147.

Deon

Úgy látom, Kazut borzalmasan idegesíti az a buta szöszi. Kár, hogy egy seggfej, de majd beidomítom, ha nekem kezd bedumálni. Egyelőre valami alantas pondrónak vél, azt hiszi, lenézhet, ám ha majd bevetem magam és Hitsuji felnyitja a szemét velem kapcsolatban, előbb kezd el gondolkodni, minthogy bepofázzon valakinek. Velem marhára mellé nyúlt és ezt, amint lehetőségem lesz rá, bebizonyítom neki.


Tervemet fontolgatva gúnyos kis mosolyra húzom a szám. Még egyszer végigmérem Hirotot, majd a társaságában lévő Keiyuut, aztán barátomra pillantok. Feszült, pedig ez a rendezvény nem is annyira rossz, mint gondoltam. Elviselhető, bár nyilván ramatyul érezném magam, ha nem lenne senki, aki mellett biztonságban érezhetem a bőröm és akihez szólhatok pár szót. Rámosolygok Kazura, aztán zavart képpel vállat vonok. Fogalmam sincs, mit kéne mondanom erre, úgyhogy inkább hallgatok. A hely nem alkalmas, hogy ilyesmiről beszélgessünk. Majd... jön még hozzám, meg talán hamarosan én is megnézhetem, ő hol él.

- Ez jó hír, Kazu – jelentem ki vidáman. - Én az a fajta vagyok, amelyikkel ha packáznak, kamatostól adja vissza a kölcsönt, szóval ha Hiroto alattunk helyezkedik el és Hitsuji is a rosszfiúink alatt, akkor... - és nem fejezem be a mondatot, hagyom barátomnak, hogy megérlelje a végét, miközben én vadul vigyorgok. - Még nincs ötletem, meg amúgy is mellőzni kéne az itteni balhézást, de... - Újabb félmondat, melyhez most már megeresztek egy kacsintást is, jelezve, Hiroto csúnyán meg fogja járni. Lehet, hogy holnap? Szép lenne. Végül Kazu olyasmiket mond, amitől lefagy a mosolyom. - Te figy, én nem ismerem Hitsujit, de nyilván nem véletlenül van ebben a társaságban és attól, hogy milyennek látszik, még nem kéne megítélni – jelentem ki komolyan. - Ha az alapján kellene döntenem, mit gondoljak Asaméról, amit az első nap láttam belőle, simán utálnám és addig nem lenne nyugtunk, míg ki nem nyír – teszem hozzá.


Kazu arcán és szemében változnak az érzelmek. Nyugtalan, kedvetlen és azt hiszem, az egész ittlétet a pokolba kívánja. Vajon mi baja? Mustrálom őt, csendben és kíváncsi képpel. Őt bámulhatom nyíltan, noha azért teljesen nyilvánvalóan nem kutatok bele a titkaiba, amiket kiolvashatok a tekintetéből. Azt viszont sajnálom, hogy nem vagyok számára elég jó társaság, hogy megfeledkezzen a nyűgjeiről, vagy netán megossza velem. Csak azért toporog mellettem, mert felügyelnie kell rám? Bocsesz, de ebből nem kérek. Nem vagyok egy taknyos kölyök, aki miatt félni kell, hogy baj történik, mert például lerántja az asztalterítőt, vagy ilyesmi. Tudok nagyon visszafogott, néma megfigyelőként is üzemelni egy darabig. Ez a társaság amúgy is érdekes, ha untatom Kazut, elfigyelgetem. Semmi gond nem lesz, ez tuti.

- Hiroto csak egy jól kozmetikázott pincsi, ha megunjuk a vinnyogását, félrerúgjuk és tudja, hol a helye, nem? - kérdezem őt könnyedén, majd lopva Asahitora pillantok. Nem tudom, mennyire kellene félnem tőle, de a veszély engem valahogy nem igazán riasztott sosem. Ez volt a szerencsém, sokszor ez húzott ki a szarból. Ha nem lennék félnótás, már megdöglöttem volna szerintem. Példának okáért mindjárt ott van Asame. Ha akkor hagyom magam, megadom, amit tőlem akart, valszeg ugyanúgy végeztem volna, mint Kazu; betör, megtör és elad.


