Lehet, hogy ártatlan megszólalás volt Asamétól, hogy megtalálom a dolgozószobájában, ha szeretnék megszabadulni a qipaotól, de én akkorát nézek rajta, amekkorát lehet. Jó, nem pont így mondta, de nekem ez a lényeg. Kikerekednek a szemeim, a szemöldökeim eltűnnek a frufrum alatt és szám kérdő mosolya szalad, aztán két gyors légvétel után eltűnök. Ez bolond! Hogy mondhat ilyesmit?! Kiakaszt néha...
Iszkolva hagytam ott és hátra se néztem, hogy felfogta-e, én mit szűrtem ki a mondatból, amit hozzám intézett, vagy az arra adott reakciót miképp értékelte. Hátamat az ajtónak vetem és fülelek, mint egy komédia főhőse, aki épp menekült valaki elől, aztán mivel semmit sem hallok a saját szapora légzésemen kívül, felhagyok az ökörködéssel és inkább felkapcsolom a lámpákat. Egész jól megmaradt a hajam és a sminkem, ami nem is csoda, mert nagyon vigyáztam rá, de azért némi renoválás ráfér mindkettőre, hogy pöpec legyen. Tudom, hogy most kicseszek magammal, mert így nem lesz túl jó élmény aludni, lehet, hogy ropogni fog a lakkréteg a hajamon, annyit fújtam rá a biztos tartás érdekében, de mesteri munkát akarok megörökíteni, nem csak valami ahhoz eléggé hasonlatosat. A maximalizmus ebben fontos.
A Nokiámért megyek, s azon egy üzenet fogad: „Köszönöm az ajándékot, most is kitettél magadért. Nem is tudtam, hogy megtanultál hajtogatni. Szép, igényes munka a daru is és a dobozka is, a virág pedig az albumba megy a leveleddel együtt. Sajnálom, de nem láttalak, hiába kerestelek a szememmel. Remélem, azért tetszett az előadás, nagyon igyekeztem brillírozni, és a pártfogód is jól érezte magát. Nagyon várom, hogy találkozhassunk végre! Szeretlek.” Nagyokat mosolygok, míg elolvasom, aztán röviden felelek anyának, mert ismerem annyira, hogy a telefonját szorongatva sétál fel és alá a házban, úgy izgul a válaszom miatt. „A darut Asame hajtotta, én csak tátikát tudok, de lehet, hogy origamizni is tanít majd. Tetszett neki a darab, de hogy jól érezte-e magát úgy egyébként, azt nem tudom, mert nem szereti az ilyen összejöveteleket. Mindenesetre a darab igényes volt, az előadásod pedig páratlan. Brillíroztál, remek voltál. Én is téged és hiányzol.”
Miután elküldtem az üzenetet, a tükörhöz lépek és csinálok magamról pár képet. Kicsit pózolok, igyekszem minél több részletet lefényképezni a külsőmtől, a tükörre és magamra is fordítom a kamerát, mert biztosra akarok menni, aztán ellenőrzöm a felvételek minőségét. Némi vacillálás után egy büszke mosolygósat elküldök anyának, hogy ne maradjon le a mai látványomról mégse, s vigyorgom, mert elképzelem, ahogy szolidan ujjongva örül az mms-emnek. Zárásként a gyógyszeremet is magamhoz véve Asame szobájába megyek és meglepve tapasztalom, hogy nincs itt. Ja, a dolgozószobájában vár! Mindegy, még jobb is így, legalább nem félmeztelenül kell flangálnom. Eljátszom a gondolattal, hogy felhívom, ahogy ő múltkor, mert tartok tőle, hogy várhatok reggelig, mire elunja magát, de inkább egy sms írásába fogok. „Vár az ágyad, megsúgta nekem.” - csak ennyit pötyögök be és éktelenül röhögni kezdek, miután elküldtem neki az üzenetet.
Iszkolva hagytam ott és hátra se néztem, hogy felfogta-e, én mit szűrtem ki a mondatból, amit hozzám intézett, vagy az arra adott reakciót miképp értékelte. Hátamat az ajtónak vetem és fülelek, mint egy komédia főhőse, aki épp menekült valaki elől, aztán mivel semmit sem hallok a saját szapora légzésemen kívül, felhagyok az ökörködéssel és inkább felkapcsolom a lámpákat. Egész jól megmaradt a hajam és a sminkem, ami nem is csoda, mert nagyon vigyáztam rá, de azért némi renoválás ráfér mindkettőre, hogy pöpec legyen. Tudom, hogy most kicseszek magammal, mert így nem lesz túl jó élmény aludni, lehet, hogy ropogni fog a lakkréteg a hajamon, annyit fújtam rá a biztos tartás érdekében, de mesteri munkát akarok megörökíteni, nem csak valami ahhoz eléggé hasonlatosat. A maximalizmus ebben fontos.
A Nokiámért megyek, s azon egy üzenet fogad: „Köszönöm az ajándékot, most is kitettél magadért. Nem is tudtam, hogy megtanultál hajtogatni. Szép, igényes munka a daru is és a dobozka is, a virág pedig az albumba megy a leveleddel együtt. Sajnálom, de nem láttalak, hiába kerestelek a szememmel. Remélem, azért tetszett az előadás, nagyon igyekeztem brillírozni, és a pártfogód is jól érezte magát. Nagyon várom, hogy találkozhassunk végre! Szeretlek.” Nagyokat mosolygok, míg elolvasom, aztán röviden felelek anyának, mert ismerem annyira, hogy a telefonját szorongatva sétál fel és alá a házban, úgy izgul a válaszom miatt. „A darut Asame hajtotta, én csak tátikát tudok, de lehet, hogy origamizni is tanít majd. Tetszett neki a darab, de hogy jól érezte-e magát úgy egyébként, azt nem tudom, mert nem szereti az ilyen összejöveteleket. Mindenesetre a darab igényes volt, az előadásod pedig páratlan. Brillíroztál, remek voltál. Én is téged és hiányzol.”
Miután elküldtem az üzenetet, a tükörhöz lépek és csinálok magamról pár képet. Kicsit pózolok, igyekszem minél több részletet lefényképezni a külsőmtől, a tükörre és magamra is fordítom a kamerát, mert biztosra akarok menni, aztán ellenőrzöm a felvételek minőségét. Némi vacillálás után egy büszke mosolygósat elküldök anyának, hogy ne maradjon le a mai látványomról mégse, s vigyorgom, mert elképzelem, ahogy szolidan ujjongva örül az mms-emnek. Zárásként a gyógyszeremet is magamhoz véve Asame szobájába megyek és meglepve tapasztalom, hogy nincs itt. Ja, a dolgozószobájában vár! Mindegy, még jobb is így, legalább nem félmeztelenül kell flangálnom. Eljátszom a gondolattal, hogy felhívom, ahogy ő múltkor, mert tartok tőle, hogy várhatok reggelig, mire elunja magát, de inkább egy sms írásába fogok. „Vár az ágyad, megsúgta nekem.” - csak ennyit pötyögök be és éktelenül röhögni kezdek, miután elküldtem neki az üzenetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése