasonlít valamelyik mostani visual kei banda szépfiújára. Fiatal kora ellenére mégis több, mint tizenöt üzlet és négy nagy kaszinó tulajdonosa, habár sokkal inkább tűnik lázadó kamasznak, mint komoly yakuzának. Pedig Asahito az. Nagyon is. Kegyetlenségben majdnem olyan jó, mint Asame, csak ő a ridegséget inkább lázadásra cserélte. A kis kedvence, Yoru sem épp az a tipikus uke. Bár nincs telelőve piercinggel, csak úgy árad belőle a lázadás és az erő. Az ő párosuk rengeteg mindenben különleges. Nem tesznek maguk közt rangbéli különbséget, igyekeznek a legtöbb régi szabályt megszegni, semmibe venni a hagyományokat és annak ellenére, hogy ennyire magasról leszarják azon eszméket, melyek az idősebb yakuzáknak szentek és sérthetetlenek, még mindig élnek, és még mindig hatalmas terület az övék. Ráadásul, ha jól tudom, és hihetek a pletykáknak, akkor nem Yoru nyög Asahito alatt, hanem bizony a yakuza teszi mindezt kis kedvence kívánságait lesve. Az ő kettősük minden tekintetben különleges és érdekes.


Megint elgondolkodom. Szar gyerekkorom volt. Szegények voltunk, az osztálytársaim folyton gúnyoltak, mert nekem nem telt divatos ruhákra, sem semmire, a felsősök pedig imádtak szívatni a szemüvegem miatt és mert sosem mertem visszaszólni nekik. Ma, ha találkozom bármelyikükkel is, büszkén vigyorogva intek be nekik, miközben az arcukra kiülő döbbenetet nézem. Miből lesz a cserebogár, mi? Aznap, mikor szó szerint belefutottam Asaméba és a végzetembe, aznap is épp a nagyok elől menekültem, mert nem akartam valamelyik konténerben végezni, ahogy mindig is. Megbántam volna, hogy így alakult? A válaszom nem, de nem volt könnyű. Asame mégis kikupált, még ha ez azzal is járt, hogy megtört mind lelkileg, mind pedig testileg, majd eladott Nishidának, akinek sohasem lehetek elég hálás mindazért, amit kaptam, és akibe beleszerettem.

- Kazuki, ideje készülődnöd! - lép be a szobába Nishida. - Min gondolkodtál ennyire? - helyezkedik mögém, miután felültem és vállam kezdi el masszírozni gyengéden, csókot lehelve nyakamra.

- Csak azon, mennyi mindent köszönhetek neked, amiért soha nem lehetek elég hálás – felelem mosolyogva. - Szeretlek, Nii-san! - simulok hozzá.

- Bolond vagy, Kazu – mosolyodik el. Imádom őt, mikor ilyen. És csak nekem ilyen... - Én is szeretlek.