Gondolataimból az ránt ki, hogy a srác hozzám hajol. Egy pillanatig nem tudom, elhúzódni vagy közelebb hajolni van kedvem, ezért inkább mozdulatlanná dermedek, aztán Keiyuut kezdem nézni én is. Halvány, elégedett mosolyra húzódnak ajkaim, nem kihívóan vagy fölényesen, mégis ez a két érzés tölt meg engem. Amint végigmér, viszonzom a gesztust, majd a hecc kedvéért visszaigazítom a frufrumból kilógó vékony tincset a többihez.

- Én őt mosom le a pályáról – suttogom Kazunak magabiztosan, eltakarva a számat, hogy a fehér melíros szajha ne tudja róla leolvasni a szavaimat, aztán elkuncogom magam Kazu miatt. Végül mégis megcsóválom a fejem némi zavarral küzdve, mert nem gondoltam volna, hogy csak így a szemem közé mondja, hogy jól nézek ki. - Ha tudnád, milyen hisztis lettem, hogy nem a saját stílusomban képviselhetem magam... - árulom el neki nevetgélve. - Elég nagy para jött rám és azt hittem, egész végig hülyén nyomorgok majd ebben a cuccban, de az összhatás igazából nekem is tetszik – magyarázom neki csendesen, hogy csak ő hallja, amit mondok. - De azért nem szándékozom stílust váltani – teszem hozzá játékosan.


Ami azt illeti, bejönnek nekem a szögecses cuccok, de csínyán bánok velük. Mindig hangulathoz igazítom, milyen látványt kívánok nyújtani és most amellett, hogy a feltűnő szajha szerepe volt a célkitűzés, azért akartam valami olyasmit, ami vaddá és veszélyessé teszi a megjelenésem, úgyhogy külön öröm volt, mikor Asame is arra kért, hogy valami „vad” kiegészítővel dobjam fel az egyébként önmagában is ütős qipaot. Fekete és vörös... minden szín érzékletes, de ezek így ketten egyszerűen ütnek. Úgy fest, most agyonütötték Keiyuu fehér-kék összeállítását és a népnek jobban bejön az ifjú vadóc, mint a rongyosra bámult nőies kígyó. Vajon Asame sejtette, hogy Keiyuuval mindenképp harcolni akarok a „a leglátványosabb yakuzakísérő” címéért, vagy egyszerűen ő akart velem így felvágni? És azt tudja, hogy ha mi rivalizálni kezdünk Keiyuuval, abban nem biztos, hogy sok köszönete lesz? Én kibaszottul élvezem ezt a helyzetet, azt, ahogy méreget, ahogy irritálom és meggyűlöl, mert fél, hogy jobb, szebb, feltűnőbb, érdekesebb vagyok nála. Mindig az jelenti a győzelmet az ilyen küzdelmekben, mikor az ellenfeled irigyelni kezd, s elismeri, hogy jobb vagy nála és ez már most megvan, úgyhogy elmosolyodom.

- Tudod, hol cseszi el? - kérdezem Kazut. - Hogy mások miatt cicomázza fel magát. Hogy csak azért akar feltűnő lenni, hogy megdicsérjék, de az az igazság, hogy ahhoz, hogy mindenkinek jó legyél, amorfálódnod kell, ami idővel a személyiséged teljes elvesztésével jár – osztom meg vele őszintén a gondolataimat. - Keiyuu az elmondásod alapján nem más, mint egy baba. Szó szerint. Nem fog rajta semmi, sem idő, sem érzelem, egyszerűen mindig ugyanolyan marad. Ezért nem tud újat mutatni, ezért unják őt meg. Kiveszett belőle minden bizonnyal az, ami egy emberben a lényeg, amitől más lesz, mint a többi, a saját személyisége – magyarázom tovább. - Én nem azért állítom be a hajam minden reggel, húzok fel feszes farmert, és nem is azért lövettem tele a fejem pirszingekkel, hogy mások rám figyeljenek, hogy középpontban legyek, hanem mert nekem így esett jól, ezt akarom csinálni. Én inkább ellenérzést és nemtetszést váltottam ki akaratomon kívül a környezetemből, így megtanultam megvédeni azt, amit képviselek, ez a srác meg eddig, gondolom, fürdőzött a dicshimnuszokban, és már most gyűlöl engem, mert ezt a harcot félig meg is nyertem. Nem a medve bőrére iszom előre, csak én nem pózerkedem, hanem nekem van egy tartalom amögött, ahogy kinézek, ő viszont a jelek szerint ilyen szempontból mindenképpen üres. - Miközben beszélek, Keiyuut nézem. Olvasom ki a szeméből, hogy igazam van-e. És nagyrészt látom, hogy igen.


Újra felkeresem pillantásommal Asahitot, majd Yorut is.

- Szimpatikusak nekem – jelentem ki. - A káosz jellemük és az, ahogy egymást kezelik, nekem határozottan tetszik – folytatom magabiztosan. - Egymás oldalán állnak, ennyi. Ezt nem kell túlragozni – mondom ki Kazura mosolyogva. - Ha nekik itt jó valami, akkor itt sorakoztatják fel a soraikat, ha viszont nem, akkor máshol – magyarázom is meg, mire gondolok velük kapcsolatban. - Ha innen nézed, tökéletesek együtt és a pártatlanságuk ugyan bizonytalanságban tarthat, de ugyanakkor könnyen kiszámítható is, hol fognak felbukkanni, vagy akár tehetsz számukra olyan ajánlatot, ami miatt melletted maradnak. Amíg együtt lehetnek és aszerint, ahogy ők akarnak, én úgy látom, full mindegy nekik, hol vannak. - Kazu kérésére újra összenézem őket, majd rávigyorgom barátomra. - Egyenlőek. - Ezt tudom neki mondani. - Nyilván nem véletlenül Asahito a yakuza és Yoru a társa, és mivel úgy élnek, ahogy, lényegtelen, hogy ki hol dominál. Ebből adódóan szerintem csak félig van igazad – teszem hozzá most már vadalma vigyorral. Tény, hogy számomra az ilyesmi egy nagyon érzékeny terület, de Kazunak igenis tudnia kell, hogy nekem nagyon bejön, hogy ők ketten nem tesznek különbséget egymás közt. Remélem, Asaméval is lesz alkalmam megvitatni ezt a témát, mert egyértelművé akarom számára tenni, hogy a páros borzalmasan szimpatikus nekem, ezáltal ha a vonzalom, vagy a szimpátia kölcsönös, szívesen ápolnék jó kapcsolatot velük. - Nem értem, mit akarsz ezzel a morzsa, dögkeselyű dologgal – vallom be barátomnak.


Kazu őszintén meglep. Elcsodálkozom a kérdésén és ahelyett, hogy azonnal válaszolnék, inkább megfigyelem őt. Kíváncsi vagyok, miért érdekli, hogy mit akar a válaszomon kívül megtudni. Biztos vagyok benne, hogy van egy hátsó szándéka, ahogy nekem is van az ilyen irányú kérdésemmel – merthogy mindenki magából indul ki ugye. Végül szelíd, de rafinált kis félmosolyra húzom a szám.

- Megértelek. - Ezzel lényegében mindent elmondtam, de azért igyekszem kicsit bővebben is kifejteni a véleményem, ha már azt kérte. - Még nem igazán láttalak titeket együtt, mert vagy azonnal szétváltatok, hogy ő menjen Asaméval beszélni, te meg gyere hozzám, vagy elhúztátok a csíkot. Ilyen szempontból nincs alapom bármire is következtetni, de nyilván Asame csak olyan emberre mondja, hogy megbízhatok benne, aki hasonlóan gondolkodik, mint ő és akiben ő is megbízik – magyarázom csendesen Kazunak. - Nishidáról az a benyomásom, hogy komoly ember, olyan nyugodt típus, aki higgadtan intézi a dolgait. Olyannak látom, akit nehéz kiborítani, és aki megpróbálja, azzal szemben megfoghatatlan marad, Szerintem Nishida kivárja a megfelelő pillanatot a támadásra, addig meg azt se tudod, mit gondol. Nem pazarolja a levegőjét értelmetlen beszédre, megfigyel, aztán cselekszik – fedem fel a véleményem kendőzetlenül. - Téged kicsit az ellentétének láttalak, valakinek, aki könnyed, laza, beszédes, de rólad volt alkalmam több benyomást begyűjteni, például megtudni, hogy vannak mélységeid is, nem csak el vagy szállva a happytől – mondom meg a szemébe nézve róla is a véleményemet. - Amúgy az nekem furcsa is volt, hogy te azt mondtad, egy jó dugást megér neked a versenyzés, Asame meg azt állította, bele vagy esve Nishidába – suttogom Kazunak. - Gondoltam, nem az én dolgom, úgyhogy kussoltam, de így már kivilágosodtam – árulom el nevetve.


Sok mindent mondanék még, de nem megy. Nem tudom megfogalmazni és nem is vagyok teljesen biztos benne, hogy akarom most és itt. Inkább én is a megjelenteket nézem, mígnem Hiroto és Keiyuu megjelennek a társaságunkban. Utóbbit nézem és igyekszem nem kidülledt szemekkel meredni rá, mikor észreveszem a műkörmeit. Nálam ez kiveri a biztosítékot. Egy ilyen... tranzi engem nem köröz le!

- Kei-chan – ejtem ki a megszólítást Hirotora nézve – úgy fest, tisztában van pár illemszabállyal egyesekkel ellentétben – szólok be neki burkoltan, de ízesen, majd újra a cicomacára fordítom a figyelmem. Már válaszolnék, mikor Kazu letámadja Keiyuut. Grimaszolni kezdek a jelenet láttán és lépek egyet hátra, jelezve, én ebben nem veszek részt. - Te se vagy csak kicsit hülye – mondom Kazunak visszalépve hozzá, mikor a másik kettő távozik. - Egyébként nehezményezem, hogy elvetted tőlem a válaszolás jogát. Most tuti azt hiszi, néma vagyok – jegyzem meg elröhögve magam.


Egyáltalán nem értek az autókhoz, de Kazut hallgatni és közben nézni tök jó muri, úgyhogy mosolyogva figyelek rá. Teljesen be van indulva, ami engem is fellelkesít. Már alig várom, hogy ott tartsak, hogy méltó ellenfele lehessek, de ez még távolabb van. Jó versenyeket fogunk tolni, ezt látom és ahogy magamat ismerem, új színt fogok vinni a dologba. Na jó, ez már fellengzős volt. Felpillantok Asaméra, majd biccentek neki. Nem is értem, miért jöttek ide hozzánk, aztán betudom annak, hogy kaptunk úgymond egy időkeretet, amíg még a megmaradt dolgokat átbeszélhetjük, aztán visszatérnek és Kazuék lelépnek, s nekünk is indulni kéne, de most, hogy így ketten maradtunk, körbevezetném Asamét azokon a régiókon, ahova vendégként nem juthat el. Csakhogy látom, az ötlet kicsit sem dobja fel, úgyhogy kénytelen vagyok lemondani a tervemről. Lesz még alkalom – vigasztalom magam. Követem Asamét és feltűnik, hogy nyugtalan. Meg szeretném kérdezni, miért, mi baja van, ám nem teszem, főleg, mert Naoto is feltűnik a színen. Nem tehetek mást, mint hallgatok, úgy teszek, mint egy elégedett szajha, aki a gazdája mellett pózol, míg fel nem tűnik az a kocsi. Szerencsére Asaménak több a lélekjelenléte, mint nekem és mire eszembe jut, hogy menekülnöm kéne, már a BMW ülésén landolok. Az sokkal gyorsabban tudatosul bennem, hogy Asame veszélyben van és ha tehetném, magam után rántanám, ám ő is bepattan a golyóálló járgányba. Fújtatva pillantok rá, utána tekintetemmel kísérem az idegen jármű útját, míg el nem tűnik az éjszakában. Dühös szikrákat küldök a támadóink után, majd odacsúszom Asaméhoz és megsimogatom a mellkasát, hogy nyugtassam egy picit. Nem érek el látványos eredményeket, de nem baj, ez nem annyira fontos.


Utána mászom ki a BMW-ből, s mellé lépek.

- Nem tudom, mit terveztél a továbbiakra, de én visszavonulnék a szobámba úgy öt percre – mondom neki. Valamikor megérett bennem a vágy arra, hogy lefényképezzem így magam a régi Nokiámmal, amibe vettem anno memóriát és elég jó képeket csinál. Az újba nem pakolok személyes dolgokat, éppen elég, hogy anya, Asame és Kazu száma benne van, viszont valahova meg akarom örökíteni a pillanatot. Tudom, hogy indulás előtt kellett volna, de arra se időm, se hangulatom nem volt. Mindegy.